Tükörben: Nyolcadik történet

Összes megtekintés: 74 

Juli későn ébredt. Sietnie kellett, hogy el ne késsen. Ez az első nap a munkahelyén, nem kelthet rossz benyomást sem a leendő főnökében, sem az új kollégákban.
Egyszerű, de rafináltan csinos kosztümjét már tegnap este kikészítette. A szoknya egy leheletnyivel lehetne hosszabb, de hát még csak harmincéves, és a lába is karcsú, csinos. A blúza viszont igazi “titkárnős”, nyakig gombolódik, komolykodó galléros. Alig sminkelt, épp csak egy kis rúzst tett föl, aztán a cipő , a kabát, a táska, és már indult is.
Az előszobában még belepillantott a nagy falitükörbe, hogy rendben van-e a frizurája. Nem látta magát. Megdöbbent, hogy nincs tükörképe, de nem volt ideje tovább álldogálni, sietnie kellett.
– Mi történt velem? Vagy a tükörrel lett valami? – töprengett útközben. Igyekezett a kirakatok mellett menni, hogy meglássa magát, de csak a mellette jövő-menő emberek alakja tükröződött vissza. Véletlenül nekiment egy fiatal nőnek, elnézést is kért, de az nem válaszolt , ment tovább, mintha mi sem történt volna.
Végre odaért az irodaház kapujához. Befelé menet odaköszönt a portásnak. Az öreg bosszúsan jött ki a füléjéből, odalépett az ajtóhoz és becsukta.
– A fene egye meg ezt az ajtót, hogy magától is kinyílik. Vagy szellemek járnak erre? – morogta a fejét csóválva.
Juli lifttel ment a hatodikra. Az emeleti folyosón már nem volt senki. Az egyik irodából telefonbeszélgetés hallatszott ki. Juli megállt egy pillanatra a szomszédos ajtóban, nagy levegőt vett.
– Mit szól a főnök, hogy már az első nap is késtem? – gondolta, ahogy benyitott az ajtón. Odabenn egy cetli várta az asztalon.
“Júlia! El kellett utaznom, vigye be a gépbe a kikészített anyagot! Ha valaki keresne, főzzön neki kávét, aztán szépen küldje el! ” A végén a főnök olvashatatlan aláírása.
Juli megkönnyebbült, hogy nem kap szemrehányást a késés miatt. Nekiállt dolgozni. Szinte észrevétlenül telt el a délelőtt. Háromszor is benyitottak hozzá, de mielőtt megszólalt volna, az illető már el is tűnt, kissé bosszankodva.
– Hogyhogy nincs itt senki?
Julinak ekkor jutott eszébe az a másik dolog, ami nyomasztotta, a “tükrös”. A szoba sarkában, a fogas mellett volt egy kis tükör a falon. Odament, óvatosan belenézett. a tükör régi volt, amolyan igazi, vaktükör. Csak homályt lehetett benne látni. De azért a rossz érzés Juliban csak megmaradt.
Ebédre megette a magával hozott szendvicset. érezte az ízét, látta a harapások nyomát a kenyéren, ez egy kicsit megnyugtatta. Délután megint a munkába temetkezett, még csak véletlenül sem nézett a vaktükör felé.
Az utcán hazafelé eszébe jutott mindenféle régi történet, babona, amit még a nagyanyjától hallott a tükörrel kapcsolatban. Hogy ha halott van a háznál, el kell takarni a tükröket, meg a tükörben megjelenhet a rég elhunytak arca. De miért tűnik el ő, aki nagyon is élete teljében lévő, egészséges, fiatal nő? Teljesen elmerült ezekben a képtelen gondolatokban, mikor egy kisfiú sírós hangon megszólalt mellette:
– Na, néni! Rá tetszett lépni a lábamra, fáj…
Juli hirtelen örömében leguggolt a gyerekhez.
– Kisfiam, te látsz engem? Látod az arcom? És a kezem, a lábam?
A gyerek nem szólt, csak lassan hátrált, majd odafutott az egyik kirakat előtt álló anyjához.
– Anya, az a néni ott biztosan bolond.
Az asszony körülnézett.
– Hol van? Csak képzelődsz, én nem látok senkit.

“Tükörben: Nyolcadik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!