Tükörben: Tizenötödik történet: Tükörkép

Végre megérintette az arcomat a beáramló tavaszi levegő, amit az elmúlt hetek esős-havas ideg időjárása teljesen reménytelenné varázsolt. Én már nem hittem a tavaszban, a jó időben, a napfényben, mert hetek óta sötétség borult ránk.

Mikor elsétáltam a nagytükör előtt, akarva akaratlanul is megörültem ,mer az agyam úgy érzékelte, hogy új embert látok. Ez az érzéki csalódás a több hetes karanténnak köszönhető az osztályon ahol dolgozom, hogy csak egyedül voltam beosztva, és mindig ugyanaz a kolléga váltott le, és a páciensek is végig ugyanazok voltak. Csak álltam ott, s néztem a velem szemben álló lányt, kinyúlt pulóverben, mell alá érő hajjal, tegnapi szempillaspirálban. Az orromon és az arcom felén felfedezni véltem az éktelenkedő miteszereket, a sima arcbőröm a múlté. Az orromon ismeretlen kis púp, vörös, a maszktól. Boldog voltam, mert szerettem volna újra hajat növeszteni. Ábrándulásomból a gondolat szakított ki, hogy vajon mennyi lehet az idő, mert vár a délutános műszak, sietnem kell a buszra. Volt még egy órám.
Kicsit foglalkoztam magammal, megigazítottam a hajam, lemostam a régi szempillaspirált, megcsináltam újra, és mikor készen lettem egy újabb személy nézett rám. Egy kipihent szolidan sminkelt fiatal lány. Igyekeztem a buszra, a buszon mindenki ugyan úgy nézett ki, csak két szem és két szemöldök, csak a haj ás a ruha ami különböző volt. Mindenki a telefonjába temetkezve, én meg csak hallgattam egy pár zenét, s néztem ki az ablakon. A munkahelyen miután átöltöztem, egyedül utaztam a Liftben ami eléggé meglepő volt. Egy keskeny Tükör volt a gomboktól Jobbra elhelyezve, amiben a többiek általában még az utolsó frizura igazításukat végzik mielőtt felérünk az osztályra. Megpillantottam magam ismét a tükörben. Fehér egyenruha, egy szempár és felette két szemöldök. A hajháló eltakarta a hosszú hajamat, olyan volt mintha nem is lett volna. Úgy néztem ki mint egy férfi, csak az apró ciánkék fülbevalók utaltak arra hogy nő vagyok, és a sokadszor felvitt szempillaspirál, mert a szempilláim is eléggé rövidek.

Nem szeretem a tükröket mostanában. Úgy érzem, mintha három fajta ember lennék. Az otthoni, kényelmes, az átlagos állampolgár, és a szinte beazonosíthatatlan munkaerő. A tükörképnek engem kéne tükröznie…mindegyik én vagyok, de mégsem tudok önmagam lenni.