Tükörben: Tizenkettedik történet

Összes megtekintés: 118 

Rózsaszín, föld felett lebegő, illatos felhőpamacsnak tűntek a virágoktól roskadozó fák a parkban. A levelek még a rügyek belsejében szunnyadtak, mint bábban a pillangók. Az ágak trillákat ringattak, a napfény lágy selyemfényt festett a szirmokra, serény hártyás szárnyak duruzsoltak sárga hangon, az ég pedig valószerűtlenül kék volt. Endre arcára langymeleg csókot lehelt a meggondolatlan szellőlány, mire ő bosszúsan mordult egyet. Nem tudhatta szegény, hogy a férfinak rossz napja van. A szárazon porló járdán dohogva csosszantak léptei hazafelé. Még az is bosszantotta, hogy ilyen szép tavaszias idő kerekedett. Legalább esne. Érne térdig a sár! Vagy havazna és fagyna meg még termőjében a gyümölcs! Munkába menet még jó volt a hangulata. Még észrevette az ébredező fűszálak tetején megcsillanó álmos harmatcseppeket is. Az egészről Mónika tehet. Megkeseríti az életét, mióta felbukkant. Néhány hónapja állt munkába a cégnél és már elérte mindazt, amit ő akart. A mai volt az utolsó csepp a pohárban. Megkapta az előléptetést, és az azzal járó irodát. Pedig azt ő akarta. Az neki járt volna! Nincs igazság…
Összeszorított ököllel ment hazáig. A felesége már a vacsorát főzte, a gyerek még a leckét írta. Érkezéskor bevágta az ajtót maga mögött, ami hangos robajjal záródott. De mivel egyikük sem reagált rá, magában motyogni kezdett arról, hogy vele senki sem törődik. Mind hálátlan kutya. Leült a konyhába, egy darabig nézte a feleségét. Szép asszony, de hiába fiatalabb a Mónikánál, nyúzottabbnak tűnik nála. Pedig hát igazán semmi oka rá. Sajnos nem is valami eszes, csak a gyárban kapott munkát, mert nem ért semmihez sem. A gyerek se fogja sokra vinni, pedig aranyos kölyök. A Mónikáé bezzeg egyetemre fog járni, mert az még munka után is ráér vele tanulni. Különórákra hordja. Az ő felesége még erre se gondol. Bugyuta némber.
– Milyen napod volt? – kérdezte váratlanul az asszony.
– Szar – morogta. – Nem engem léptettek elő.
– Csak nem a Mónit? – fecsegett a nő.
– De. Azt a mocskos szukát… – fröcsögte elégedetlenül.
– Miért vagy úgy meglepve? – csodálkozott rá a felesége. – Megvan a végzettsége hozzá.
– Na és? Nekem is! – csattant fel.
– Jó, de ő vállalta a továbbképzéseket hétvégén, meg a túlórákat is, amikre te azonnal nemet mondtál, mert akkor nem tudsz meccsre menni a haverjaiddal – fejtette ki véleményét.
– Hát nem is fogok hétvégén is melózni! – ripakodott rá Endre.
– Pár hétről volt szó csak. Mindegy is – legyintett és megkeverte a levest.
A férfi hallgatott egy darabig, miközben a harag csak gyűlt szívében és hagyta, hogy tovább burjánozzon minden sejtjéig. Szinte hallotta, ahogy áttöri a sejthártyát és belefolyik a plazmába.
– Te miért nem hordod a gyereket különórára? Nem lesz így abból se semmi, csak gyári munkás, mint te! – szólalt meg becsmérlőn.
Az asszony nagyot sóhajtott, elzárta a gázt és fedőt tett a fazékra.
– Azért nem hordom, mert minden félretett pénzünk elment arra, hogy kifizessük a játékgépes adósságodat, meg a húgodék hitelét is törlesztenünk kell, ha már olyan hülyék voltunk, hogy elmentünk nekik kezesnek. Pedig tudhattam volna, hogy átvernek. Anyádékat is megvezették – hadarta a nő még mindig higgadtan. – És azért vagyok csak egy gyári munkás, ahogy te nevezel, mert kirúgtak miattad az előző munkahelyemről, amikor odajöttél részegen balhézni, hogy mégse hagyjalak el – tette hozzá csüggedten.
– Ej, de jó a memóriája valakinek! A vádaskodás az megy, a leves meg majd sótlan lesz megint – vágott vissza acsarkodva. – Az a ribanc is ilyen jó szónok, azért őt választják mindig, pedig egy nagy szar a munkája! Olyat bárki tud! Én is, csak én nem hunyászkodok meg. Én önmagam vagyok mindig! Én legalább nyugodtan nézek tükörbe minden este, nem úgy, mint ő.
– Nem zavar, hogy valakinek a feleségéről, egy anyáról beszélsz így, aki az égvilágon nem ártott neked semmit? Meggebed, hogy helyt álljon a munkában is és mindenért megdolgozik, nem úgy, mint te! Te csak várod, hogy megtörténjen a csoda, de nem teszel érte semmit. Csak dühöngsz. Még segített is neked, amikor nem boldogultál az új operációs rendszerrel. Te így vagy hálás? És te tudsz nyugodtan tükörbe nézni? – mondta most már mérgesen a nő. A férfi elsápadt a dühtől, mert nem volt hozzászokva az efféle hangnemhez.
– Mit tudsz te? Könnyű a fazék mellől okoskodni! – nevetett fel gúnyosan.
– Hát lehet, hogy sokat nem tudok itt a dolgokról, de azt igen, hogy a tükör nem azt mutatja meg, aki vagy, hanem azt, akinek te látod magad. Mert, ha azt mutatná, aki tényleg vagy, soha de soha nem néznél bele. Az én szemembe se néztél már vagy két éve. Pedig abban láthatnád, hogy milyen ember is vagy valójában.
– Miféle baromság ez már megint? Bekapcsolva maradt az ezotévé? – mart vissza cinikusan.
– Higgy, amit akarsz… – mondta lemondóan a nő. – Attól még a Mónika dolgos asszony, jó anya és igyekvő feleség. És megérdemelte az előléptetést, mert megdolgozott érte, míg te… Te csak a tükörképeddel érvelsz – legyintett és otthagyta a konyhaasztalnál.
Endre hallotta, ahogy a bőrönd cipzárja surrogva nyílik. A szekrényajtók csendes nyikorgását, némi duruzsolást, majd egy óra múlva bezáródott a bejárati ajtó.
Felállt, szedett a levesből és megette rezzenetlen nyugalommal.
– Mondtam, hogy sótlan… – dohogta önelégülten.
A fürdőszobába ment és megállt a tükör előtt. Nézte a gyűrött, borostás arcot, az elsárgult fogakat, a sötétbarna szemekben morajló hangzavart, a kopaszodó fejtetőt. Nem értette, hogy miről beszélt a felesége. Hiszen ő, Mocsári Endre igenis megérdemelte volna azt az előléptetést, elvégre is régebben dolgozott már ott. Nohiszen, továbbképzés! Az idő! Az számít csak igazán! Az a fontos! Előbb kezdte. Nehogy már akkor ilyen „mónikák” vigyék el a pálmát! Őneki amúgy sem tetszik, ahogy dolgozik. Nem! Ő nem így csinálná, mint az a nő. Sokkal jobban! Máshogy. És az a jó. A máshogy a jó. Az ő szemében az nem érték innentől. Még hogy anya, meg feleség! Locsogó, szépszavú ribanc. Slussz. Anya? Hát hol van ő olyan jó anya, mint amilyen gondos apa és férj ő maga? Sehol! Na, ugye! Ha ő belenéz a tükörbe – még, hogy nem érv? – mindezt látja. Hol itt a hiba?
Elröhögte magát. Milyen bolond világ ez? Ahogy ez kigondolta, abban a pillanatban sápadtan rezzent össze, mert határozottan azt látta, hogy a tükörképe megmozdult. Mintha felé köpött volna. Megtörölte az arcát, de száraz volt. Megkönnyebbülten kifújta magát. Közelebb hajolt a csillogó felülethez, hogy meggyőződjön arról, képzelődik. A tükörkép ekkor nagy lendülettel valóban megmozdult és felé köpött. Endre ettől úgy megijedt, hogy hátrébb hőkölt. De nem vette észre a felgyűrődött fürdőszoba szőnyeget, amit ő maga rúgott arrébb, amikor bement, így megbotlott. Egyensúlyát vesztve imbolygott, próbált megkapaszkodni a zuhanyfüggönybe, de az leszakadt. Lendületét vesztve hanyatt vágódott a kádba, halántékába pedig a csaptelep ütött hatalmas lyukat. Agyveleje és vére keveréke lassan csordogált a fehér, vízkövekkel mintázott kád aljáig, majd a lefolyóba. Endre utolsó gondolata az volt, hogy ezek a tükrök sem olyanok már, mint régen. Hiszen régen nem dörgölte az arcába egyik sem a valóságot, mind csak hallgatott.

“Tükörben: Tizenkettedik történet” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Hálásan köszönöm megtisztelő figyelmedet, kedves Rita! Igazad van, valóban erős a befejezés, de valahogy kevésnek éreztem azt, hogy elhagyja a felesége. Erőteljesebb zárást szerettem volna annál. Persze lehet, hogy így meg sok(k) lett. 😊
    Szeretettel: Éva😘

  2. Megdöbbentő volt a befejezése, nekem az egy kicsit erős volt, de egészen addig nagyszerűen felépített, remek alkotásnak tartottam. Persze, nyilván így is az, de én beértem volna annyival is, hogy a felesége elhagyta.
    Úgy gondolom, hogy jó emberismerő vagy, remekül ábrázolod a különböző típusú karaktereket. A férfi egója, a saját önképe, ahogy a feleség látja a dolgokat. Remek.

    Szeretettel: Rita🌹

  3. Kedves Ilona. Írtam, amit írtam, lehet még ragozni. Igen, jól esik hallani pozitív dolgokat, gyarló vagyok, mint oly sokan ezen a világon. S ha azok egybeesnek a saját érzéseimmel (a saját érzés egy érzet, nem pusztán tény, s mint ilyen szubjektív), kiváltképp örülök neki. Megneveztem eltérő véleményt is, melyet elfogadok. Elfogadok, de nem kell egyetértenem vele. Nem azért, mert “jólmegmondta” és negatív dolognak tartom. Pusztán magam nem úgy látom. Ez az én véleményem. És ez ennyi, nem több. De lehet még ragozni, csak úgy vélem kezd egy olyan irányt venni a dolog, mely célja nem építő jellegű, inkább személyeskedés. Bár lehet, nem jól látom.

  4. Kedves Éva!
    Hálásan köszönöm soraidat! Épp ezt a szemléletet szerettem volna megmutatni, amit idéztél, ezek szerint sikerült. Nagyon sokan hiszik, hogy amit látnak, gondolnak magukról az a valóság. Holott hitem szerint mások által talán őszintébb képet kaphatunk, összegyúrva a miénkkel. Átfogó szemlélettel. Magam is teljesnek érzem, hiányérzet nélkül a történetet, örülök, hogy te is így látod. Ám tudom, ízlések és pofonok, s elfogadom mások látásmódját is. 🙂❤️
    Szeretettel: Éva

  5. Kedves Éva! Nekem nagyon tetszett az írás. Életszagú, teljesen kereknek éreztem. Még arra is gondoltam, hány ilyen ember van. ” A tükör nem azt mutatja meg, aki vagy, hanem azt, akinek te látod magad…” Mennyire igaz ez! Gratulálok a kiválóan megírt novellához. Szeretettel: Éva

  6. Tetszik az írásod! A kezdő mondatok kicsit megijesztettek, de az írás folytatása bebizonyította, hogy megállja a helyét a túl cirádás, de szerencsére rövid bevezető.
    A tükör nem beleerőszakolt tárgy az irasodban! Karaktered jellemrajza gondolatai és tettei alapján tökéletesen kirajzolódik az olvasóban.
    A befejezés viszont többet érdemelt volna.

Szólj hozzá!