Tükörben: Tizenhetedik történet: Tükörképek

Összes megtekintés: 204 

Amikor végre kiment a fürdőszobából és elindult dolgozni, úgy döntöttem ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Itt az idő, hogy megtudjam végre, ki vagyok igaziból. Valóra váltottam két évtizede dédelgetett álmomat. Leváltam a foncsorozott üveglapról és életre keltem. Kicsit nehezen ment a közlekedés még a lakásban is, mert csak bal profilból nézhettem előre, kerekre nyitott szemmel és csücsörített szájjal. Ráadásul magasra kellett emelni a fejem, hogy minél kisebbnek látsszon a tokám és végig behúzott hassal és kidüllesztett mellkassal igazán nehéz lett volna egy fűzős cipőt felvennem, ezért találomra egy körömcipőbe dugtam a lábam – remélve, hogy párban voltak a polcra helyezve -.
A közösségi oldalamon lévők nyomokban hasonlítottak rám. Mindannyian bal félprofilból, magasra emelt fejjel és még erősebben csücsörített szájjal néztek fölfelé. Tokának nyoma sem volt álluk alatt és még az apró szarkalábakat is eltüntette róluk a szépítés funkció. Hihetetlenül boldognak tűntek. Esküvőkön, kirándulásokon és nyaralásokon vettek részt. Alattuk hemzsegtek a lájkok, a wow-ok és Ki ez a bomba nő? kérdések. Helyeslően bólintottam és mondtam nekik, hogy kövessenek. Kitipegtünk az utcára. Kábítóan világított a tavaszi napfény. A járókelők mégis lehajtották a fejüket. Sietősen és rosszkedvűen kerülgették egymást. Ötven ember közül egynek sem sikerült lenyomatot szereznünk a retinájáról. Átsétáltunk a parkon, ahol csak hajléktalan férfi aludt egy padon. Őt sem érdekelte, kik vagyunk, pedig meg is botlottam a csapat élén a tűsarkú cipőmben.
A középen álló szoborról az jutott eszembe, hogy tulajdonképen ő is tükörképe valakinek. Megszólítottam, de nem akart szóba állni velünk. Dühösen figyelte a galambcsapatot, mert készülődtek a fejére és a vállára üríteni kloákájuk tartalmát.
Odaértünk a megállóba és jött is a villamos. Így először a villamoson hagyott lenyomattal találkozhattunk. Itt már kicsit elkenődött a sminkünk, de végre nem csak bal félprofilból nézhettünk előre. Nagy könnyebbség volt, mert már egészen elzsibbadt a nyakunk. A szájunk sem csücsörített. Kemény, keskeny vonalnak tűnt volna a koszos ablaküvegen, ha nem fedi el a maszk. A zsúfolt járművön is láthatatlanok maradtunk. Azt sem vette észre senki, amikor újabb társunk levált az ablakról és utánunk sietett.
Útközben a Tócsa Nő nem volt releváns, mert egészen alulról mutatott minket. Kizárt, hogy ekkora tokánk és ilyen ráncos arcunk legyen! Szavaztunk és nem vettük be a csapatba, hanem egy határozott mozdulattal a pocsolyába tapostunk.
Az irodaházba az ablakon át repültünk be. A gazdatestünk éppen egyikünket nézte, aki a számítógép monitorján tükröződött vissza. Ez a lény már csapzott, fáradt és zaklatott volt az irathalmok és a folyamatosan csörgő telefonhívások közepette. A vihogós közösségi lények kelletlenül fogadták maguk közé.
-Menjünk a férjünkhöz! – mondta az esküvői képről lelépett szépség.
-Igaz, igaz! – helyeseltek a többiek. Ki más láthatna minket csodálatosabbnak, mint az a férfi, aki két évtizede hűen szeret?!
A férjünk munkahelyén csak párszor jártunk. Csodálkozni fog, de mindennél fontosabb ma, hogy szép lényeket toborozzunk magunkról, így a röpke kétséget legyőzve, bevonultunk az irodájába.
A férfi, aki otthon csendesen, visszavonultan barkácsol, kocsit szerel vagy a tévét nézi, éppen hangosan felnevetett. Az arca úgy ragyogott, mint hajdanán, mikor megismerkedtünk. Nem vett észre minket. Teljesen lekötötte, hogy kolléganőjével, a huszonéves, hosszú feketehajú, álomszép arcú fiatal lánnyal flörtöljön…
Vérző szívvel csak három tagtársat tudtunk toborozni…az elnyúlt melegítőben, kócos hajjal mosó, mosogató-főzőt, a mérges arccal veszekedőt és a kicsit tátott szájjal horkolót… majd gyorsan kivonultunk, örülve annak, hogy csak avatárok vagyunk.
Nem volt szerencsénk az anyánkkal sem. Kiderült, hogy főleg elvált férjét, az apánkat látja bennünk. Így őt is magunkkal kellett vinnünk a barátnőnkhöz, aki mindig azt szokta mondani:
-Milyen jól nézel ki! Egy percet sem öregedtél…
Meglepő módon nála is csak egy viseletes, kövér prototípust találtunk…döbbenten hívtuk magunkkal.
Már délután öt óra volt. A gyülekezési korlátozást is túllépő tagszámmal, tanácstalanul álldogáltunk az utcán.
-Jaj! A gyerek…ott maradt az oviba – jutott eszünkbe és rohanni kezdtünk. Hiszen ilyen még sosem fordult elő velünk. Későn született és mindig mindent megtettünk érte…már majdnem bezárt az óvoda, mire szégyenkezve odaértünk. Szerencsére már ott volt az igazi testünk és öltöztette is a kislányunkat, aki mindenki füle hallatára azt mondta:
-Anya! Nagyon szeretlek! Te vagy a világon a legszebb!
És végre beállt közénk egy őszinte, gyönyörű, ötéves szemében tükröződő csodalény.

“Tükörben: Tizenhetedik történet: Tükörképek” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. “-Anya! Nagyon szeretlek! Te vagy a világon a legszebb!
    És végre beállt közénk egy őszinte, gyönyörű, ötéves szemében tükröződő csodalény.”

    Nagyon aranyos volt. Tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!