Rozika

Viharos szél söpört végig Nagyzerind utcáján 1949 decemberében Kolozs János a Fekete-Körös part tövénél lévő házban a sparhetben begyújtotta a kukoricacsutkát, hogy Róza, az ő kedves kistömzsi lábú Rózája melegbe ébredjen. A szíve hevesebben vert a szokottnál, hiszen áldott állapotban volt az ő kisfelesége, és bármikor, bármelyik percben gyermeküket kezükbe foghatják és valahogy ott mélyen legbelül érezte, hogy első gyermeke fiú lesz, biztosan fiú lesz. Már látta, hogy fognak együtt dolgozni, vasárnap délután együtt mennek biliárdozni, és mindenre megtanítja, mindenre, igazi talpra esett a jéghátán is élni tudó, bátor, erős, lányok kedvence lesz az ő fiacskája. Csak arra emlékszik 1949 decemberre van, a szél rázza a kopasz akácfákat, kezében egy kisbaba aki bömböl, Róza talán azt kérdezi, ugye örülsz, és könnyek csordulnak szeméből mindnyájuknak, kinek ezért, kinek azért a kis jövevény nem érti mi is van körülötte és bömböl kegyetlenül, az újdonsült apuka bár tudja, hogy kislánya van, de valahogy úgy érzi, hogy ez a harcos rikácsoló kicsinység még bármi lehet, bármi. Rozika, pontosabban Kolozs Rozália néven lett megkeresztelve a nagyzerindi református templomba, ami nem most volt és Róza, egyik nővére Etelka babusgatta a mosolygós csillogó szemű Rozikát, édesapja pedig mindenkinek eldicsekedte, hogy tudja meg mindenki itt egy szépségkirálynő született, ahogy nő annál szebb lesz, majd meglátjátok, tudom, hogy így lesz, mert ő az én lányom. Rozika nőtt és valóban a faluban úgy beszéltek róla, Rozika az a szép lány, már a szomszéd falu is úgy ismerte a szép Rozika. Bizony sokszor átszaladt, vagy átbiciklizett Feketegyarmatra Etelhez, nagyon jól megértette magát édesanyja nővérével, így aztán jól ismerték a feketegyarmati fiúk is, néha voltak is verekedések a nagyzerindi fiúk meg a feketegyarmati fiúk között a szép Rozika miatt. Édesapjának igaza lett, ahogy nőtt egyre szebb lett, karcsú volt és hajlékony, szerelmesen pislogó szemű, de ha kellett igazi vadmacskává is tudott lenni, már Antról is jöttek a fiúk csapni a szelet neki, meg Vadászról, meg Simonyfalváról, Tamásdáról és Kisjenőről. Kolozs János büszkén ballagott végig az utcán vasárnap délután ,a legszebb lánya neki van, a legszebb, ritkán ment templomba, de mikor konfirmált a lánya ott ült és büszke volt. Egyik nap Nagyváradról keresték meg őket, hogy Rozika lányukat ritmikus gimnasztikára, vagy balettművésznek is kitaníttatnák, mert annyira megfelelő az alakja. Kollégiumba laknak Nagyváradon és híresnő lehetne belőle. Kolozs János szíve kolompolt mint az a kolomp amelyik egy vadállat nyakában lóg és futás közben akkora zajt csap, hogy hétfalu határában is meghallani. Elvigyék az ő királynőjét kollégiumba, azt ő nem engedheti, hiába magyaráztak a tanárok bármit. Rozika Etelhez rohant, hogy mit szól hozzá, mi lenne a jó. Az iskola, a tanulás az nagyon jó, nagyon ,csak ezt meg kell beszéljük, én értem, nagyon is megértem apádat is, sok mindenbe nem értek vele egyet, de most ezt végig kell gondolni. Aztán másnap üzent Rozikának, jöjjön beszéljék át az egészet, Irénke ment éppen Nagyzerindre a patikába őt kérte meg Etel, hogy beszéljen Rozikával. Kerékpárjára pattant Rozika és a Fekete-Körös partján suhant, majd a zúgon át karikázott a feketegyarmati 195-ös számú házba. Pirosló arccal ölelte magához Etelt, mint jótevőjét, mint a jövőbe látót majd lehuppant a székre és alig várta, hogy szólaljon meg Etel. Leült a lánnyal szembe, kezébe vette Rozika kezeit, szinte érezték szívük ritmusát: -Te lány, te lány, tudod valójában ez egy nagyon nagy lehetőség, óriási lehetőség, de mint mindennek ára van. A kollégiumi életet bírnád? Lehet, hogy hétvégén sem jöhetnél haza és keményen kellene tanulnod, gyakorolnád a lépéseket meg én el sem tudom mondani mi mindent kellene csinálnod. Döntened kell elsősorban neked ,és ha szerencsés vagy, világhírű lehetsz, de a fiatalkori életedről mások döntened. Nem te szabod meg, mikor pihensz, mit eszel és mikor, minden idődet befogják osztani. Ha mindezt bevállalod és nem sérülsz meg, akkor az áldozatos munkának, meg lehet az eredménye. Akarod te ezt? Ha akarod teljesen melléd állok, és megfogom győzni apádat is, de az igazi döntést te kell meghozd. Ez kislányom az élet, ezt akartam elmondani neked. Nagyon szeretlek, de a sikerek csak akkor jönnek, ha magad döntöd el, hogy mit miért vállalsz be. Én és a szüleid is segíteni fogunk, de csak akkor jönnek az eredmények, ha te tudod, hogy valójában mit is akarsz. Rozika kivette kezét Etel kezei közül egymás szemébe néztek. A csendet a kinti verebek ricsaja törte meg, majd Rozika felállt, akkor azt mondod, felnőttem és vállalnom kell a felelősséget döntéseimért. Etel nem szólt csak nagyot pislantot kék szemével és bólogatott. Szeretlek Etel ölelte magához Rozika, aztán szépen tolva kerékpárját haza poroszkált. Otthon édesapja meg édesanyja várták. A konyhába lépve átölelte anyját majd apja nyakába ugrott, ne búsuljatok, nem megyek sehova, nem bírnám ki nélkületek a kollégiumba. Kislányom én nem is tudom mit mondjak közben hatalmas könnycseppek gurultak végig édesanyja arcán, édesapja fel állt törölgette szemeit, és azt motyogta, hogy a vereshagyma Róza nagyon erős amit az előbb vágtál. Rozika ekkor érezte, mennyire szeretik és boldog volt, nagyon boldog, hogy ilyen szülei vannak. Átszaladt nagyszüleihez is, megölelgette a vén cirmost, akivel annyit játszott, dorombolva simult hozzá majd a nagymama lábához dörgölődzött. Kolozs János gondolkodott ,végezte napi teendőit, mindig alig várta, hogy haza érjen és egyen felesége finom főztjéből. Most is alig várta, hogy leüljön a konyhába és szusszanjon egy nagyot. Alig lépett be az utcaajtón, Róza már is olyan veszekedős hangon invitálta a konyhába. Mi van, mi a baj gondolta magában, tán történt valami a lánnyal.
-Láttod ezt a levelet a kezembe Jani?
-Láttom, hát, most, hogy mutatod láttom. Mi van benne?
– Ez az , ez , az te szoknyapecér, még úgyis csinálsz mintha nem tudnád. Most kell megtudnom, most, neked van egy fiad, és volt képed erről eddig sohasem beszélni. Mit képzelsz, milyen ember vagy te, van egyáltalán szíved és itt eltört a mécses.
-Semmit nem értek Róza, semmit, de ha van egy fiam , ha ez igaz, akkor én vagyok a világ legboldogabb emberre Róza. Mondd már, vagy add ide mi van abba a levélbe.
-Van egy fiad , Boldog János, az édesanyja Boldog Róza, Gyulán élnek. Hüppögte Róza közbe oda adta a levelet férjének.
Kolozs János ahogy olvasta a levelet elkezdet sírni, magához ölelte feleségét aki ekkor már zokogott és nem tudta mit tegyen, ekkor toppant be Rozika. Nézte és nem értette mi történt, majd az apja kezéből kihullott a levél, ekkor már egymást ölelték és Rozika elkezdte olvasni a levelet. Átölelte ő is őket, és pityeregve mondta akkor nekem van egy bátyám, egy igazi bátyám. Kolozs János elkezdet mesélni feleségének és lányának, azok ráborulva hallgatták, hogy Gyulán udvarolt Boldog Rózának, nagy volt a szerelem. Nagyon szerették egymást, minden vasárnap találkoztak, meg minden gyulai bálon, aztán egyik napról a másikra a második világháború befejeztével, kezdtek szigorítani az országhatáron bár tudta mindenki, hogy Nagyzerind Romániához tartozik, de sokáig ez olyan bizonytalan volt, majd egyszer csak nagyon keményen beszigorítottak. Ennek ellenére ő átszökött Boldog Rózához, elmondta komolyak a szándékai elakarja venni feleségül, de a szüleit nem hagyhatja ott, ezért Róza menjen át vele Romániába és éljenek ott. Sajnos nem lehet, így aztán vége szakadt mindennek. Több levelet küldött Kolozs János Gyulára Boldog Rózának de válasz nem jött rá. Egy év után komoly udvarlásba kezdet és a feketegyarmati Pálóczi Róza szépsége fénylő csillagként mutatta az irányt számára. Igaz a feketegyarmati fiúk, néhányszor jó helyben hagyták, mígnem Róza testvérei Etelka, Zsuzsi, Mari meg Bálint védték meg és magyarázták el a feketegyarmati fiúknak, hogy Róza testvérük belehabarodott Kolozs Janiba abba a nagyzerindi szép szál fiúba és házasság is lett a vége. Közben Boldog Róza megszülte kisfiát nem ment férjhez, egyedül nevelte, tanitata. Egyik nap fia mondta szeretné ha elmondaná az édesanyja, ki az ő édesapja és miért nem keresi fel őket. Ekkor tudta meg, hogy édesapja nem is tud róla, Romániában él, az is lehet, hogy már nem is Nagyzerinden. Mikor 18 éves lett elhatározta megkeresi édesapját, azért is mert nem szereti a Boldog nevet, mindig viccelődnek a nevével, hogy milyen jó neki , sokszor el sem hiszik, hogy így hívják, elő kell vegye a személyi igazolványát, hogy higgyenek neki, ebből elege van. Így ért Nagyzerindre a levél melyet a Magyar Vöröskereszt küldött Boldog János kérésére. Közben Kolozs János mikor elmondta történetét lányának és feleségének felállt és peckes járással elindult a kocsmába, hogy mindenkinek elmondja van egy fia. Nem érzet fáradtságot, csak azt, hogy nagyon-nagyon boldog és ezt a határtalan örömét meg kell osztania mindenkivel. Rozika írt levelet Gyulára és Aradon a vasútállomáson várták Boldog Jánost, akinek kezében egy szál piros rózsa volt akárcsak Rozika édesanyjának, mert ő várta. Kiköpött Kolozs János volt a fiú, le sem tagadhatta volna, hogy édesapja Kolozs János. Boldog Róza nem ment férjhez, nagyon jó barátnők lettek Kolozs János feleségével. Rozika mikor megkapta útlevelét egyértelműen Gyulán Boldog Rózáéknál szállt meg, közben sikerült sok utána való járással elrendezni, hogy Boldog Jánosból, Kolozs János lett. Írom e sorokat, és talán sokan akik elolvassák azt hiszik , hogy ez egy kitalált történet, bevallom önöknek, ez igaz történet. Rozika az unokatestvérem most is szép és csinos, hajszállai fehérek, szemében ott rejlik az a női báj, nagyanyámról Pálóczi Etelkáról úgy tud mesélni mint senki más, egyenes derékkal jár, lehetet volna belőle balerina, de ő a családot választotta. Melinda és Lajos az ő gyöngyszemei és az unokák a három fiú és a kislány. Fúj a szél, telefonon beszélgettünk, gyermekei körében van, most keveredik ki éppen a koronavírusból. Nem látom az arcát, de tudom mosolyog, ősz fehér hajában csillog a múlt, hangjában, beszédében a nagyzerindi ízes hangsúlyok, aztán az álmok a megvalósultak és azok melyeket újra és újra álmodik. Virágzó rét mellett bicikliztünk át Vadászra Mari nénénkhez, és annyit kacagtunk, de annyit, vagy együtt néztük amint tavasszal megbokrosodott a Fekete-Körös és nagyon izgultunk, hogy a medrében maradjon. Ezek a történetek emlékeinkben , ahogy az évek telnek, ezek egyre jobban megszépülnek, belesimulunk a végtelen univerzumba, ha gyerekeink kérdeznek, mesélünk nekik, de az is lehet inkább magunknak mondjuk, mert nincs idő, meg ugye már annyiszor hallottuk. Most nevetünk mindketten a telefonban, pörög az idő, pörög velünk együtt, ez már a múlt, amit csak mi tudunk, mi értünk. Februári napsütésben himbálóznak a hársfák még csupasz ágai, bárányfelhők arcokat formálnak, s onnan kacagnak ránk őseink, mi pedig, fülünkhöz szorítjuk a telefont megszokásból, ami már mobil, és örülünk egymásnak, hangunknak, a közeledő tavasznak. Aztán letesszük a mobilunkat és emlékezzünk, emlékezzünk, mert van mire.
Feketegyarmati Sándor