Tükörben: Tizennegyedik történet: Sámántánc

Összes megtekintés: 40 

Gyula belenézett az udvaron álló, javításra váró autók tükrébe. Nem csak a külső, a belső tükrükbe is. A világ legtermészetesebb módján nyitotta ki a számára vadidegen kocsik ajtaját, gyakran be is ült, hogy belenézhessen a visszapillantóba.
Márk, a műhely tulajdonosa régóta ismerte Gyulát, jó barátok voltak. Mosolyogva nézte, ismerte ezt a furcsa hóbortját, mulattatta a dolog. Amikor először látta ezt a szokását, piperkőcnek tartotta, de aztán rájött, Gyula nem nézegeti magát, csak beléjük pillant, majd otthagyja őket.
– Szia Gyuluskám! – üdvözölte, amikor végre odaért hozzá – Mesélj, mi van veled?
– Lerobbant a szekerem, jó volna ha megnéznéd!
– Jól van, megnézem. Hol áll a kocsid?
– A házam előtt.
– Miért – csodálkozott kicsit Márk -, el sem indul?
– Nem, pedig próbáltam indítani párszor, rugdaltam, káromkodtam, fenyegettem. De az a dög csak nem akart elindulni.
– Ne aggódj, érte megyek – majd kicsit ugratni akarta Gyulát, a kocsik tükrére mutatott – Na, ezekben is az arcodat látod?
– Igen, ezekben is.
Azzal elbúcsúzott Márktól, elindult a kapu felé, miközben folytatta:
– De mindenkinek van egy saját tükre, amiben…
Nem folytatta, csak legyintett egyet az udvaron álló kocsik felé.

*

A születése óta egy vékony bőrszíjat hordott a nyakában. Akkoriban még a köldöke alá ért, mostanra már pont a szegycsontjáig. Senkinek soha eszébe sem jutott hogy levegye róla, a szülést levezető orvos adta neki. Azóta mindenki amolyan varázserejű tárgyként tekintett rá.
Azt, hogy miért adta neki, és miért pont neki adta az orvos, senki sem tudta, előtte semelyik szülésnél sem csinált hasonlót. A legfurcsább pedig az volt, hogy a bőrszíjat nem úgy vette valahol, hanem mindaddig ő maga hordta a nyakában.
Amikor a hálálkodó szülők meg akarták köszönni, kíváncsiak voltak, és még hálapénzt is akartak adni, az orvos határozottan visszautasította őket:
– Mostantól ezt a gyermeket illeti meg.
Azzal a dolgot befejezettnek tekintette.
Az volt az utolsó szülés amit lefolytatott. Az orvos – akit Gyula mindig gyógyítónak nevezett – nem sokkal később máshova költözött.

*

Nagyon jól megvolt a kocsija nélkül, szeretett sétálni, csavarogni a városban. Márktól is gyalog ment el, pedig a város egy távoli pontján lakott. Nem egyenesen hazafelé tartott, nagy kerülőket tett. Amelyik utca megtetszett neki, arra vette az útját.
Ha bármelyik kirakatban, vagy bárhol máshol látott egy tükröt, belepillantott. De csak a tükrökbe, a kirakatokba, vagy ablakokba nem. Hiába, azok nem tükrök.
Elhaladt egy kisbolt előtt, ahova a környékbeliek szoktak járni. Megállt előtte, nézegetett befelé pár percig, de ment be. Most nem volt kedve rágcsálni semmit sem.
Továbbment, elhaladt egy kukasor mellett. Az egyik tetejére egy régi, ócska, halszálkás öltöny volt rádobva. Kukázni nem szokott ugyan – pedig már többször megfordult a fejében -, de a környéküket mindig megnézi, van amikor tükröket is dobnak ki. Most nem látott, befordult a következő sarkon.
Nemsokára a város egy forgalmas részére érkezett. És hát kik vannak egy város olyan részén, ahol sok járókelő van? Koldusok.
– Az Isten áldja meg a jó szívüket, segítsenek… – hallotta maga mellől Gyula, amint egy nő imádkozó kézzel mormolja az előtte elhaladóknak.
Felé fordult.
Aztán elővette a tárcáját, odatette a nő előtti kendőbe a pénzt, miközben ránézett. Az volt az egyetlen papírpénz a kendőn. Méghozzá nagy értékű papírpénz.
A nő hálálkodni kezdett:
– A jó Isten áldja meg…
De Gyula közbevágott:
– A tükröt kérem cserébe – mutatott a nő mellé.
Igen, egy tükör feküdt a nő mellett. Egy kicsi, olyan amit a játékbabák kezében szokott látni az ember. A kislányok fésülgetik a babájukat, miközben azok abban nézegetik magukat.
A nő azonnal megértette a helyzetet:
– Ez az én egyetlen pici lánykám kedvence! Szegény gyermek…
– Azért van az a pénz – tett elé még egy bankót Gyula.
A nő úgy érezte, most megfogta a szerencséjét, egy balek áll vele szemben.
– Ezzel az aprópénzzel nem veheti el az Uraság az én szerencsétlen lánykám egyetlen boldogságát…
Gyula felegyenesedett, mereven, szinte görcsösen nézte az asszonyt. Majd megrándult, és sietve elindult visszafelé.
A kisboltban vett egy flakon bort, aminek a felét kiborította addig, amíg a kukákhoz ért.

*

Senki sem látta aztán az orvost, a gyógyítót – a valóságban. Azonban Gyula gyakran találkozott vele álmában. Ezeknél a találkozásoknál a gyógyító egyik keze mindig az ő hátán volt. Sokat beszélgettek, úgy, ahogyan a tanító oktatja a tanítványát.
Amikor valamilyen elágazáshoz értek útjuk során és Gyula megtorpant, a gyógyító előretolta a kezével, de csak előre, irányt mindig Gyulának kellett választania. Az elágazások mindig hirtelen jelentek meg, a gyógyító azonnal lökte, Gyula nem is tudott gondolkodni, ösztönszerűen lépett valamerre. Mindig jó irányba indult.
Rengeteget mesélt neki a gyógyító. Sokszor egy olyan tükörről, amiből minden embernek van, de csak egyetlenegy a világon. Egész életében keresnie kell amíg meg nem találja, és amikor megleli, akkor is lehet, meg kell küzdenie érte.
Ő soha sem lelte meg a sajátját.

*

– Nesze asszony! – dobott egy férfi fél flakon bort a kolduló nő szoknyájába.
Ő is koldus kinézetű volt, büdös, kukázott öltönyében imbolyogva rivallt rá a nőre:
– Mennyit rimánkodtál eddig össze, te büdös cafka? – Már annyira közel voltak egymáshoz, hogy a szakadt cipőjük összeért.
– Menj a büdös francba, mit akarsz itt, te strici? – csattant fel immár az asszony is, aki nem ismerte a másikat.
A járókelők elkerülték őket, elfordították a fejüket, vagy undorodva néztek rájuk. Nem túl gyakran, de már láttak olyat, amikor két hajléktalan összeveszik valamin. Nem akartak közbeavatkozni, nem az ő dolguk, tudni sem akartak róla.
– Be vagy szívva, asszony! – mordult rá a férfi, miközben lehajolt.
A kendőben pár darab aprópénz volt csupán:
– Ennyit érsz nekem, te lotyó! Ezért a pár garasért tartalak? – majd továbbsiklott a tekintete a nő mellé – Ez meg mi a rosseb?
Megfogott, forgatott egy kis tükröt a kezében. A nő csak most ismerte meg a halszálkás öltönyt viselő alakot:
– Kikaparom a szemedet, te koszos tolvaj! – azzal nekiesett két kezével a férfi arcának.
Pofon csattant.
– Gyere csak haza, te riherongy! Úgy ellátom a bajodat, hogy attól koldulsz! – fordult el a nőtől, miközben a másik kezében levő tükröt a zsebébe rakta.
De a nő nem hagyta magát, felpattant, két kézzel csapkodta a hátát:
– Kicsinállak, te strici! A fivéreim kinyuvasztanak, kitépik a beledet!
Ezúttal nagyobb pofon csattant. A nő megtántorodott, megszédült, de közben is szórta az átkokat:
– A holló vájja ki a szemedet… – vagy saját maga, de amint felnézett, a férfit már nem látta sehol sem.
Tovább morgolódott, szitkozódott, miközben a kendőjét szedte fel a földről. Nem maradhatott, itt már senkitől sem tud kicsalni semennyit sem. Átköltözött pár utcával odébb, ott könyörgött tovább a járókelőknek.
A tükröt nem bánta, repedezett szélű, ócska játék volt. Valaki kidobhatta, már ott volt, amikor ő odament.

*

Rengeteget mesélt neki a gyógyító. A bőrszíjról is. Ami az ő nyakában lógott, mielőtt Gyulának adta, mielőtt Gyulát kiválasztotta.
Neki soha nem volt rajta semmi, pedig a bőrszíj egy tartó. Neki nem sikerült megtalálnia a tükröt, ami ott lógna a mellkasa fölött.
Neki nem sikerült.

*

Amikor Gyula ment az elkészült kocsijáért, Márk csodálkozva figyelte, mert egyetlen tükörbe sem pillantott bele. Sok éve ismerték egymást, de ilyet még soha nem tapasztalt. Furdalta a kíváncsiság, egyből rá is kérdezett:
– Mi van veled Gyuluskám? Rájöttél, hogy minden tükörben az arcodat látod ha belenézel?
– Nem mindben. Létezik egy, amiben nem azt.
– Mi van? Csak nem ez lenne az? – mutatott Márk Gyula ingén a kitüremkedésre.
– De – azzal Gyula megfogta a nyakában a bőrszíjat, meghúzta, amitől kibukott az inge alól a rajta lógó tükör. Kicsi volt, olyan, amilyet a játékbabák kezében látni.
Márk elnevette magát:
– Ez? Szebbet nem találtál? – forgatta, nézegette, bele is pillantott a tükörbe. Az arcát látta benne.
– És mi ezen a nagy szám? – kérdezte Gyulát, aki mélységes nyugalommal figyelte, ahogyan Márk pörgette, finoman rángatta a továbbra is a nyakában lógó tükröt.
Nekitámaszkodott a szekerének:
– Mindenkinek megvan a maga tükre.
Majd folytatta:
– Amiben látja a saját lelkét.

***

Szólj hozzá!