Tükörben: Tizenharmadik történet

Összes megtekintés: 88 

Már megint csörög az óra. Hhhhh… de utálom! Az ablakon át látom, odakint szél csavargatja a fákat, és esik az eső. Ilyen ítéletidőben menjek be a suliba? A városban bizonyára őrült káosz uralkodik, autósorok kanyarognak az utakon, vezetőik türelmetlenül dudálnak, egymás felmenőit szidják, és jobb kezük középső ujját felemelve jelbeszéddel mutogatják jókívánságaikat. Amíg a fürdőszoba felé botorkálok, azon agyalok, mit is kellene felvennem, ami ápol és eltakar, másrészt … hogy csinos legyek? Ez utóbbi költői kérdés volt részemről, nem hiszem, hogy bármiben is csinos lehetnék. Bezzeg az osztálytársaim! Ha eszembe jutnak a platinaszőke Sziszi hosszú karjai és lábai, ellenben az én rövidke végtagjaimmal, elönt a sárga irigység.
Belenézek a tükörbe. Ezt a fejet nézem amióta csak az eszemet tudom. Valójában sosem voltam elégedett a látványával. Azok a semmilyen színű szemeim, na és az orrom…. hm. Na igen! Ez utóbbi valahol a pisze és a között a bizonyos nemesi ívelésű orr között állt meg a fejlődésben, de igazából egyik sem lett. Miért nem lehet nekem büszke ívű, vagy bájos, aprócska orrom? No és a szám…. Anyám szerint szép a formája. Én csupán annyit látok, hogy hosszú. Ha nevetek még hosszabb, és talán ha nem lennének fejem két oldalán a füleim, körbeszaladna a koponyámon amikor vigyorgok. Ilyen szájjal egyszerűen nem lehet mosolyogni! Hajam, mint egy hatalmas éppen lángra gyulladni készülő szénaboglya meredezik fejem tetején. Cibálom a kefével, auuu…. hát ez reménytelen. Kiöltöm nyelvem a rám bámuló, álmos képű csajra. Néhány napja jártunk a fényképésznél osztálytársaimmal, a ballagási tablónkat készíttettük. A lányok fésülködtek, rúzsozták magukat, én teljesen fölöslegesnek tartottam. Leültem a székre, és láttam a fényképész arcán megjelenő reakciót, amikor megpróbáltam bájosan elmosolyogni magamat. A szemközti tükörben egy horrorfilm főszereplőjét pillantottam meg, amint éppen áldozatát bűvöli. Szörnyű lehettem szerinte is, mert megköszörülte torkát, és udvariasan ennyit mondott:
– Khm.. Akkor most inkább…próbáljon valamire rácsodálkozni! Képzeljen el egy hatalmas fenyőfát, csillogó díszekkel…
– Remek! – kiáltott fel a következő pillanatban elégedetten, amikor összeszedtem magam, és szememet kidüllesztve igyekeztem kívánságának eleget tenni.
A kép most szobám falán lóg. Hát, ha ez marad életem legjobb fotója, akkor elég hervasztó, bár családom szerint remekül sikerült. Szerintem pedig a szomszédék Bozzi kutyájára hasonlítok a hatalmas hajtömegből kikandikáló kimeresztett szemeimmel. Bizonyára a többiek csupán nem akarnak megbántani. No, felkapok magamra valami göncöt, ami a kezem ügyébe akad, és fejemre egy sálat tekerek, végül felteszem a napszemüveget is. Anyám még utánam szól, hogy nem is süt a Nap, amit én válasz nélkül hagyok, úgysem értené, hogy nem a Nap miatt akarok láthatatlanná válni. A suliban egy pillanatra mindenki elnémul, amikor az ajtón belépek. No, erről beszéltem! Nincs mit tennem, reménytelenül csúf vagyok!

Két hónappal később…

Madárcsicsergésre ébredtem. Odakint minden arany színben ragyog, itt a nyár, és vele a szünidő. Szép az élet, minden csodálatos! Ma este bulizunk. Meg kell néznem, hogy mit fogok felvenni. Na ez volt a beugratós szöveg, hiszen már napokkal ezelőtt kiválasztottam a ruhát, amelyben el akarom kápráztatni Zsoltit. Ja igen! Ő… olyan tökéletes, szép, és phű…
A fürdőszobáig táncolok. Belenézek a tükörbe. Szemeim csillognak, különös színárnyalatok cikáznak íriszeim körül. Próbálom elképzelni, amint hipnotikus erővel Zsolti szemeibe mélyednek….. De milyen színű szemei is vannak? Nem jut eszembe. Semmi baj, majd ma este megnézem alaposan. Jobb kezem mutatóujjával végigsimítom orrom hajlatát. Ez az orr határozott jellemet takar, jutnak eszembe Cili nagyi szavai. Hallom, az ablakon át beszüremlő zajokat. Dudálnak az autók, vidám hangokat sodor szobámba a szél. Szám mosolyra húzódik. Gyönyörű színű rúzst vettem magamnak. Kipróbálom. Óvatosan húzom végig ajkaimon, és a kárminpiros színtől ragyogni kezd a fürdőszoba, az egész világ, és a vállamra omló vörös hajam. Erre mondta azt Zsolti, a képzőművészeti szakkör után, hogy olyan, mint Botticelli festményén Vénusz haja. Aranyló szikrák pattognak fejem körül, amint kifésülöm, és elégedett mosollyal nyugtázom az eredményt. Kinek kellenek olyan hosszú pipaszár lábak és karok, mint Sziszinek vannak, hiszen akkor magasabb lennék, mint Zsolti. Így vagyok tökéletes.

“Tükörben: Tizenharmadik történet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Éva! Nagyon pontosan írtad le azt a lelkiállapotot, amikor különösen csúnyának, s azt is, amikor szépnek látjuk magunkat.
    Az önismeret segítségével tudunk úrrá lenni képzelt vagy valós félelmeinken.
    “Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila), Ha kellő önismerettel bírsz, a helyén tudod kezelni a mások kedvező vagy kedvezőtlen véleményét is.
    Gratulálok írásodhoz szeretettel: Erzsi

  2. Gratulálok remek történetedhez. Ismét tinilánynak éreztem magam hasonló gondokkal, nagyon jól ábrázolod ezt az egész lelki vívódást, szeretettel Zsuzsa. 🌾💐🌻

  3. Kedves Évi!

    Valóban így vagy tökéletes. Van belső szépség is, ami sokkal többet ér a külsőnél.
    Aranyos volt ez a kis sztori, a két véglet. Ha szépnek látnak bennünket, mi is annak érezzük magunkat, ha pedig az ember szerelmes és boldog, akkor mindenképpen szép.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!