Tükörben: Első történet: Feketével hímzett terítők

Összes megtekintés: 334 

Nagyapám alig várta, hogy vége legyen a tanévnek. Jól tudta, hogy én pár nap múlva le fogok költözni hozzájuk. Ahogy a pitvaron át, átléptem a lakás küszöbét, a bejárati ajtó melletti kis szögletben nagyapám öröksége, egy öreg tükör volt felszögezve a falra.
– Tudod kicsit vaksi és foltos. Az édesanyámé volt. Nézzél csak bele! Elárulja, hogy milyen sápadt vagy- állított a tükör elé a nagyapám.
Tényleg sápadtnak, de határozottan kövérebbnek láttam magam.
– Nagypapa ez a tükör torzít- jegyeztem meg.
– Tudom, de legalább nagyanyádat figyelmezteti.
– Hogy érted?
– Azt hiszi, hogy meghízott, mindjárt visszafogja magától a puliszkát- mosolyodott el nagyapa.
Alig kelt fel a nap ,a nagymama már fent volt, kezében a zséterrel indult ki az istállóba. Kicsit talán szemtelenségnek tűnik, de meglestem. Nagymama tényleg megállt a tükör előtt és nézegette magát.
– A fenye látta, ma megint gömbölyűbb vagyok! Mit fog mondani Máté- dünnyögött magában a nagymama.
Én elnevettem magam, aztán arra gondoltam, hogy az is lehet, hogy soha sem nézett a nagymama másik tükörbe. No, de a nagyapa szerint hagyni kell az egészet úgy, ahogy évtizedek óta megszokták. Délelőtt a nagyszüleimmel vágtuk a tengeri földjét. Bármennyire is igyekeztem, mindig pár méterrel hátrébb maradtam. Este a nagyapám újra oda állított a tükör elé.
– Palkó, látod milyen pirospozsgás a képed. Egészséges vagy. Nem a városi levegő színesíti az arcokat, hanem az aranyló napsütés.
Ahogy az évek során a nyarak a hátunk mögött maradtak én mindig nagyobb kapát kaptam a nagyapámtól.
– Már ezt is elbírod – mondta és határozottan a kezembe tette.
Minden nyár, minden év, egyetlen rovátka az élet fonalán és mégis más. Lassan beértem nagyanyámékat és nagyapám mellett vágtam a tengerit. Munka után alig léptem be a lakásba, önkénytelenül is belenézte a tükörbe. Az pedig évről évre, ahogy én nőttem kisebb lett, nagyapa mellett pedig lassan én is felértem a tükör pereméig. Minden júniusban azzal fogadott, hogy sápad vagy, mint a hold. Augusztus végén, amikor haza szólított a városba az iskola, megjegyezte, olyan a színed, mint a piros pogácsaalma. Igen kivirultam, nőttem, erősödtem és észre sem vettem, hogy a nagyapám közben gyengül. Igen, néha ha az esténként kint ültünk a lócán, egyre lassabban mesélt. Mert mindig mesélt, a szüleiről és az én szüleimről. Néha fájdalmasan emlegette a frontot is, ahol feléjük repültek a halál angyalai. Ilyenkor legyintett egyet.
– Ne is törődj vele édes fiam, tudod az a jó, hogy túléltem és most itt vagyok veletek. Amikor magamban vagyok, belenézek a tükörbe. Igen belenézek és megállapítom, hogy tiszta a lelkem. Én embert talán nem öltem. Bár soha sem tudtuk hova repül az a golyó, amit kilőttünk. Egyet kellett az eszünkbe vésnünk, életbe kell maradnunk.
Ősszel visszatértem a szüleimhez. Igaza volt a nagyapámnak itt egy egészen más világban teltek a napjaim. A fürdőszoba tükrében egyre sápadtabbnak láttam magam, eltűnt az arcomról a pír. Nagyapám szerint a városban az iskolába okosodni járok, hozzá pedig erősödni a tanyára. Egyik reggel, amikor kinyitottam a szemem, szomorúbbnak éreztem a lelkemet. Nem szóltam róla az édesanyámnak. Gondoltam, hátha egyedül is sikerül megfejtenem, hogy mi történik velem. Délutánra már alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak. Rohantam haza az édesanyámhoz. Édesanyám azzal fogadott, hogy azonnal le kell utaznunk a nagymamához.
– Most?
– Igen, most – válaszolta szomorúan.
Anyám fekete ruhát vett fel és sírdogált. Nem tudtam tizenévesen elképzelni, hogy mi van. Rákérdeztem.
– Mi a baj?
– Nagypapa elmegy oda, ahonnan nincs visszaút.
Eszembe jutott, amit a lövészárkok rejtekéről mondott.
– Meghal?
– Igen – felelte az édesanyám.
Zokogva borultunk egymás vállára. Apám pár óra múlva érkezett haza, biztosan tudott mindent, mert szinte nem is köszönt, hanem bejelentette, hogy mehetünk. Én néztem szüleimet, apámon nem sok mindent láttam azon kívül, hogy segítőkészséggel magához ölelte az anyámat.- Nincs semmi baj- ismételte. Én jól tudtam, hogy nincs igaza, bármennyire is vigasztalni próbálja az anyámat. Beültünk az autóba. Sírva bőgött fel és egy kicsit engedetlenek is bizonyult. Apám szerint, – kockás a benzin. Tudtam, hogy fel akart bennünket vidítani, de ez most nem jött össze. Míg a nagyapáékhoz értünk, szakad az eső. Már elég későre járt, amikor begördült az autónk az udvarra. Kéttő- három idősebb asszony, szemére húzott fekete kendővel sietett a házba.
– Sirató asszonyok- jegyezte meg az anyám.
Amint átléptem az előszoba ajtaját, önkénytelenül is benéztem a kopott tükörbe. Az- az csak akartam, mert egy fehér, feketefonallal hímzett terítő eltakarta előlem.
– Letakarták?- kérdeztem az édesanyámtól.
– Igen kisfiam, ez így szokás, míg a nagyapád teste fent a földön van, a lelke nem láthatja meg magát a tükörbe.
– Mi van?- kérdeztem értetlenül.
Nagyanyám lépett mellém.
– Gyere, köszönj el a nagyapádtól.
Láttam, hogy az ágyon ünneplőruhában volt felöltöztetve a nagyapám, az ágya mellett égett két oldal a gyertya, a szomszéd nénik fekete ruhában morzsolták a rózsafüzért. Együtt elmondtunk nagyapám felett egy imát, majd az édesapám megfogta a vállamat és bevezetett a konyhába. Olyan mélységes csend volt mindenfelé, hogy azt el sem tudom mondani. Nagyanyám tördelte a kezét és csendesen megjegyezte.
– Alszik, nincs fájdalma, csak alszik.
Az óra kattogás már majdnem belehasított a fülembe, amikor hirtelen megálltak a láncon lógó réztárnyérak.
– Máté elment, elaludt – jegyezet meg a nagyanyám.
Kilépett a konyhából és kisvártatva fehér terítőket hozott be. Minden terítő fekete hímzéssel volt kivarrva. Most már ráébredtem, hogy tükör is ugyanilyen varrott terítővel volt letakarva. Még nagyapa borotválkozó apró tükrébe sem nézhettem meg magam. Biztos vagyok abban, hogy a nagyanyám számon tartott minden tükröt, ami a házban fellelhető volt. Senki sem nézhetett a tükörbe, nagyapa lelkének békét kellett biztosítani. Nem égett a villany, mindenhol a gyertyák világították be a lakást. Nem sokat értettem belőle, de azt láttam, hogy az anyám a nagymama minden szavát megjegyzi. Majd hozzám lépett megfogta a vállamat és odavezetett a letakart kopott tükörhöz.
– Ha majd visszatér nagyapád lelke a számvetés után az Úrtól, akkor majd újra belenézhetsz a tükörbe.
Pár hét múlva a nagymamám felszabadította a tükrüket, és remegő kézzel hajtotta össze a terítőket. Csendesen megjegyezte az édesanyámnak.
– Lányom ne hogy elfeledkezzél a teendőkről! Tudod, titkos az út, amit a földi életből megteszünk az örök életbe, addig a földön maradt lélek nyugalmát segíteni kell.
Eljött a nyár és én újra átléptem a küszöböt. A tükör talán még jobban meg volt vakulva. Belenéztem és mellettem éreztem a nagyapámat. Mosolygott, a bajuszát kicsit megpödörte és hallottam a hangját. – Sokat nőttél fiam. Mire vége lesz a nyárnak, újra ki fogsz virulni. Hátranéztem és most vettem észre, hogy a nagymama úgy tette fel az egyik családi fotót a falra, hogy onnan a mindig láthassuk a nagyapát, abba az öreg tükörben, amiben láttam, ahogy felnövök. Könny csordul végig az arcomon.
Az öreg tükör ott van ma is a helyén, láttam benne, ahogy serdül a bajuszom, ahogy egyre több barázda lepi el az arcomat, ahogy kacagok, és ahogy rám mosolyognak belőle a gyerekeim. Csak egyre jobban öregszik, kopik meg a tükör fénye, kikezdi a rozsda, de ha belenézek, viszont látom az egész életemet és mindig benne látom a nagyszüleimet. Szalad velem is az idő és közben sok mindent megértettem. Ott maradt a tarsolyomban emléknek, szokásoknak, amit nagyapámékra hagytak a szülei. Életem során pedig akár akartam, akár nem, pár napra a feketefonallal hímzett terítők nálunk is eltakarták a tükrök elől a fényt.

“Tükörben: Első történet: Feketével hímzett terítők” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Az ismerőseim szerint megint egy lélekmelengető történetet osztottam meg. Igen az életünk ott zajlik egy tükör előtt.Örülök, hogyha megragadja az olvasót az irásom.Köszönöm a hozzászólásodat.Szeretettel:Karola.

Szólj hozzá!