Összezárva, avagy 2020 a kihívások éve

Ülök a nappaliban, meredtem nézem a vizsgálati lapomat: COVID-CoV PCR vizsgálat: pozitív. Utolért a koronavírus, most akkor hogyan tovább? Nő vagyok, anya, néha házisárkány néha királylány. Most egyértelműen ez utóbbi, hisz koronám is van. Legjellemzőbb tulajdonságom, hogy nem bírom a betegségeket és nem bírom a megoldatlan helyzeteket.
Legutóbb kislányom szájában láttam meg egy keresztbenőtt fogat, majd zokogva vettem tudomásul, hogy valószínűleg műteni kell. Erőt véve rettegésemen, természetesen azonnal bejelentkeztem vele a fogorvoshoz, miközben rémült gyermekemet nyugtatgattam. Amikor a férjem hazaért a munkából azonnal ecseteltem neki, hogy milyen problémával szembesültem, és legyen szíves nézze meg, hogy miről is beszélek. Engedelmes férfi lévén megtette és pár perccel később egy fogpiszkáló hegyén lévő popcorn darabot villogtatva higgadtan közölte, hogy megoldotta a problémát. Nem fog okozta a rémületemet, hanem egy pattogatott kukoricaszem. Ezt követően lemondtam a fogorvost.
Most ülök a pozitív covid tesztemmel a kezemben és fogalmam sincs mi vár rám. Elmerengek az elmúlt hónapok történésein. Minden 2020 márciusában kezdődött…
2020. március 13., szomorkás péntek délután van, az ablakon kopognak az esőcseppek. Dermedten szegezem tekintetemet a tv képernyőjére.
– A koronavírus elleni védekezés keretében tíz akciócsoportot állítottunk fel és hétfőtől a tanulók nem látogathatják az oktatási intézményeket – hangzik a miniszterelnök rendkívüli bejelentésében. Hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy hétfőtől bezárnak az iskolák. A félelem karmai mardossák a lelkemet. A háttérben a hangok egyre jobban halkulnak, kérdések visszhangoznak bennem: Hogyan fogjuk megoldani a mindennapokat? Mi jön még? Tényleg ilyen nagy a baj? A családomat figyelem. A két kislányom arcán felhőtlen boldogság tükröződik. Kamilla a cserfes szőke 9 éves örömujjongásban tör ki és a nyakába ugrik a testvérének, Csengének. Csenge már 11 éves érzi, hogy valami nagy dolog történik és lopva ránk pillant, miközben egymást ölelgetik. A férjemmel egymásra nézünk. Aggodalmat látok a tekintetében.
– Minden rendben lesz! Megoldjuk! – mondja kényszeredett mosollyal.
– Mint a popcorn fogat? – kérdezem, de nem vagyok nyugodt egyáltalán. Nem is értem,
hogy a többiek hogyan tudnak ennyire higgadtak maradni, legszívesebben sikítanék.
A tehetetlenség, a düh, az elkeseredettség vulkánként akar feltörni. Nyelek egyet, így visszanyomom az érzéseket. Nyugalomra intem magam, és kivárok. Látszik, hogy péntek 13. van – gondolom – azon sem lepődnék meg, ha leszállna egy űrhajó és néhány zöld emberke közölné, hogy ma ő szuvidálja a kacsamellet a blansírozott répa mellé. Hozzáteszem bundás kenyeret vacsoráztunk.
Este nehezen hajtjuk álomra a fejünket, ki-ki az izgatottságtól, más pedig az aggodalomtól. A hétvégénk természetesen azzal telik, hogy átbeszéljük, ki vigyáz a gyerekekre, hogyan oldjuk meg a továbbiakban a mindennapokat. A szervezés eredményeképpen megnyerem a feladatot, én maradok itthon a lányokkal.
Az első napok eseménytelensége boldog mámorban telik. Úgy érezzük, hogy kaptunk az élettől néhány hét pihenőt. A gondtalan semmittevést azonban lassanként felváltja az egyre sűrűbben érkező feladatok sokasága. A pedagógusok különböző platformokon önteni kezdik a gyerekekre a hatalmas mennyiségű tanulnivalók tömkelegét. A tévéből napi szinten ömlik ránk a félelem és a pánik, miközben az emberek felvásárolják az alapvető élelmiszerek nagy részét. A feszültség szinte kézzelfoghatóvá válik. Nyílként hasít belém a felismerés, sem élesztőt, sem wc papírt nem vettem, de elhessegetem a gondolatot, mert a feladatok a digitális oktatás keretében közben folyamatosan érkeznek. Kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj. Kamilla könnyekkel a szemében szalad hozzám:
– Anya, tudsz segíteni? Nem tudom egyedül megcsinálni, nem értem a római számokat!
– Persze, megyek! – válaszolom és magára hagyom a konyhában rotyogó ebédet.
Türelmesen magyarázni kezdem kislányomnak az éppen soron következő matek leckét. Erre ő felcsattan:
– Semmit sem értek abból, amit mondasz, az iskolában sokkal jobban elmagyarázzák! – húzza össze dacosan a száját és tudom, hogy kezdődik a csata. Hiába próbálom bármilyen irányból megvilágítani a példát, nem hajlandó együttműködni. A fejem egyre különösebb színekben pomázik, nagy, mély levegőket veszek. A belső feszültség szinte szétfeszíti a mellkasom. Ebben a pillanatban Csenge lép a szobába:
– Anya nem értem az angolt, tudsz segíteni? Határidő is van, nemsokára lejár be kell küldeni, különben egyest kapok.
Kapkodom a fejem, dél van, az ebéddel sehogy sem állok, nem tudom kinek segítsek először. Megszólal a telefonom, a munkahelyről keresnek, a kollégám az.
– Szia! Képzeld, nem engedik a Home office-t, fogalmunk sincs mi lesz. Azt mondták, hogy jönni kell dolgozni.
A sírás kerülget, úgy érzem rám szakad minden. Felpattanok ültő helyemből, kiszaladok a szobából, csak nyelem a könnyeimet, miközben kilépek a teraszra. Reménykedem, hogy a friss levegő kitisztítja a gondolataimat.
– Bízz benne, hogy nem lesz baj! Megoldódik! – mantrázom magamban, bár még fogalmam sincs hogyan. Aznap éjszaka izzadtan ébredek az ágyban, felülök. A pulzusom az egekben, a szívemet jeges kéz markolja, démonom kíméletlenül támad, szédülök. Lehunyom a szemem és nyugalomra intem magam. A nyomás a mellkasomban olyan erős, mintha egy satu szorítaná össze, zihálok. A korábbi pánikbetegségem újra bekopogtatott. Ismerem már jól, tudom, hogy egy idő után békén hagy. Ki kell várni. Magamban mantrázom:
– Türelem, kitartás, elmúlik. Nagy levegő, számolj!
Igyekszem egyenletesen lélegezni. A jeges kéz szorítása a szívemen lassan enyhülni látszik, így visszadőlök a párnámra, ám elaludni nem tudok, a plafont bámulom. Ekkor a belső hang magamhoz térít:
– Szedd össze magad, elég volt ebből! Ugye nem akarsz félelemben és szorongásban élni?
Nem, erősödik meg bennem az elhatározás. Megtalálom a módját, hogy ne így legyen. Megfogadom, hogy mindent megteszek azért, hogy a gyerekek ha visszaemlékeznek erre az időszakra, akkor az együtt töltött idő gondtalan öröme jusson eszükbe. Ettől valamiért megnyugszom. Reggel erővel telve ébredek. A munkahelyemen engedélyezik a szabadságot, így egy időre megoldódik a felügyelet. A lányokkal körbeüljük az asztalt.
– Azt találtam ki – kezdem –, hogy csinálunk egy napirendet. Délelőtt tanulunk 11-ig, utána összedobjuk az ebédet, kicsit pihenünk, délután pedig befejezzük ami marad. A most zajló dolgokra tekintsetek úgy, hogy biztosan be fog kerülni a történelemkönyvekbe. Senki sem tudja, mit és hogyan kell jól csinálni, a tanárok sem, én sem, viszont együtt vagyunk, egy csapatban „dolgozunk”. Tegyük széppé a napokat és élvezzük az ajándékba kapott időt. Ha ideges vagy feszült vagyok, az nem miattatok történik. Együtt végigcsináljuk! – nézek feldobódva a lelkesen csillogó szemekbe.
A terv nagyon jó, a lányok elszántak, így én is motiváltan, mosolyogva nyitom meg a Google Classroomban az épp soron következő ének feladatot. Kikerekedett szemmel konstatálom, hogy kottázni, ritmust tapsolni és énekelni kell, természetesen mindezt minden oldalról dokumentálva. Kissé lefagyva, de erőt véve magamon és dacolva a félelemmel, hogy énekhangom meghallgatása után kislányomnak komoly pszichiátriai kezelésre lesz szüksége, összeszedem minden erőmet és teljes beleéléssel eléneklem a Két szál pünkösdrózsa című népdalt. Majd ugyanezt szolmizálva, ütemesen dobolva az asztalon, hogy megfelelően érzékeltessem a ritmust. Kamilla döbbenten néz rám, a tekintetében a rémület és röhögés keverékét vélem felfedezni.
A megpróbáltatások talán itt kezdődnek, de nem érnek véget. Következik a nyelvtan. Magabiztosan huppanok le lányom mellé, hogy végre valami, amit úgy nagyjából értek. Az igekötős igék! Nagyon nyeregben érzem magam, példákkal bombázom ámuló gyermekemet és mellkasom dagad a büszkeségtől, hogy mennyire profin el tudom magyarázni.
– Most te jössz! – mondom magabiztosan – Mondj egy mondatot az „elmentek” szóval!
– Oké, anya gondolkodok! – válaszolja, miközben nagyon töri a fejét – Elmentek a picsába! – böki ki határozott lelkesedéssel.
Ekkor rájövök, hogy megértette a digitális oktatás lényegét és az igekötőket is.
Visszaemlékezve a kedvencem mégis a testnevelés óra volt, amelyet egy Youtube videóban tartott nekünk angolul egy nem túl szimpatikus – értsd megszállottan ugráló – edző. Természetesen, mint szabálykövető anya, a lányokkal lelkesen végignyomtuk a 30 perces edzést, majd az ezt követő 40 percet fetrengve töltöttük a földön levegő után kapkodva, mindannyian nyújtást imitálva.
Ezek után nem volt meglepő, hogy az ablakban lévő selyemvirágot hihetetlen odafigyeléssel locsolgattam napokig, mikor döbbent gyermekeim felvilágosítottak, hogy ezt a fajta gondoskodást nem igényli az álorchidea. A mindennapi ebéd pedig, amit oly alapossággal terveztem, hogy mi lesz – muhaha – az volt, amit találtunk a hűtőben. A férjem, mikor látta, hogy valószínűleg idegösszeroppanás vár rám, megszánt és munka után menüvel a kezében állított haza. Ekkor újra szerelmes lettem. Rájöttem arra is, hogy az udvaron felállított trambulin kiváló feszültségoldó, csak idő kérdése és megnyugszom benne én is. Mikor sötétedett azért már bementem a lakásba. Mindezen élmények ellenére a lányok szerint a karantén és a digitális oktatás életük legszebb időszaka volt. Ekkor azért elgondolkodtam, hogy elég sanyarú hétköznapjaik lehettek előtte.
Azóta hónapok teltek el, most a kezemben van a pozitív koronavírus eredmény, éppen az, amitől rettegtem. Az első döbbenet és félelem után újra mantrázom magamnak, hogy minden elmúlik, nem lesz semmi baj. Erőt merítek a márciusi „élményekből”, amikor a családommal együtt zuhantunk bele a hétköznapok problémáinak tengerébe, de mégsem süllyedtünk el. Hajót építettünk és szelet is fogtunk a megtépázott vitorlákba. A szeretet és az összetartás olyan láthatatlan erőket mozgatott meg mindannyiunkban, amely összeadódott és elementáris erővel segített átvészelni a mindennapokat. A lányok önállósága, felelősségtudata hihetetlen mértékben fejlődött, ami önbizalmat adott nekik, hiszen rájöttek arra, hogy a legerősebb hit az önmagukba vetett hit, mert megtapasztalták, hogy bármilyen nehézséggel szembe tudnak nézni és megoldják. Másrészt minden múlandó a problémák sem tartanak örökké. Pánikrosszulléteim során újra megtanultam, hogy ha elkap az örvény nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy levigyen a mélyére, hiszen ha együtt mozgok vele, akkor felszínre dob és levegőhöz jutok.
A 2020-as év egy olyan önismereti utazás számomra, amely megvilágította azt is, hogy a boldogság nem egy folyamatosan jelen lévő állapot, hanem boldog, felhőtlen pillanatok összessége. A nevetéssel töltött percek, a lelkes csillogás a gyermekek szemében, egy kedves érintés, egy mosoly. Ahhoz, hogy sugározzuk a harmóniát semmi másra nincs szükség, mint figyelni magunkra, másokra és teljes szívvel megélni a pillanatot, elfogadni azt a helyzetet, amiben jelenleg vagyunk és hinni abban, hogy a szeretet, az empátia és az összetartás legyőzi a nehézségeket. Minél inkább látjuk magunk körül a nyomást, a nehezedő élethelyzeteket annál fontosabb odafigyelünk egymásra és a környezetünkre.
A kérdés, amit feltettem magamnak a karantén kezdetén: Áldozat vagy győztes szeretnél lenni? Melyik szerepet érzed magadénak? Mi magunk teremtjük meg a saját valóságunkat akkor is, ha a külvilágból ömlik ránk a negatív hullám. Erre nincs befolyásunk, arra azonban igen, hogy miként reagálunk a helyzetre, ez már a mi döntésünk, a mi felelősségünk. Bajban ismerszik meg legjobban az ember jelleme.
Az elmúlt hónapokban sokszor eluralkodott a káosz, de hálás vagyok érte, mert ez a helyzet megmutatta, mire kell fókuszálnom, mi az, ami zavar, ami nem jól működik. Hajlamosak vagyunk nagyon sok szépet és jót feltételezni magunkról egészen addig, amíg nem jön egy olyan helyzet, ami kirobbant a komfortzónánkból. Ekkor még a legtürelmesebb anya is képes olyan mélységből jövő indulatokat felszínre engedni, amelyről nem is volt tudomása, hogy benne lakozik. Az önismeret útján ez nagyon fontos állomás. Szembe kell néznünk a démonainkkal, amelyek félelemből, elfojtásból, szorongásból táplálkoznak és meg kell ismernünk őket. Ha a felszínre bukkannak és „bemutatkoznak”, akkor talán már nem is olyan félelmetesek. A zavarodott, kaotikus helyzetek végén mindig rend teremtődik, hiszen semmi sem tart örökké. Mi pedig az önismeretünk fejlődése által mindig többek és őszintébbek lehetünk önmagunkkal szemben. A világot két erő mozgatja, a félelem és a szeretet. Miénk a döntés, hogy melyikre fókuszálunk. Az élet 2020-ban sokunknak citromot adott, de ne csak limonádét csináljunk belőle, hanem koktélt, szeretettel és humorral fűszerezve.
M.K. Master