Nem állhatunk meg

Összes megtekintés: 44 

Nem állhatunk meg, sietni kell. Lemaradunk valamiről? Talán igen. Az életről, a színes pillanatokról, mosolygó percekről biztosan. Szaladunk mások és magunk után szüntelen, – vagy várunk. Nem türelmesen, merengve szép emlékek között, bizakodva vidám történéseken,- nem! Toporogva, ideges rángatózásokkal, perceket számolva tesszük.

Örülni? Minek kellene? Annak, hogy a napsugár végigpásztázza a reggelt megélénkítve a színeket, varázslatos, fényes meleget csepegtetve ránk? De elkésünk! Lekéssük! Mit is? Saját magunkat. Azt, ami a legfontosabb, a boldogságot hagyjuk magunk mögött.

Mi ma a boldogság? Ja, azt senki sem tudja, mégis mindenki arra vár, az után lohol szüntelen. Rossz az irány emberek! Vajon hol kerültük el? A múltkor már majdnem megvolt, – ha sikerült volna az, vagy amaz. Akkor is meglett volna, ha megkaptam volna, amire vágytam, és a szép, új és újabb tárgyak mind-mind azzá tettek volna. Biztos, hogy így történt volna. Csak ne lenne, az a fránya VOLNA! Szeretet, megértés, szerelem, nevetés,- szép szavak. Szavak, melyek mögül hiányzik a lényeg, a tartalom, vagy nem megfelelő a fordítás.

Bandukolok az emlékek romjai közt, és meg-megállok egy-egy képnél. Elgondolkodom. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Továbbmegyek. Egy újabb foszlány a múltból. Színesebb, érzéssel telibb. Még most is érzem azokat az illatokat: friss erdei szellő keverve csobogó patakkal. Mélyet szippantok. Hova lett? Csupán orrfacsaró bűzt szagolok, egy eldübörgő teherautó nyomán. Tekintetem megpihen egy apró virágon. Kedves, apró élet. Nem öncélúan, de mások kedvében járva ringva ingadozik, majd hervad el. Emberek jönnek. Jönnek? Szinte futnak keresztül rajtam, és utánuk érzem parfümjeik töményen keveredő szagát. Nem, ez nem illat. Tüsszentek. Senki nem szól, csak suhannak mellettem árnyakként, fakó szemekkel, sápadtan, az aggódás felhőivel borítva be arcukat.

Hol van a mosoly? Hol a megértés? Mind otthon a ládafiában elzárva kuksol a sötétben. Várakozik. Pedig csak egy icike-picike mélyedés a szájszegletben, és kész a mosoly, mely életet ad, vidámságot sugall, és fényeket gyújt. Nevetés, kacaj, felhőtlen hahotázások. Hol halottam, vagy láttam utoljára? Már az emléke is megfakult.

Továbbállok. Nézelődöm a járókelőkkel teli, mégis üres utcákon. Egy feliratba botlom. Próbálom az egymást követő betűket végül érthető szavakká olvasztani, de nem sikerül. Újra nekifogok, összpontosítok, agyam használható zugait kutatom, hátha felfedezem, amit keresek, -de nem. Sebaj. Egy táblával több, amit beleteszek a “nem értettem mit akar mondani” közé.

Mostanában nemcsak táblákkal, plakátokkal, nevekkel járok így. Van otthon egy fényes, képkibocsátó dobozom, amiben régebben szép dolgokkal szereztek örömmel teli perceket, órákat. Elnézegettem, nevetgéltem, izgultam, meghatódtam, könnyem csordult. Régen volt. Ma másként működik. Amikor már épp gyűlne a kellemes, sós lé szemem csücskében, érző lelkem éppen érintődne – hipp-hopp ezerrel magasabb a hangerő, és jön a halandzsa meg a zagyvaság és egyéb értéktelenség és zúdul a fülembe, az agyamba. A könny mégis kicsordul, igaz nem a megérintett lélek, hanem a folytonos villogás miatt, de folyik. Van egy másik sugárzó csodám is, melyen levelek jönnek, mennek. Ha akarom, ha nem. Önjáróak is jönnek – és kérik, hogy küldjem őket tovább, három-, öt-, tízfele. Történt, hogy a beszélő levél megkért engem: szerezzek barátaimnak örömet ővele, – akkor ott “lefagytam”.

Barátnak? Van ilyen még valahol, valakinek? Kapcsolat: szoros, bizalmas, egymást segítő, szereteten és megértésen alapuló társas viszony valakivel. Kinek van erre ideje? Boldog ember lehet. Képes megállni és átérezni a pillanatot, megnézni a felkelő és lenyugvó napot. Hallgatni a csivitelő csengő dallamot és számolni az égen megjelenő számtalan csillagot. Igen. Van még mosoly, de valahol biztos meg kell állni érte!

“Nem állhatunk meg” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Valóban, a végén megfejted a talányt. Aztán lehetne folytatni, hogy a pillanatokból összeálló órán hány ismerős az, aki kaphat tőlünk egy pár érdeklődő sort, egy mosolyt, vagy odafigyelést? Mert e nélkül nem biztos, hogy részünk lesz kölcsönösségben. A legnagyobb jó és legtöbb, amit adhatunk egymásnak, az az idő. Az életünkből néhány perc, vagy óra. Miközben megállunk és észrevesszük a Nap sugarát, milyen szépen világít be egy fát, az öreg hölgy mosolyát, ahogy lesegítjük a buszról. De, lesegítjük?…

Szólj hozzá!