Keilah

Keilah

(Kru. 893., Kelet-Római Birodalom)

Konstantinápolyban az év leghosszabb napjain selyemszínű az alkonyat, és lassan fordul éjszakába, sokáig, késő éjjelig őrizve egy halványsárga fénycsíkot az ég alján, a tenger peremén a Boszporuszon túl. Egészen más, mint lenn, Szicíliában, ahol néhány pillanat választja el a nappalt az éjszakától. Ezen gondolkodott épp Milo, Simeon császári testőrparancsnok göndörfekete-hajú, tizenhároméves, messzanai rabszolgája, miközben aludni készült épp, és a gyertyákat oltotta egyenként ura házának emeleti körfolyosóján, amikor odalenntről halk kattanást hallott. Mintha a kikötő felőli kapun nyílt volna retesz. Lenézett. Csend az udvaron, a tengerparton is., Tzachas, a kapuőr is aludt már. Milo figyelt értetlenül. Aztán mozdulni látta a kis egyárbócos hajójuk vitorláját odalenn, házuk kikötőjében: Simeon úr alakja tűnt fel a csónak orrában. Milo visszahúzódott rögön. Ez nem az ő dolga. De azért csak nem hagyta nyugodni, amit látott. “Öngyilkosság volna most a császári palota felé fordulnia.” Még a régi Róma napjaiból örökölt törvénye volt Konstantin városának, hogy minden férj helyben bosszút állhatott házassága megtörőjén, ha asszonyával tetten érte. És Leon császár a Bukoleonban aludt ezen az estén, ezt még Milo is tudta, magasan állt a palota bejárata feletti két oszlopon a Krisztus monogramjával díszített két aranykereszt, ami csak akkor hirdette az Úr dicsőségét Konstantin városának, ha a császár a Bukoleon falai közt tartózkodott éppen. Leon császár otthon volt. “Öngyilkosság volna most az augusztához hajózni”- húzta össze a szemeit a fiú, ahogy a fehér tollpiheként távolodó vitorlát figyelte.

—-

Simeon, a bolgár Borisz fejedelem fia, Leon császár testőrségének parancsnoka leült a csónakban és az árbócnak támasztotta a hátát, ahogy kiért a Az Aranyszarv-öböl vizére, amit Konstantin városában Krüzokherasznak neveztek. Szembeszél fújt észak felől. A túlparton imbolygó fényfoltot tükrözött a víz. Felette sötéten emelkedő dombok. Simeon pont oda tartott, Galatába, amit Perának is hívtak, de tudta, hogy kerülni fogja azt a fénynyalábot ezen az éjszakán – a Galata-torony őreinek fáklyáit. Nem akarta most fényben fürdetni az arcát. A dombok oldalában fehéren futott észak felé a városfal, ami olyan volt innen távolról, a tengerről, mintha valaki tejet öntött volna végig véletlenül a sötét lankákon. Fenn a lejtőtetőkön egymás után lassan húnyó, apró fénypontok. Pásztorok laktak ott, őrtüzeik égtek, amiket látni lehetett sokáig éjjelente még a szoroson túlról, a császári palota, a Bukoleon ablakaiból is néha.
Későre járt, a nap utolsó órája volt. Ahogy Simeon egyre beljebb ért a fekete vízen, egyre jobban elmerült a sűrű időtlenségben. Szerette ezt. Éjjel hajóra ülni. Kilépett az ember minden valóságból ilyenkor. “A vizek felett a sötétben még Isten lelke lebeg, hova máshova mehetnénk már mi ketten, Simeon?” Pont három nappal azután járt ezen az úton először, hogy Teophano Martinaikától, Leon császár hitvesétől ezt a mondatot először hallotta. Tizedik éve. Még akkor, amikor tétova fiúként ikerbátyjával a Schola Magnaura diákjaként élt ebben a városban. Teophanótól, aki egy esztendőn át, mielőtt a trónörökös asszonya lett, az ő jegygyűrűjét hordta.
Három napig tartott a lány lakodalma. És Simeonnak ott kellett állnia az udvari vendégek sorában attól a pillanattól, hogy Teophano menyasszonyként először lépett ünnepi ruhában apja, Martinaikosz szenátor oldalán a császári palota lépcsőjére virágok és sorfal között. Ott kellett állnia a Hagia Sophiában is, ahogy Photios pátriárka stólájával pecsételte a hitvesi kézfogást. Ott volt mögöttük, mikor kiléptek a “sokáig éljen”-t zúgó Augusteionra, és aztán végig kellett ülnie, innia, táncolnia három napot a Bukoleon Palotában cimbalom-zenében. Alig tizenhat évesen, mélyre zuhanva haragban, féltékenységben, megalázottságban, kétségbeesésben. Leon trónörökös és Teophano mintha álomban tántorgott volna. Szinte nem lehetett szavukat hallani. Az első nap végén, amikor a menyasszony a lányok körtáncából kilépve egyetlen fejhajtásra körbefordult mindenkivel, mielőtt hitveséhez ért, volt néhány pillanatuk Simeonnal kettesben. “Elviszlek innen” – súgta Borisz fia neki. “Elmegyünk, Bulgáriába, vagy még tovább, nyugatnak. Elmegyünk, még ma este”. Teophano előző éjjel, lánykora utolsó óráiban még evezőt fogott, és a sötét tengernek indult egyedül, fehér hálóruhában, apró csónakon. Felverték a várost nyomában a Bukoleon palota félrevert harangjai. Simeon érte be először. “A vizek felett, a sötétben még Isten lelke lebeg, hova máshova mehetnénk mi ketten?”- súgta a nő neki. Épp ugyanilyen csendes volt a Boszporusz, épp ugyanígy derengett a távolban fehéren Galata városfala, mint most. Zúgott a Belizáriosz torony harangja, ami most halkan kormozott a sötétben, és ő elengedte a síró lányt, ahogy a Bukoleon palotaőrsége beérte őket. Mert hát hova mehetett volna vele az éjszaka közepén, egy csónakban, félrevert harangok, tengerre bojdult császári testőrök között? De azután már készült, elszánta magát rá, eltervezte részletesen. “Elviszlek innen” – súgta Teophanonak a lakodalom első estéjén. A nő azonban immáron esküje béklyójában szó nélkül felpofozta őt válaszul. Megállt az egész terem egy pillanatra, és Borisz fia szeretett volna megszűnni ott. Onnantól kezdve rá sem nézett Martinaikosz szenátor lánya. A második napon Simeon felmarkolta a ládájából a tőrét. Maga sem tudta, ki ellen pontosan, és mit akar vele, de hogy valamit igen, azt csontja aljáig érezte és képtelen volt az érzést csitítani, hiába ismételte a mondatot magában, amit tanítómestere, Magistes Photios hangján hallott már megváltoztathatatlanul. “Minden tettetekben az éghez mérjétek lelketek”. Ikerbátyja, Gavril egy pillanatra sem hagyta magára. Egy darabig próbálta elvonni a figyelmét, aztán csak hallgatásba süllyedt maga is, de azért ott volt mellette csendben. Ott volt akkor is, amikor a harmadik nap éjjelén végül elhallgattak a hárfák és cimbalmok, lassan kiürült a Bukoleon fogadóterme, és a császár elsőszülöttje fiatal feleségével visszavonulni készült. Ez volt az a pillanat, amikor Gavril Simeonba karolt, és szívbeli barátjukkal, az ifjú Nikétász Szklérosszal együtt húzták kifelé, ki a kerten át, hálótermeik, a Magnaura palota irányába. Ott lenn, a császári palota parkjában történt, azon a sétányon a tengerpart felett közvetlenül, amit fehér pávák rikoltása tölt be , amik olyanok teljes pompájukban, mintha csipkéből lennének, ott történt, hogy Simeon meglátta Teophanot újra. Fekete palástban volt, állt, egy akantuszbokor árnyékában, hosszú, vörös haja, mint egy lepel vette körül. Föléhúzta kendőjét egy pillanat múlva, és eltűnt, lefelé a kikötő felé, épp mint három nappal korábban, azon az éjszakán, amikor félrevert harangok hangja követte az útját, ahogy csónakba ült. Simeon tudta, hogy másodjára nem engedheti el. Egyszer visszaadta a Bukoleon palota őreinek, átkozta magát azért a pillanatért. Mégegyszer nem fogja, ezt tudta biztosan. Most nem jelzett a Belizáriosz-torony őrszeme. A fekete lepel beleolvadt a tenger sötétjébe. Simeon a Magnauráig rohant egyfolytában, ott szállt hajóra, volt a magisternek egy gyorsfutású sajkája, olyan, amit griponak neveztek a kereskedők, egyárbocos, keskenyoldalú. Azzal indult a csónak után, meglátta hamar, mert a nyílt tengeren a lány leengedte fejéről a kendőjét újra. Vörös haja világított a sötétben. Milyen lassú volt ez az út akkor, sosem akart véget érni, pedig alig egy fertályóra hátszélben, kifeszített vitorlákkal átérni az Aranyszarv-öblön. Akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Már Galatában voltak, mire Simeon utolérte a lányt. Látta, hogy partrahúzza a csónakot. Hogy megáll aztán fáradtan a homokon. Átölelte, ahogy kikötött ő is. És most is, ebben a pillanatban is, tíz év múlva is tisztán emlékezett Simeon arra a döbbenetre, ahogy a vörös hajköteget félresimítva a tarkóján, először meglátta az arcát: Nem Teophano volt.
Kiabált vele félbeszakadt mondatokkal, hogy ki és miért fizette meg erre, de nem kapott választ.
Fordult vissza az őrület határán. Teophano kegyetlen elégtételt vett rajta, amiért elárulta… ezt nem lehetett elbírni ép tudattal. Ahogy hajóra szállt volna megint, megállította a távolban a Bukoleon látványa, a sötétbe borult palota, aminek ablakaiban már sehol nem égtek a fények. Ahol Teophanot egy ilyen ablak mögött Leon ölelte. Megtorpant. És ahogy ott állt, megérintve a magánytól, a lány, akit még sosem látott életében, megfogta a kezét. És Teophano rubintköves nyakláncát csúsztatta a tenyerébe. Aztán végigsimított Simeon karjának belső felén, vállhajlattól egészen csuklóig, alig érintve a bőrt, úgy, hogy a férfit most is, tíz év után is, az emlékétől is egyszerre járta át a meleg borzongás és a szégyenkezés. És a fülébe súgott valamit a bolgárok nyelvén. Borisz fia nem szállt aznap már vissza a hajóra, Galatában töltötte az éjjelt, életében először elveszve a női test lágyságában, és ez a lány, aki szép volt, mint valami tengeri nimfa a régi mítoszokban, és akinek reggelig a nevét se tudta, teljes lelkével és odaadásával akarta is, hogy elvesszen. Annyi kellemmel, méltósággal, gyengédséggel, hogy élete végéig hálásnak kell lennie neki, még akkor is, ha másnap csontig érő szégyenkezéssel ébredt, első útja a magisterhez vezetett gyónni, és harmadnap elindult a preszlávi kolostorba, Bulgáriába. Csak egy év múlva, visszatértekor tudta meg, hogy nem Teophano dühe akart elégtételt venni esküvője éjjelén. Senki nem akart elégtételt venni.

Keilah, Gemma lánya állt a tengerbe nyúló gránitpallón a háza előtt. Huszonnégy évének minden tudásával biztos volt benne, hogy Simeon, a bolgár Borisz fejedelem fia jönni fog. Nem gyújtott lángot. Ehhez a kikötőhöz tizenhárom éve minden férfi eltalált még fáklya nélkül, senki nem szerette fényben fürdetni az arcát, amikor itt partra lépett, tudta jól. Pedig sokan megfordultak nála tizenhárom év alatt a Nagypalotából, a testőrségből, a szenátusból is. És ő adta nekik, amire éppen szükségük volt. Néha csak hallgatását, csak ült velük, és simította a bajt ölébe döntött homlokukról. Máskor ágyát, testét, elfogadón, vagy szenvedéllyel. De nevettetni is tudott Keilah, bájjal és éles ésszel is, és nevetni is, bárki tréfáin odaadóan, játszott hárfán, és a fáraók nyári egét idézte a tánca. Teophano Martinaika. Ezt a nevet gyereklány kora óta ismerte, tudta, hogy hosszú, vörös haja van, épp mint az övé. Martinaikos szenátor sokat járt ide egykor boldogságért, Keihla anyjához, Gemmához, aki még Achridában született, amit a fény városának is neveztek azon a nyelven, amin Gemma beszélt, ha ketten voltak: a júdeai arameuson. Egyetlen egyszer vetett horgonyt női kéz ennél a gránitpallónál: Teophano Martinaikáé volt. Ez akkor történt, mikor a szenátor lánya jegyben járt a bolgár Borisz fejedelem fiával, Simeonnal. Érkezése meglepte Keiláht, a jegyesség híre nem, arról hallott már eleget, nemigen volt szóbeszéd a Nagypalotában, ami nem ért el hozzá napokkal azelőtt, hogy odaát a városban szárnyra kelt volna. A bolgár Borisz fia… ez azontúl érdekelte is: Achrida, a város, ahonnan akkor már három éve halott anyja származott a bolgárok földjéhez tartozott. Teophano arra kérte, tanítson meg neki mindent, amit egy asszonynak az esküvője harmadik éjszakáján, -amikor először vonulhat férjével együtt vissza – tudnia kell ahhoz, hogy a lehető legtöbb örömöt adja. Az összes ékszerét ajánlotta érte, de Keilah csak nevetett ezen a képtelen őrültségen – még az kell, hogy egy szenátor lánya ékszerek nélkül maradjon esküvője előtt közvetlenül. Nagyvonalú volt világéletében, megtehette. Kevés nő élt odaát Konstantin császár városában olyan szabadon s mégis olyan biztos kenyérrel az asztalán mindennap, mint ő itt, ebben a házban Galatában. És tiszteletet is ébresztett benne mások bőkezűsége. A nyitott faládában, amiben akkor vállig merült a karja, végignézte a függőket és láncokat gyönyörködve, de egyet tett csak el közülük, egy vékony aranyláncot, csepp alakú rubintkővel, és azt kérte a szenátor lányától még, hogy mutassa meg neki, hogyan kell a betűket érteni. Aztán elérkezett hozzá a jegyesség felbontásának híre is. Sajnálta Teophanot akkor, őszintén. Leon trónörökös esküvőjének második napja végén pedig az ifjú Nikétász Szklérosz kötött ki itt, aki már akkor, tizenhat évesen sem élhetett hosszabban egy hétnél női test szerelme nélkül, ő panaszolta el Keilahnak ölébe hajtott fejjel, hogy szívbeli barátja, Simeon két napja ül hallgatásba fordulva Teophano Martinaika lakodalmán, és hogy ő meg merne esküdni, hogy tőrt markol a palástja alatt. Tizenkét numizma aranyat ajánlott a lánynak, ha elhozza a bolgárt a Bukoleonból az esküvő utolsó estéje végén ide – és itt tartja egész éjszakára, mielőtt olyan bajba keveri a fiút a féltékenysége, ahonnan nincs visszaút a hóhér elől… Tizenkét arany numizma. Ha nem is volt annyira őrült ajánlat, mint Martinaikos lányáé, de azért nagyon sok pénz volt az is, több, mint amennyit a Galata-torony őrei egy év alatt megkerestek. Keiláhnak akkorra már volt tapasztalata szerelemtől szenvedő férfiakkal. Sokan fordultak meg ebben a kikötőben, akiket a szívük kínzott. De olyan még nem történt, hogy neki kelljen idecsalni valakit. Ez úgy hangzott, mint valami régi ének, amit hárfára írtak. Nem akart azért Teophano árulója lenni. Magával vitte a kis rabszolgalányát másnap este a Bukoleon kertjébe, és azzal az üzenettel küldte fel a menyasszonyhoz, hogy tegyen egy gyertyát a hálóterme ablakába, ha áldását adja, hogy vörös hajával megtévesztve elcsalja onnan Borisz fiát, mielőtt az életébe kerülne ez az éjjel, és két gyertyát, ha ellenzi ezt. Hiába figyelte lentről, a Bukoleon parkjából az ablakokat. Sötét maradt mind, pedig várta a jelzést egészen addig a pillanatig, amikor a bolgár Borisz fejedelem ikerfiait észrevette átvágni a parkon. Megismerte őket, Szklérosz velük volt, ahogy ígérte. Az arcát már itt, Galatában, ezen a pallón látta először tisztán Simeonnak. Szép volt a bolgár, mint az ifjú Augustus császár. Szép és feldúlt. Onnantól Keilah teljes lelkével segíteni akart neki, csillapítani a keserűségét, legalább néhány órára, és őszintén örült, mikor végül kezét fogva elindult vele felfelé a ház gránitlépcsőin. Most is mosolyognia kellett első sutaságán. De olyan figyelmes volt a fiú, amennyire kevesen azok közül, akik valaha megfordultak ebben a házban. És mire aludni tértek, már egyáltalán nem lehetett sem gyakorlatlannak, sem ügyetlennek nevezni a test szerelmének művészetében. Teophano, Leon trónörökös hitvese hetekkel később válaszolt Keilah kérdésére. Hetekkel később, és annyit, hogy köszöni. Simeon egy év múlva jött vissza először. Egy napon, amikor odakinn Galata utcáin a nyílt ég alatt ütöttek rómaiak ájulásig olyanokat, mint Keilah, olyanokat, akik azt az Istent hitték, akit a lány kapott örökül anyjától, Gemmától: az arámiait. Keilah a legbelső szobában ült összekuporodva, mikor Simeon megérkezett aznap. Egyetlen férfinak sem jutott eszébe a bolgáron kívül akkor idejönni, senkinek azok közül, akik egyébként a Nagypalotából napi vendégei voltak az ágyának a Nagypalotából. Borisz fia a palástját sem tette le. Nem kért a nőtől egyáltalán semmit, de ott maradt egész nap, és egy éjszakát is azután még ébren, kardjával az oldalán, amíg a lány aludt. És olyan királyian fizetett reggel, mintha a föld összes gyönyörét kapta volna, amíg ott volt. Jött azután minden ilyen alkalommal. Mikor rómaiak ütöttek zsidókat Galatában. Jött olyankor is mindig, ha hosszú útra készült (a császár oldalán, vagy követségben), és annyi pénzt hagyott a ládája tetején, hogy Keilah évekig élhetett volna belőle, akkor is, ha senki nem köt ki azalatt a háza előtt. Cserébe semmit nem akart. Még mindig Teophanot szerette, ez nyilvánvaló volt, Teophanot, akit most már a Római Birodalom császárnéjának neveztek. Nem jött másért Simeon, csak hogy biztonságban tudja Keiláht, és hogy néhány órát tölthessen egy szobában, amit női szem rendezett be, a lány otthonos közelségében, egy kehelynyi fűszeres borral olykor. Keiláhnak tetszett valamiképp ez a konok és kilátástalan szerelem táplálta végeláthatlan önmegtartóztatás, de azért bántotta is a hiúságát. Próbára tette néha. Megesett, hogy Simeon elgyengült végül, olyankor mély szégyennel hagyta itt a házat, és eltűnt sokáig. Volt, hogy egy egész évre. De ötödik esztendeje már, hogy egyáltalán nem érintette Gemma lányát, soha. Azóta, hogy Teophano bazilissza első gyermekét, a kicsi szőke Annát elvitte a láz. Simeon akkor esküvel fogadta meg, hogy nem érint nőt többet, Teophanót sem, csak majd ha egyszer valami csoda az Isten előtt összeköti őket, és ezt Keiláhnak már eszébe sem jutott próbára tenni.
Tudta, hogy most jönni fog. Hetek óta beszélte mindenki, hogy hazamegy a bolgárok földjére, és talán soha nem tér vissza onnan élve.

—-

-Hűvös van már. Mióta állsz itt? – kérdezte Borisz fia, ahogy a nábáról partra lépett, és végigterítette a lány kendőjét annak vállain, anélkül, hogy hozzáért volna.
-Csak mióta az öbölbe fordultál, uram. Hádár jelzett, hogy jössz.
Vörös villanás Simeon bokái körül. Róka volt. Épp olyan kecses, és könnyűléptű, mint Gemma lánya maga. Időtlen idők óta ehhez a házhoz tartozott. Végigszaglászta a testőrparancsok saruit egyenként, mintha csak kutya lenne.
-Hádár, engedd a vendéget bejönni!- emelte fel Keilah, és elsimult az állat a karjában.
-Nem maradok hosszan…
-Nem is vártam, uram. Hajnalban indulsz Bulgáriába.
Simeon nevetett. Tudta, hogy hamarabb érnek ide a gondolatok is a városból, minthogy szavakká válnának, de azért meglepte ez mégis rendre.
-Hoztam neked valamit, Keilah.
A lány végigsimított a haján, aztán a vállán, lassan. És megpihent ott.
-Tudod, hogy megfogadtam, hogy nem érek… – húzódott el a testőrparancsnok, de mosolygott azért.
-Tudom. De én nem. – Felelte Keilah, de visszahúzta a kezét azonnal. Jól esett tulajdonképpen, hogy Borisz fia így is eljött az elutazása előtti éjjelen. Csak hogy adjon megint valamit. Ide általában kapni járt mindenki. – Átfázhattál, uram. Melegítettem bort. Gyere be. – és elindult felfelé a gránitlépcsőn. Karcsú lábszárait semmi nem takarta, tiltotta neki Konstantin törvénye, hogy bokájáig fedő tógát, és haját takaró kendőt hordjon, mint a város tisztességben élő női, de mégis annyi kellem volt a lépteiben, hogy Simeont még mindig inkább emlékeztette valami nimfára , mint hetérára.

Gemma lányának háza semmiben nem hasonlított azokhoz a szűk, levegőtlen bordélyokhoz, amig fenn, Neoiron kikötőjében egy-egy kenyér áráért fogadták a vendégeket: matrózokat, rakodómunkásokat, rabszolgákat és házicselédeket. Amiknek utcára nyíló erkélyein magasított ágyakon, alig takaró ruhákban várakoztak a lányok, és messzire világító lampionok közt vaskos képek hirdették a kapu felett, mit kaphat ott a vendég, ha képzelete netán nem volna elegendő számbavételükhöz. Keiláhnak nem volt ilyesmire szüksége, és azoknak sem, akik gránitpallója előtt horgonyt vetettek. Ez a domboldalba épült ház első látásra nem sokban különbözött bármelyik kapualjtól odaát Konstantin városában. Talán csak annyiban, hogy gránátalma-bokrok álltak végig a lépcső két oldalán, magas cserépedényekben, pirosan érő gyümölcsökkel. Az ajtón túl, belső udvara, aulája fedett volt, és puha szőnyegek borították a padlót. A tér közepén márványmedence állt, aranyhalakkal. Körben szobák nyíltak. Közeikben a fal nem mélyvörös volt, mint azoknak a kurtizánoknak a házbelsői, akik az Aranyszarv-öblön túl otthonaikban fogadták a férfiakat, és amiken festmények tárták fel teljes nyíltsággal a szemnek a test gyönyöreit. Ezeket a falakat halvány terrakotta-színűre festették, és mozaikok díszítették őket. Az egyiken egy lány félig háttal, vállairól lecsúszó hosszú, kék selyemruhában finommetszésű arccal, ragyogóan kék szemekkel. Selyemmel csuklóig borított kezében megvágott gránátalmát tartott, és vörösen tárult fel a gyümölcs mély hasadása. A másik mozaik egy korallszínű rózsa volt, félig kibomlott, aminek egyik belső, sötétebb szirma a külsők fölé ért. A harmadik egy tálnyi gömbölyű barack, amiből néhány szem íves, közbülső választékát mutatta a szemlélő felé, néhány pedig kettészelten fehér és legbelül piros húsát. Borisz fia összébb húzta magán a palástját, ahogy végignézett rajtuk. Megpróbált már nem egyszer Keilah lelkére beszélni, türelmesen és haragosan is, hogy hagyjon fel ezzel az élettel, de feladta már. Gemma lánya pontosan tudta, hogyan hallgattassa el egy-egy érintéssel, amik nem voltak se közönségesek, se túlzottan kihívóak, mégis elnémították mondatai végét…
A szobákat Simeon ismerte mindet. Nem azért, mert mindnek vendége volt már, hanem mert egytől egyig végigrohant mindegyiken, mikor a lányt kereste azon a délelőttön, amikor odakinn részeg matrózok követelték a zsidók vérét, Keiláhhét is többek között, aki mindig másnak tárta ki kapuját, szobáit és ágytakaróit, sosem nekik. Akkor nyitogatta sorra Simeon ezeket az ajtókat körben, de egyikben sem találta. Innen tudta, melyikben mi van. Szomszédja, és jóbarátja, Nikétász Szklérosz történeteiből pedig azt is, hogy egyenként is megunhatatlanok azok a termek, egymás után pedig hetekre is el lehetne bennük Keiláhval veszni, de ezt a lány még soha senkinek nem hagyta.
A legbelső szoba egyszerű volt. Fehérre meszelt falakkal, puha szőnyeggel, gyapjútakaróval fedett ággyal. Egy öltőzőasztal, két rózsafaláda, egy kerevet, és egy sarokbadöntött hárfa volt benne ezen kívül minden. Ebben a szobában Keilah lakott, amikor egyedül volt itthon. Ide hozta be a lány Simeont most. Ide, ahova egyébként nem hívott fizető vendéget, de a testőrparancsnoknak bejárása volt, azóta a délelőtt óta, hogy itt talált Keiláhra a ládák között kuporodva, szavak nélküli rémületben arca elé emelt karjaiba temetkezve. És Borisz fia egyáltalán nem is akart mást látni már ebben a házban Keilah szobáján kívül.
Boroskupát adott a kezébe lány. Simeont megérintette a mézes, fűszeres meleg ital illata. Belekortyolt. Leült a kerevetre. A róka az ölébe telepedett, elnyújtózva. Végigsimította.
-Hoztam neked valamit, Keilah.
A lány a hárfát vette kézbe. Bólintott. Dúdolni kezdett halkan, azon a nyelven, amit anyjától tanult, az arámiain: “Moreneika ami yah majan”. Simeon ismerte a dalt, hallotta már tőle, egy régi lányról szólt, Moreneikáról, egy kikötőparti házban, akit hívott a tenger, de sosem szállhatott hajóra végül. Teophanora kellett gondolnia, a tenger képéről és a róka tűzvöröséről, és ostobaságnak tartotta, hogy Teophanora gondol itt, a hetéra házában, de valahol mégis helyénvalónak és nagyon igazinak és igaznak érezte. Moreneika – még ezt is valamiképp Martinaikának hallotta gyakran.
-Szerettél már férfit igazán, Keilah?
A lány nevetett. Bosszantotta ez a kérdés, mindenki ezt kérdezte tőle, akit valaha az ágyába engedett…felelni készült, valami éleset, de aztán húnyt a bosszúsága. Nem így szokták ezt kérdezni, akik bizalmasuknak akarják hinni néhány éjszaka után. Sokkal önzőbben és követelőzőbben: Szereti-e őket igazán. Keilah teljes lélekből tudott szeretni sokmindenkit, amíg a kapuján belül volt. A legtöbb férfiban látott valami ölelnivalóan, mosolyognivalóan szépet. “e de sol der anberano, Moreneika” – dúdolta válaszul végül elmosolyodva. Aztán elengedte a hárfa húrjait.
– Nem tudom, uram. Ha ezt azt jelenti, hogy szoktam-e gondolni férfiakra, miután vitorlát bontanak a kikötőmön túl – persze, hogy szoktam. Van, akire többet, van, akire kevesebbet.
Simeon maga sem tudta pontosan, mit is akart kérdezni, mit is jelent, amit kérdezett, ha szavakba foglalni kell.
-Volt már, akiért elhagytad volna ezt a házat?
Keilah most letengedte a hárfát, nevetve.
-Nem megyek férjhez, ha ezt akarod kérdezni, uram.
Simeon nevetett maga is. Nem, nem ezt akarta. Hogy is mehetne, szegény…
-Gondoltál már arra, mi lesz, ha ennek vége?
A lány végleg félretette a hangszert.
-Persze. Sokat. Nem tudom.
Még nem volt érett nő, mikor egyedül maradt ezzel a házzal. Azóta férfiak vágya adta a kenyeret az asztalára. Anyját virágzó szépségében vitte el a láz, annyi idős volt, mint ő lesz a következő évben. Pont ugyanúgy járt még hozzá a fél Nagypalota, ahogyan őhozzá most, és Keilah igazán nem tudta, hogyan kell élni akkor, ha már nem kötnek ki többé hajók az ajtaja előtt.
-Ne tarts ettől. – felelte a testőrparancsnok a csöndre – Megvettem a fügelugast a domb mögött. Tied. Bajlódnod sem kell vele, ha nem akarsz, majd az én intézőm gondját viseli. Akármi lesz, a tied. Akkor is, ha elhagyod ezt a házat.
Nyújtotta a pergament, és Keilah nem tudta, elfogadhatja-e. Nem várt érte cserébe semmit Borisz fia, ebben biztos volt. Pont ettől volt nehéz átvenni az írást. Sok ajándékot kapott Gemma lánya már életében, ékszereket, pénzesládákat, ruhákat, kelméket, bútorokat, szobrokat, kerámiákat. De egyiket sem ennyire ingyen.
-Ha azért adod uram, mert holnap elutazol és nem tudod, visszajössz-e élve, akkor nem fogadom el. – tolta vissza a pergament – Majd átadod, ha legközelebb itt jársz.
Simeon nevetett.
-Ezt ki mondta? Nikétász? Nem kell mindig hinni neki, mikor engem temet.
Keilah nem mozdult, a férfi hát letette a pergament a ládára. Gondolkodott egy keveset. Aztán fölé fektette a tőrét.
-Ez is a tied. Ne maradj itt védtelenül.
-Nem vagyok védtelen. Fehér párduc járja a folyosókat, és egy szavamra ugrik, ha hívom.
Beszélték ezt szerte a városban, de Simeon inkább hitte a lány meséjének, amivel távol tartja a durva szándékot, mint valóságnak. Gemma lánya forgatta a pengét.
-Ez ugyanaz a tőr?
Nézte figyelmesen, ezüstmarkolatát, a griffek közé fogott oroszlánokat benne, Aszparuh bolgár fejedelem jelképét. Ugyanaz a kés volt valóban, amit egykor Simeon derekáról csatolt le az övével együtt, azon a legelső éjszakán. Emlékezett arra a pillanatra, mikor megpecsételődött, hogy a fiút aznap már nem fordítja őrült tettre a keserűsége.
-Ha ugyanaz, akkor elteszem. Akkor jobb helye van nálam. Mit adhat cserébe ez a ház annak, aki nem érinthet nőt?
Simeon felkelt, megölelte volna most szívesen, szeretettel, de elengedte a gondolatot.
-… semmit, Keilah, kísérj ki…
A lány lezárta a ládát. A róka ott bóklászott a térde körül, és mintha értette volna, felkapta a fejét Borisz fiának utolsó mondatára. Felnézett rá, majd túl rajta, a fal szögletében egy pontra hosszan, mintha egeret látna, vagy madarat. De nem volt ott semmi. Nézte, egyre lejjebb kuporodva a földön, szálanként borzadó szőrrel.
-Hádár!
Felugrott az állat, siklott ki az ajtórésen, és eltűnt a szobából.
-Hádár! – kiáltott utána Keilah.
Távoli, vöröslő folt látszott odakinn az aulában. A róka a medence peremén állt. Nem mozdult onnan. A lány figyelte és Simeon látta, hogy libabőr fut végig a karján.
-”…kísérj ki.” ez a mondat babonázta meg… Maradnod kell, uram.
-Mi baj, Keilah?
-Az ahridia zsidók szerint a rókák messziről észreveszik, ha a halál angyala közelít, de okosabbak nála. Vizek mellé csalják őket, hogy a tükörképükkel megtévesszék, és azt vigye el helyettük.
Borisz fia kinevette. Nem szerette a pogány meséket, de ez aranyos volt, még ha együgyű is.
-Azt persze még mindig nem tudják, hogy a vadászkutyákat hogyan tévesszék meg. – felelte mosolyogva. – Ugyan Keilah, ne félj.
Gemma lánya, ha ki is vetették maguk közül a tisztes galatai arameusok, hitt azért az arámiai Istenben, a törvényeit is megtartotta többé-kevésbé. Anyja történeteiben pedig, amiket Gemma Achridából, s az ottani zsidók még a fáraók ege alól hoztak, sosem jutott eszébe kételkedni.
-Aludj itt, uram. Felkeltelek hajnal előtt.
Simeon úgy tett, mintha nem hallotta volna. Teljes tudata tiltakozott azellen, hogy a hetéra házában aludjon. Szó sem lehet róla. Még úgy sem, ha a legtávolabbi termet választja attól, ahol a lány alszik, és a palástját sem veszi le. Mégis miért? Egy róka miatt, ami a falat nézi? Elindult kifelé. A lány futva követte.
-Uram, maradj az én szobámban, arra se nézek hajnalig, csak ne szállj hajóra!
Simeon úgy tett még mindig, mintha nem hallaná. Keilah beérte az aulában. Fáklyát emelt neki. Csendben jutottak a medencéig. A róka ott ült a peremen a víz felett mozdulatlanul, és nézett egy pontot szemben a falon.
Keilah hozzálépett.
-Menj innen, Hádár, ne butáskodj. – de az állat a keze után kapott felmordulva. Sosem történt ilyen még, mióta kölyökként a hátsóudvarra tévedt.
-Elég legyen, menj innen! – kiáltott rá a lány, és orron ütötte. Ugrott a róka, felnyüszítve fájdalmasan, aztán vörös foltként villant át a sötétbe borult aulán, majd eltűnt a kapualjban.
Szó nélkül követték. Mire a ház gránitlépcsőjére értek, az állat odalenn ült a kikötőben, ott bámulta a vizet, megbabonázva.
-Hádár, kérlek. – indult a lány érte, de a róka rá se nézett. Keilah maga is rémületbe fagyva állt meg a parton mellette most már. Simeon közelebb lépett hozzájuk. Nem tudta, mit mondjon. Gemma lánya hirtelen döntött, mint aki kábulatból ébred. Tudta, hogy a férfi a háta mögött áll, és szavakat keres, hogy őt nyugtassa. Hozzásimult. Kezét végighúzta karjainak belső ívén, alig érintve. Érezte, hogy libabőrt borzol a mozdulat.
-Hazudtam, uram. – súgta – Egy órát álltam itt, a tengerparton. Nagyon vártam, hogy gyere. Mindig nagyon várom.
Simeon levegőt sem kapott a meglepettségtől néhány pillanatig. A lány nyaka íve szeme előtte hajlott éppen, és csípőjének melege a tudatára borult. Egyszerre ébredt benne vágy és harag. Megmarkolta a nő vállán a kendőt. Maga elé rántotta, szembefordítva. . Gemma lánya felnevetett. Egészen közel hajolt, hogy megcsókolja. A testőrparancsok elveszett vállaira hulló vörös hajában, mellei vonalának sejtésében a sáfránysárga selymen át.
De a kendőt markolva eltolta magától.
A lány földnek fordította róla a szemét. Aztán a rókáért hajolt zavarában, ami a lába mellett kuporgott még mindig.
-Legalább Hádárt vidd el. Ő elcsalja előled a halál angyalát..
Nevetni kellett Borisz fiának ezen a butaságon, de megérintette azért a szó. Ez a róka volt az egyetlen Keilához tartozó lélek a földön. Biztosan többet ért a lánynak, mint egy fügeültetvény a háza háta mögött a domboldalon. Nevetett Simeon ellágyulva, ahogy Gemma lánya elétartotta a kecses, vöröslő tüneményt.
Hisszenés szakította őket félbe hirtelen. A ház felől közelített, a kert leanderbokrai közül.
Gemma lánya arra kapta a fejét, majd felkiáltott, aztán mozdulatlan görcsbe rándult össze. Vörös haja az arca elé borult. Göndör tincsei között nyilvessző tollait látta Simeon, ahogy első rémületével átkarolta. Nem tudta pontosan, hogy hol érte Keiláht, képtelen volt kibontani görcsösen maga köré fonódó karjait.
Fáklyák gyúltak felettük a kertben. Aranypáncél, bíborpalást pengék fékörívének közepén. Leon imperátor állt a leandercserjék alatt.
-Engedd el a császárnét – kiáltott le. – és emelj kardot, Borkó. Megengedem, hogy megvédd magad.
Borkó. Simeonban mélyre hullott a név. Kölyökként hívta így Leon utoljára. Még Teophano előtt. Borisz fia nem nyúlt a karjáért, a lányt ölelte. Nézett felfelé, a dombtetőre, az arcra, amit sunhanckora óta ismert. Leont látta most ő is, nem a császárt, a fiút, a Schola Magnaura hálótermeiből, aki sosem akart Teophano férje lenni. Aki az esküvője előtti éjjelen még Naxoszra akart szökni Sztülianszsz Zaützész szenátor lányával. Sosem akart Teophano férje lenni, most mégis érvényt szerezne törvényi jogának, hogy maga álljon bosszút házassága rombadöntőin.
Megrázta a fejét
-Gyere közelebb felség.
És ahogy a Római Birodalom Ura hozzájuk lépett és a vörös hajköteget félrehúzta a nő tarkójáról, visszatorpant. Fiatal lány alakját mosta körbe a fáklyafény, aki teljes testével egy nyíllal meglőtt, halott rókát ölelt.

Szólj hozzá!