Az örökség

Összes megtekintés: 146 

A nyitott ablakon át puha nesszel lopódzott be az éjszaka az aprócska, magányosan álló házba. Lába nyomán halk cirpegés vászna hullott a földre, fekete köntösén ragyogtak a csillagok, sóhaja langymelegen kövérítette a könnyű függönyöket, és lengedező hajából száraz füvek illata hullt szerte a szobában. Hűs ujjainak érintése puhán siklott a két meztelenül heverő testen.
A huzat megmozdította az ablakot, ami fáradt nyikorgással záródni kezdett. Ottó felfigyelt a zajra, álmatagon fülelni kezdett, majd óvatosan kikelt az ágyból és bezárta mielőtt becsapódott volna. Nesztelen léptekkel osont vissza és bebújt a könnyű szaténtakaró alá. Felkönyökölt és úgy bámulta a mellette hason fekvő, békésen szunyókáló lányt. Eddig ő volt a legkülönlegesebb, akivel találkozott. Sokszor látta, mivel abban a szupermarketben volt pénztáros, ahová ő nap, mint nap vásárolni járt. Egy idő után már szándékosan ment oda, mert látni, hallani akarta Lindát. Érezni akarta puha bőrének véletlen selymét, ahogy a szalagról az árukat pakolva hozzáért, finoman édeskés illatát, ami vásári vattacukrok émelyítően kedves pelyheire emlékeztette. Egy idő után úgy tűnt Ottó számára, hogy az érdeklődés kölcsönös. A lány, mintha kacérabban pillantott volna rá, mintha neki szánná napjának legszebb mosolyát, és mintha tekintetéből azt olvasta volna ki, hogy rá várt aznap is.
Egyik délután végre meg merte szólítani, és Linda kedvesen felelt a kérdéseire, de amikor randevút kért tőle, elutasította. Ottó biztos volt benne, hogy csak puszta szabálykövetésből, mert a pénztárosokat állandóan kamerák figyelik és talán nem akart kellemetlenséget a főnöke előtt. Mikor visszanézett a lányra, pillantásuk összetalálkozott és ott volt benne az a különös csillanás, ami mindent elárult. Abból tudta, hogy az elutasítás csupán formalitás, óvintézkedés volt. Valójában találkozni akar vele Linda is. Azzal a csillanással kezdődött minden.
Ahogy a félhomályban nézte a pihenő lányt, elmerengett búzasárga tincseinek kellemesen simogató érintésén. Megigézte az a vágykeltő finom illat, ami áradt a szálak közül. Emlékeztette a gyermekkorára. Amikor az anyja elvitte a heti falusi vásárokba, felülhetett bármelyik sergő-forgó játékra, céllövöldébe is engedte és annyi vattacukrot ehetett, amennyi csak beléfért. Micsoda boldogság is volt az! Minden gyerek őt irigyelte aznap! Az anyja pedig büszkélkedhetett azzal, milyen szófogadó fia van, s tetszeleghetett kicsit a mintaanya szerepében. Persze azt senki sem tudta, hogy Ottó ezért nagy árat fizet. Egész héten el kellett viselnie anyja ütlegeléseit, rúgásait, kegyetlen szavait, amelyek, mint a vasszög, úgy fúródtak szívébe. Tudta, hogy anyja beteg. Igyekezett magát azzal nyugtatni, hogy másképp nem is tenne ilyet, hiszen az anyák mindig szeretik a gyermeküket. Ő is, csak neki nehezebb. Mert beteg. Az elméje, meg a lelke. Sok volt a gyógyszer, és az alkohol is mióta Ottó apja végleg elment. Az anyja havonta volt a pszichiátrián is, mert hol ilyen, hol olyan módon akart véget vetni életének. Olyankor ő a szomszédoknál volt. De aztán jöttek a hétvégék, a vásár, a céllövölde, a sergő-forgó és a rengeteg vattacukor! Az a sok édesség a keserű napok után. És az anyja mosolyáért mindent megtett volna egyébként is.
Linda hasonlított az anyjára. Minden nőben őt kereste eddig is, mint a legtöbb férfi. De Linda még különlegesebb volt, mint a többiek. Hiszen megszólalásig hasonlított az anyjára. Leginkább akkor – abban a pillanatban -, amikor elutasította. Az a harag a szemében, az az undor épp olyan volt, mint amikor ellökte őt az anyja, ha segítségére sietett. Aznap is, amikor a saját hányásában fetrengve fuldokolt. A gyógyszerek és vodka után kipróbálta a klórt. Nem volt egy rövid haláltusa. Végignézte a földön ülve, miután falhoz lökte az anyja, mint máskor. Ottó két napig ott feküdt mellette, mire a szomszédoknak feltűnt a nagy csend és megérkeztek a mentőkkel, rendőrökkel. Kilenc éves volt akkor. Már harminc éve mindennek.
Lindának egyébként csodás a mosolya, bár még csak ritkán látta. Az arca is gyönyörű. Ilyenkor a legszebb, amikor alszik. Olyan békés. Gyakran morcos, ha ébren van. Bár attól még nagyon kívánatos, ha dühös. Nincs mese, ez valódi szerelem! Most már örökké együtt maradnak, ez biztos. Ma húzott a lány ujjára gyűrűt. Persze Linda hezitált, de végül a gyűrű maradt. A többi lány fel sem érhetett még az ékszer gondolatáig sem, azokkal hamar rövidre zárta a dolgot. Ám amikor Lindára várt a parkolóban aznap este és magához ölelte, s ő a karjaiba hullt ernyedten, már tudta, jól választott.
Azt az egyet sajnálta csak, hogy a bódító szerek nem tartanak tovább, és pár óra elteltével mindig le kell vinnie Lindát a pincébe. Többet nem adhat, mert megölné vele, mint a többieket. Kár, hogy Linda nem szeret ott lenni. De fent meg folyton szökne. Pedig milyen szépen is élhetnének. Ha a lány is úgy akarná.

“Az örökség” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Megrázó és drámai befejezés. Mestere vagy a végleteknek. Akárcsak Hickok, a legidillibb, legszerethetőbb részbe süvít be a halál.

    Nagyon jó írás.

    Tetszéssel és szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!