Az emlékdoboz

Összes megtekintés: 174 

Fodor Gyöngyi – Az emlékdoboz

Angela leült a szőnyegre, és az előtte lévő dobozt bámulta. Egy egyszerű kartondoboz volt, poros, évről évre öregedett. Angela félt attól a doboztól. Lehet félni egy élettelen tárgytól? Igen, lehet. Évek óta még a helyet is kerülte, ahol őrizte. Ha csak látta, szorongás fogta el, de kidobni nem akarta.
Most is, hogy ott volt előtte, félelem lett urrá rajta , de itt az ideje, hogy bátorságot gyűjtsön és szembenézzen mindazzal ami benne van. Tudta, ha most nem teszi, soha többé nem fogja megtenni. Még a telefonját is elnémította, nehogy megzavarja.
Ki kell nyitnia. Nem halogathatja tovább.
Lassan, szinte hipnotizálva letépte a ragasztószalagot, ami lezárta, és felemelte a fedelét. A felszálló portól párat tüsszentett. Aztán nagyot sóhajtva tekintete a doboz tartalmára irányult: póráz, egy kutya fényképe, 2012-es naptár, fényképek Párizsról, egy CD és egy levélhalmaz… Vagy inkább kinyomtatott email halmaz és néhány apróság.
Könnybe lábadt a szeme, miközben a kezében lévő pórázt szorongatta.
Most már nincs visszaút ! Kinyitotta Pandora szelencéjét. Az emlékek ereje magával ragadta.

– Angela? – hallotta a távolból, és képzeletében egy női alak jelent meg.
– Mit akarsz? – tette fel neki a kérdést.
– Igaz,hogy elmész?
– Igen.
– Szóval eldöntötted…. nem mész vissza…
Néhány héttel ez előtt a rövidke párbeszéd előtt Angelát leváltották, Lidia lett az értékesítési menedzser. Lidia, aki hazugságokat állított róla, hogy ehhez az álláshoz hozzájusson. És persze máshoz is, nem csak a pozicióhoz. Az áruház eladásai három hónap alatt 98 százalékról 26-ra estek vissza az új értékesítési menedzser alkalmatlansága miatt, és többen kérték az áthelyezésüket az új főnökkel való összeférhetetlenséget megjelölve indoknak. Lassan ők is rájöttek, hogy Lidia gondosan felépített terve tele van hazugságokkal, melyekkel a nő éppúgy manipulálta őket is, meg a vezetőséget is, és azt a férfit is, akit mindennél jobban szeretett. S azt hitte, ez az érzés kölcsönös.
Angela kezébe vette az e-maileket, és egyesével kezdte lapozni őket. Keresett egyet. Ott kellett lennie. Amikor megkapta, elolvasta, majd bezárta a dobozba minden mással együtt, ami túlságosan fájt. De most el kellett olvasnia és meg kellett értenie, amit akkor még nem akart megérteni, vagy inkább azt, amit nem akart hallani vagy látni.
Eltartott egy ideig, amíg megtalálta, de végül ott volt: a kezében tartotta.
Ebben a levélben megválaszolódott a fájdalom és a szorongás, a bizonytalanság és a félelem.
Angela egy pillanatra megállt, és mélyet sóhajtott, vajon valóban tovább akar-e lépni vagy inkább tegye vissza a doboz tetejét , rakja el jó mélyre, és felejtsen el mindent. De a probléma az volt, hogy képtelen volt elfelejteni. Válaszokat keresett, és amig meg nem találja azokat, nem tudja elengedni a történteket. De most itt az email,,,, Tudta, hogy ki írta, olvasni kezdte, miközben a szavak a múlt emlékeihez, arcához, emberekhez és hazugságokhoz kötötték magukat. Minden visszatért, ismét félt ettől a fájadomtól, de ezúttal nem engedett a félelemnek, és folytatta az olvasást.
Többször elolvasta a levelet. Minél többet olvasta, annál inkább úgy tűnt, hogy a fájdalom alábbhagy. Most még a kezében is tarthatta. Bizonyos mondatok már nem bántották. Azok a szavak, amelyek egykor hegyes tőrként hatoltak a szívébe, most könnyű tollpiheként a lelkét simogatták. Aztán időrendi sorrend nélkül elkezdte olvasni a többit, miközben sorra előjöttek az emlékek. A valaha fájó emlékek.
Amikor Angela végzett , felnézett és látta, hogy kint sötét van. A szobában csak a lámpa fénye világított, amire nem emlékezett, hogy mikor kapcsolta fel. Ránézett az órájára, és meglepődve látta, hogy elmúlt éjfél.
Mennyi időt töltött a múltjában? Hat óra? Talán igen…
Lehunyta a szemét és felsóhajtott. A szíve megkönnyebbült. Nincs több gyűlölet, nincs harag. Úgy tűnt neki, hogy ez a három év soha nem létezett.
Sóhajtva nézte a kezét. Meglepődve vette észre, hogy egy régi kulcstartót szorongatott. Egy Eiffel-torony kulcstartót. Ez is része volt a múltjának. Igen. Pontosan. A múltnak. Nyugodtan kezdett mindent visszarakosgatni a dobozba. Nem volt már benne félelem.
Csak egy tárgyat hagyott ki. Éppen ideje, hogy visszatérjen jogos tulajdonosához. Elmosolyodott. Megtarthatta volna, lehet már el is feledkeztek róla, de helyesen akart cselekedni.

A férfi a kis csomagot nézte, és úgy döntött, hogy kinyitja, annak ellenére, hogy nem volt rajta feladó. A csomagot kibontva elővett egy tárgyat, amelyet csodálkozva nézett. Honnan jött? Évek óta ezt kereste, vajon hová tehette? A csomag belsejében talált egy kis kártyát, azonnal felismerte a kézírást, amellyel egyetlen mondatot írtak:
„Nem törölheted el a történteket, de megbocsáthatsz!”

Angela telefonja hármat pittyentett, üzenete érkezett. Izgatottan nyitotta meg, hogy elolvassa: “A megbocsátás szabaddá tesz. Köszönöm.”
Halványan elmosolyodott, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. Erre az üzenetre nem válaszolt, nem volt szükség. Aki küldte, már tudta rá a választ.

“Az emlékdoboz” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Itt érzelmeket és egy belső világot ismerhetünk meg, aki a szorongásaitól, feszültségeitől menekül meg az évek után újraolvasott levelek hatására. A fájdalom megszelídült és elérkezett az a lelkiállapot, ahol a megbocsájtás lehetővé válik. Mert bizony akarattal nem lehet megbocsátani, csak is belső indíttatásból, kellő lelki béke mellett.

Szólj hozzá!