Találkozások: Harmadik történet: Végzetes találkozás, avagy a Pókember

-Megmentselek?- ordított váratlanul bárki arcába egészen közelről a kövér, szemüveges férfi kifakult pókember jelmezben. Úgy tűnt, ez a filmalkotás volt az utolsó, amire emlékezett, miután a több évig tartó pszichózisából úgy-ahogy visszatért.

Az aprócska városba pár éve költözött idős édesanyjával. A városka lakói eleinte féltek tőle. Utána kinevették, a gyerekek csúfolták. Végül megszokták és az idegeneket megértésre és türelemre intették. Lui egyébként kedves, jóindulatú volt. Gondozta a kertet, megírt lista alapján bevásárolt és a maga együgyű módján bárkinek segített. Azon a csütörtöki napon gombát szedett a gyorsforgalmi út melletti réten. Észrevette, amint egy kék színű autó kacsázni kezd, megpördül és az árokba csapódik. A vezető kizúdult a szélvédőn.

-Biztos nem kapcsolta be a biztonsági övet – motyogta Lui, majd látta, hogy a kocsit vezető nő eszméletlen. Távolabb húzta a kocsitól és az oldalára fordította. Lélegzett.

Az összetört autóból kifolyó benzin lángra kapott, égni kezdett az egész autó. Odaszaladt. A kocsi hátsó részén, a gyerekülésben egy baba sírt torkaszakadtából. A gyorsforgalmi úton autók álltak meg. Volt, aki segítséget hívott. Túl messze voltak. Lui próbálta nyitni a hátsó ajtót, de az beragadt. A lángok a hajába kaptak, megperzselték az arcát, mire egy kődarabbal bezúzta a hátsó szélvédőt, kiemelte a síró csecsemőt és az út felé szaladt vele. Ekkor nagy erejű robbanás rázta meg a környéket és a gépkocsi még intenzívebben lángolt. Az autók vezetői és utasai megtapsolták Luit, miközben a rendőrök, mentők közeledtek szirénázva. Egy szabadnapos rendőr lépett Luihoz:

-Bátor vagy Pajtás! Megmentetted a nőt, megmentetted a babát! – kiáltotta és átvette a kisdedet.

A kisvárosban hamar szárnyra kelt a hír a hőstettről. Mindenki Luiról beszélt. Gratuláltak az édesanyjának. Újságírók is jártak a helyszínen, fényképeket, interjúkat készítettek. Páran irigykedtek is Luira, aki nemcsak hírneves lett, hanem a jól informáltak szerint jutalomban is fog részesülni. Másnap reggel hosszú sor állt az újságos bódénál a Hajnali Hírmondóért.

…..

..
….
Két év telt el a baleset óta. Este hat óra volt. Már csak ketten maradtunk a rendőrőrsön. Én és a parancsnok, aki egyben a legjobb barátom is volt.

-Rossz kedved van?

-Persze. Gondolom, téged is megviselt ez az ügy.

-Nagyon sajnálom, de várható volt, hogy nem lesz jó vége.

-Mégis felelősnek érzem magam.

-Biztos, hogy semmi közöd az egészhez. Te nem tehetsz róla…

-De szólhattam volna.

-A kapitány annyira örült a jó hírnek.

-Ez igaz. Valószínűleg enélkül ki sem nevezett volna parancsnoknak.

-Semmi jel nem utal arra, hogy emiatt tette volna.

-Nem tudsz mindent.

-Hogy érted?

-Miután levágtad a kötélről, én a földre fektettem a testét. Amíg te hívtad a hullaszállítókat, én ezt találtam markában – mondta és átnyújtotta a gyűrött újságpapírt.

Kisimítottam és láttam, hogy a két évvel ezelőtti Hajnali Hírmondóból lett kivágva az újságcikk:

„A szabadnapos rendőr újra élesztette az anyát és élete kockáztatásával kimentette a csecsemőt a lángoló autóból a robbanás előtti, utolsó pillanatban. A mentésben egy civil is segítette.”

A cikkhez egy fénykép is volt csatolva. A felvételen a parancsnok mosolygott karjában tartva a csecsemőt. Erősebben megnéztem a felvételt. Talán csak képzeltem, de mintha a kép bal sarkában, hátulról egy égett pókember ruhás, kormos alak is látható lett volna…

“Találkozások: Harmadik történet: Végzetes találkozás, avagy a Pókember” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Sokszor előfordult már, hogy a jobb helyzetben levők elviszik a dicséretet a valódi hősök elől. Különösen súlyos ez akkor, ha sérült, hátrányban levő embertársunkat” lopják meg. ”
    Gratulálok a történetedhez.
    Erzsi

Szólj hozzá!