Találkozások: Tizenegyedik történet: Enyhülés

Tocsogós, sáros volt a Karácsony, Gina számára még elviselhetetlenebbé téve az ünnepet. A válás után az anyjával maradt, a gyerektartással és az egy keresettel fenn tudták tartani a lakást. A lány utált ott lakni, úgy érezte, kicsi az a lyuk kettejüknek. Nem volt az mindig így, de miután a szülei szétmentek, a falak majd összenyomták. Nem volt választása, a bíróság így rendelkezett, bár Gina tudta, hogy az apjával sem lett volna könnyebb. Egyformán haragudott mindkettejükre.
Évek teltek el, és a lány nem engedett fel. A régi szép emlékeket elhantolta, kifakult körülötte a világ, elveszítette színeit. Gina maga is eldobta a sajátjait. Örökké feketében járt, megkeményítve a külsejét, egyfajta védelmi mechanizmusnak használva azt. A fülest állandó jelleggel hordta, amiből dübörgött a rock; elfedte a világ zaját, az emberek között csordogáló hazug szavakat.
Undorral gondolt a régi időkre; nem volt beleszólása semmibe, csak egy szép napon el kellett fogadja, hogy azontúl nincs családja, mert az a két ember, aki felelős volt érte, nem tudtak megegyezni. Lehet nem is akartak, mert a saját boldogságuk fontosabb volt, mint az övé. A gyermekkort így hamar el kellett dobnia. Hát felnőtt, igaz, belemart a lelkébe a dolog. Hogy erősödött volna tőle? Semmiképp!
Nem is emlékszik rá, mikor mosolygott utoljára. Bár, nem is lett volna kivel, vagy kire. Egyedül maradt, teljesen… totálisan. A suliban különcnek, bolondnak tartották. A lányoknak nem volt elég csajos, ugyanúgy, ahogy a fiúknak sem.
A buszon sosem ült le, a félórás menetidőt végigállta. A korlátba kapaszkodott, miközben érezte, hogy összeverődnek a fogai a hidegtől. A tél későn érkezett, és be akarta hozni a lemaradást.
Kibámult az ablakon, keresztülnézve a körülötte állókon. Fagyos volt odakint minden, a tavasznak nyoma sem volt. A busz haladt a maga tempójában, összemosva a képet egy nagy halom szürkeséggé. Elfáradt belé a szem. Gina nagyot sóhajtott, majd lehajtotta a fejét, csakhogy ne akadjon össze a tekintete senkiével. A fényesre pucolt Martense orrát nézegette.
S akkor hirtelen történt valami, ami kirángatta Ginát a katatón állapotból. Árnyakat látott maga körül, mozdulatokat. Először azt hitte, hogy egy újabb fricska éri, elöntötte a forróság, de még akkor sem emelte fel a tekintetét. Kivárt.
A bakancsával szemben egy ugyanolyan lábbeli lépett, épp csak kopottabb volt, s talán tompábban fénylett. Gina szíve nagyot dobbant. Kíváncsi lett. Még akkor is félt felpillantani, aztán a tekintete, mintha önállósította volna magát, lassan, megfontoltan felsiklott, az előtte álló alakon. A bakancsot terepszínű nadrág, és egy kopott bőrkabát követte. Egy pillanat múlva Gina egy fiatalemberrel nézett szembe, akinek fekete körszakálla, és hosszú, copfban hordott haja volt. A lány nem tudta mit akart tőle az a fiú, meglepettségében a fülest elfelejtette kihúzni, csak azt látta, hogy a fiú beszél hozzá, de hogy mit mond, azt nem értette. Ginát nem eresztette a fiú tekintete.
A réveteg pillanatok után szinte elütötte a felismerés, miszerint nem hall semmit. Egy mozdulattal kitépte a füléből az apró hangszórókat. Egyszeriben megnyílt előtte a világ. Rárontottak a zajok, megrettent, de nem mutatta, csak belülről lett izgatottabb. Hamarosan a rossz érzése enyhülni kezdett.
– Szia! Ne haragudj, nem tudtam nem észrevenni, hogy dideregsz. Ezt hadd terítsem rád! – rebegte a fiú, miközben egy kötött sállal tekerte körbe Gina nyakát. Gyengéd volt az a mozdulat, és őszinte. A lány legalábbis azt remélte. Elgyengült tőle. Lassan, alig láthatóan elmosolyodott, és csak annyit mondott:
– Köszönöm! – szava könnyű volt, mint a lehelet. Atán csak állt a fiú előtt, és érezte, hogy engedni kezd odabent a jég, amely annyi év óta fogva tartotta a tavaszt, az ő tavaszát.