Találkozások: Tizenkettedik történet: Nomád

Nomád kutyák között nőtt fel, de mindig azt érezte, hogy valami nem stimmel kutya mivoltával. Másnak érezte magát. Már kölyökkorában sem szeretett a többi kutyával játszani, mert a játékaikat túl butának vagy unalmasnak találta.
Ez a másság egy idő után zavarni kezdte. Szeretett volna kutya lenni, jó kutya, de a beilleszkedés nehezen ment. Túl szilaj volt, önfejű, nehezen tanulta meg a szabályokat.
A többiek azt mondták neki, legyen büszke arra, hogy kutya. Nomád nem igazán érette, mire kéne büszkének lennie. Ahogy elnézte társait, ahogy a megmaradt koncon marakodnak, vagy egy kiadós verés után lelkesen megnyalják az ember kezét, inkább csak undort vagy szánalmat érzett. Éjszakánként furcsa érzések kerítették hatalmába, főleg, ha telihold volt. Olyankor nem bírt aludni, és nyugtalanná, ingerlékennyé vált.
Nomád idővel felcseperedett. Termetre nagyobb lett mint a legtöbb kutya, de sovány volt hosszú lábakkal és rövid szőre szürkés árnyalatban fénylett. Szerette volna megismerni a gyökereit. Arra kereste a választ, hogy honnan jött, honnan származik. Úgy gondolta az sok mindent megmagyarázna, míg végül egy nap, véletlenül rámosolygott a szerencse.
Az emberek elejtettek egy ordast, aki többedmagával a nyáj körül ólálkodott. A kutyák körbefogták, és acsarkodva gyalázták a halálosan sebesült állatot.
– Te rühes fattyú, most megkaptad – hörögték kórusban. – Így jár az, aki az ember tulajdonára vet szemet.
Nomád eddig csupa rosszat hallott a farkasokról, de a szíve mélyén mégsem tudta gyűlölni őket. Ahogy kíváncsian közelebb lépett, a farkas még kinyitotta a szemét, és egy utolsó, panaszos nyögés hagyta el a száját.
Nomád szíve csordultig megtelt a másik állat iránt érzett részvéttel. Ahogy a farkas szemébe nézett, olyan volt, mintha a saját szemébe tekintett volna.
– Menekülj! Menj a vadonba! – súgta még a farkas elhalóan, aztán kilehelte a lelkét.
Nomádot felzaklatták a farkas utolsó szavai. Aznap este titokban elrágta a pórázt, amivel megkötötték, és elszökött a faluból, hogy nekivágjon az erdőnek.
Igaz, még sosem járt a kert végénél messzebb, mégis az ismeretlen elemi erővel hívta, csalogatta. Csak ment elszántan az illatos fűben, pedig már koromsötét volt, és hideg fénnyel világítottak a csillagok. Nem baj, hogy nem látok. Az orrom biztosan vezet – gondolta magában.
Hirtelen megtorpant, mert megérezte a többiek jelenlétét. Nem látta őket, de a lágy esti szél elhozta az illatukat. Heten voltak és közrefogták. Már nem volt menekvés, a kör bezáródott, és egyre szűkülni kezdett körülötte. Nomád tudta, perceken belül minden eldől. Vagy vacsora lesz, vagy…
Csigalassúsággal teltek a feszült várakozás percei, míg végül a hatalmas szürke vezérfarkas méltóságteljesen odaügetett hozzá, és az orruk összeért.
Az érintéstől mintha elektromos áram cikázott volna át Nomád testén. Még a szőr is felállt a hátán. Hirtelen minden világossá vált számára, az érzései, a gondolatai, a mássága. Hiszen már nem volt más, hazatért a sajátjai közé.
Ez a nap volt Nomád életének legboldogabb napja. Együtt futott, együtt vadászott a többiekkel, és amikor leszállt az éj, a kopár sziklapárkányon, a hatalmas vörös hold alatt, együtt üvöltötték, a farkasok ősi dalát.