A fodrásznál (Avagy miről fecsegnek a férfiak, illetve a nők maguk között)

Bohózat három felvonásban

A történet szereplői kitaláltak, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

Szereplők:
Fecsegő Ferenc, borbély- és fodrászmester
Ismerős Imre, ügyfél, vendég
Fecsegő Ferencné Irma, a borbély felesége, női fodrász
Kedves Katalin, ügyfél, vendég

A színpadra állítás eszközei:
Színpadtér: tetszőleges, körülbelül 30 négyzetméter
Díszletek, díszletelemek: a színpad jobb-, illetve baloldalán: egy-egy fodrász szék karfával és fejtámlával, falitükör, egy-egy fiókos fodrász pult mosdóval, alattuk lábtartó, a pultokon női, illetve férfi hajápoláshoz és borotváláshoz szükséges kellékek, fésűk, kefék, ollók, borotvák, hajápolók, fejvíz, arcvíz, kölni, szalvéták stb. A bal oldali fodrász pult mellett egy ablak a nézőtér felőli oldalon, melyen keresztül az utcára lehet látni. Az ablak mellett van a bejárati ajtó a fodrászatba. A színpad közepén három támlás szék, előtte kisasztal különböző folyóiratokkal, újságokkal, illetve egy fogas. Ezek mögött kissé jobbra egy másik ajtó.

Jelmezek:
Női, illetve férfi ruházat 1927-ből.

I.felvonás:

Helyszín: férfi és női fodrászműhely 1927-ben, Pesten. A fények a színpad bal oldalát világítják meg, ahol a férfiszalon van. A bal oldali ablak előtt cégér látható: Fecsegő Ferenc és Irma, borbély, úri és hölgy fodrászat felirattal.

(A középkorú, már jócskán kopaszodó, kissé pocakos borbély üldögél a fodrász székben, napilappal a kezében. Amikor a vendég belép az utcáról, megszólal a rézcsengő a nyíló ajtó fölött. Erre a borbély fölugrik, a kisasztalra dobja a lapot, majd az ügyfélhez fordul.)

FERENC: Jó napot, kedves uram! Mivel szolgálhatok?
IMRE: Jó napot kívánok! Egy hajvágás lesz.
FERENC: Foglaljon helyet, kérem. Ide, ebbe a székbe. Már előmelegítettem magának.
IMRE: (A sötétkék kalapját, a sétapálcáját és a világoskék selyem sálját a fogasra akasztja. Leül a fodrász székbe, és fölteszi a lábát a tartóra. Kigombolja a sötétkék mellényét, meglazítja a fehér inge nyakát.) Köszönöm. Ez is a szolgáltatásai közé tartozik? Remélem, hogy nem számol föl semmit se érte!
FERENC: Ugyan kérem, nem kell megijedni. Ez csak természetes. És ingyen van.

(Közben egy tiszta, fehér hajvágó köpenyt köt a vendég nyakába, majd szépen elsimítja, elrendezi a ruháján, hogy a lehulló hajszálak ne essenek az öltözékére. Kezébe veszi az ollót és a fésűt. Megfésüli a vendéget. Majd hirtelen abbahagyja, és kíváncsian kinéz az ablakon. Valósággal megdermed.)

FERENC: Jaj, bocsánat, uram. Csak egy csinos fiatal hölgy jelent meg hirtelen a járdán, itt, a fodrászat előtt. Őt nézem.
IMRE: Na, és mit bámul rajta?
FERENC: Eddig még nem láttam errefelé. Hát, istenem. Nézze csak maga is. Talán nem tetszik? Ugye milyen csinos?

(A vendég föláll a székből, kinéz az ablakon. Jobbra-balra hajlong, hogy jobban lásson. Majd visszaül.)

IMRE: Valóban szépséges. Talán ismeri?
FERENC: Nem, dehogy. Éppen ezért nézem.
IMRE: Na, és a hajvágással mi lesz? Vagy talán menjek a szomszéd fodrászatba?
FERENC: Bocsánat, uram. Máris kezdem. (Visszatér a vendéghez. Megfésüli, majd vágni kezdi a haját az ollóval.) Régen láttam ilyen fiatal és csinos nőt errefelé. A hajára ráférne egy kis frissítés.
IMRE: Maga nőket is szokott nyírni?
FERENC: Nem én, hanem az asszony. A tükörben láthatja a szemközti fodrász széket. Az a női szalon. Ott rendel a feleségem.
IMRE: És borotválni?
FERENC: Pardon, uram. Nem értem a kérdését… (Megáll az olló csattogtatásával.)
IMRE: Azt kérdeztem, hogy nőket szokott-e borotválni?
FERENC: Nőket borotválni? Mégis hogyan?
IMRE: Tudja maga jól, kedves Ferenc. A hónuk alját, a fanukat*…
FERENC: Mármint én? Vagy a feleségem?
IMRE: Maga-maga!
FERENC: Jaj, dehogy. (Legyint, közben elvörösödik.) Hogyan gondol ilyet rólam?
IMRE: Talán nem engedi az asszony?
FERENC: Nem engedné, ha tudná!
IMRE: Szóval nem tudja. Maga mégis borotvál nőket is. Na, és hol, hogyan?
FERENC: Hogy-hogy hol? Hát a gyúrószalonban. Amikor az asszony nincsen itthon. Néha elmegy bevásárolni a messzi piacra. Odavan két-három órát. Mégis hogyan? Hát beretvával.
IMRE: Nem azt kérdeztem, hogy mivel. Hanem azt, hogy hogyan…

(Erre újból megáll a borbély kezében az olló. Elképedve bámul a vendégre.)

FERENC: Uram, azt akarja hallani, hogy hogyan borotválom le a nők szeméremszőrét?
IMRE: Igen, persze, csakis! Miért? Mi rossz van abban, hogy megkérdem?
FERENC: Nem gondolja, uram, hogy ez csak rám tartozik?
IMRE: Tehát a felesége nem tudja…
FERENC: Hej, ha megtudná, elvágná a gégémet a beretvával! (Újra csattogtatni kezd az ollóval.)
IMRE: És hol van az a gyúrószalon? Mert a cégérre csak fodrászat van írva.
FERENC: Jaj, hát a gyúrás az magán szolgáltatás. Csak válogatott ügyfeleknek jár. Látja a kanapé mögött azt a rozsdabarna ajtót? Nézze csak a tükörben. Ott van a gyúrószalon.
IMRE: Én is kérhetek egy gyúrást?
FERENC: Dehogy, maga nem kérhet, uram.
IMRE: De mégis miért nem?
FERENC: Mert én csak nőket gyúrok és csak nőknek borotválom a szeméremszőrét.
IMRE: Na, és az asszony?
FERENC: Mi van vele?
IMRE: Ő nem vállal gyúrást és fanborotválást?
FERENC: A feleségem nőket szokott gyúrni és borotválni.
IMRE: Férfiakat nem?
FERENC: Nem tudok róla.
IMRE: Ferenc, maga soha nem jár el itthonról?
FERENC: Dehogynem. A Fradi meccseit mindig élőben követem a stadionon.
IMRE: És közben mit csinál a felesége?
FERENC: Hát én azt mégis honnan tudhatnám?
IMRE: Lehet, hogy fogad férfiakat is?

(A borbély dühösen lecsapja az ollót és a fésűt a pultra.)

IMRE: Na, mi a baj, kedves Ferenc? Talán megkukult?
FERENC: Dehogy kukultam, tisztelt uram. Csak rosszul esik a faggatozása…
IMRE: Ugyan már, miért? Hiszen csak mi ketten vagyunk magunk között, férfiak. Más vendégekkel miről szokott beszélgetni?
FERENC: Fociról, időjárásról…
IMRE: Én nem vagyok futballrajongó. Az időjárás meg unalmas téma. Az ember belealszik a hajnyírásba. A hölgyekről csevegni, az aztán izgalmas dolog! Nem gondolja?
FERENC: De igen, a hölgyek nagyon izgalmasak. Róluk beszélni érdekfeszítő.
IMRE: Remek. Akkor térjünk végre át a hölgyekre. Maga milyen hölgyeket kedvel?
FERENC: Én, uram?
IMRE: Igen, maga.
FERENC: A fiatalokat, szépeket, szerelemittasakat.
IMRE: Na, és hogy néz ki a kedvenc nője?
FERENC: Magas, fiatal, szép és szerelemittas. Szőke vagy fekete hajú, kék vagy zöld szemű.
IMRE: Hűha, egészen jó. De nekem a barnák és a vörösek tetszenek.

(Erre megjön a borbélynak is a jókedve. Mosolyogni kezd, majd érdeklődve nyírja tovább az ügyfelet.)

FERENC: A természetes vörös? Vagy a hamis?
IMRE: Mindkettő. Miért, milyen a hamis vörös nő?
FERENC: Az, akinek vörösre van festve a haja.
IMRE: Jaj, értem. Már megijedtem, hogy az, akinek vörös festéket öntöttek a nyakába…
FERENC: (Fölnevet.) Ha, ha, ha! Ez jó tréfa volt uram!
IMRE: Hát, tréfa nélkül sótlan és unalmas az élet. Na, meg kalandok nélkül is. És mitől jön izgalomba?
FERENC: Hogy-hogy mitől? Hát a hölgyektől.
IMRE: Nem úgy értem. Hanem milyen hölgyektől?
FERENC: De hiszen már elmondtam. A szőkéktől és a feketéktől.
IMRE: Na, ne mondja… A borotvált hölgyektől? Vagy a fanosoktól**? Vagy a félig fanosoktól?
FERENC: Ez már szemtelenség, uram! (Fölháborodva.) Maga mindent akar tudni? A legszemélyesebb titkaimat is?
IMRE: Dehát csak magunk vagyunk, négyszemközt. Én mindenfélét kedvelek. A lenge ruházatuk az igazán izgató. Aztán mindegy, hogy mi van alatta, mert már be vagyok gerjedve…
FERENC: Én csak a borotváltakat és a félig fanosokat kedvelem.
IMRE: Ezen nem csodálkozom, kedves Ferenc. Hiszen maga borbély.

(A borbély megint erősen elpirul. Befejezi a nyírást, majd az ollóval levágja a vendég szemöldökét, kivágja a szőrszálakat a füléből, az orrából. Végül kézi tükröt tart a tarkójához, hogy az ügyfél a nagytükörben láthassa a frizuráját hátulról is.)

FERENC: Meg van elégedve, kedves uram?
IMRE: Ez így nagyon jó. Mesteri. Köszönöm Ferenc. Maga nagyon ügyes fodrász. Ajánlani fogom a barátaimnak is.
FERENC: Hát ez a szakmám. (Fogja a hajkefét, és lekeféli vele az ügyfél arcát, fülét, nyakát. Kioldja a hajvágó köpenyt, összefogja a négy sarkánál, és leveszi a vendégről. Majd távolabb megy, és lerázza a padlóra. Összefogja, és hátraviszi a pult mögé, a szennyestartóba. Végül kezet mos a mosdónál, és megtörülközik.)
IMRE: Meghiszem azt. Főleg a szeméremszőr borotválása… (Közben feláll. Alaposan szemügyre veszi az élére vasalt sötétkék nadrágját, fényes fekete félcipőjét, lesöpri a képzeletbeli hajszálakat a mellényéről és az inge ujjáról. Mellényzsebéből előveszi az aranyláncon függő zsebóráját, fölkattintja a fedelét, megnézni, hogy mennyi az idő. Majd elégedetten bekattintja, és visszadúgja a helyére.)
FERENC: Már megint kezdi, uram?
IMRE: Dehogy kezdem. Hiszen még be se fejeztem! Na, és melyik a kedvenc testtartása?
FERENC: A kedvenc testtartásom? Mármint milyen testtartásom?
IMRE: Tudja maga jól, Ferenc. Érti, hogy mire gondolok. A kedvenc szerelmeskedési testtartására.
FERENC: Jaj, a szerelmeskedési testtartásom! A hagyományosat kedvelem.
IMRE: Én meg azt, amikor a nő van felül. Élvezem, amikor a nő tevékenyen részt vesz a szerelmeskedésben. Na, és mi a véleménye a kutyapózról? Meg a farkaspózról?
FERENC: A kutyapózt is imádom. A farkaspózt nem ismerem. Az milyen?
IMRE: Tudja, mint a viccben.
FERENC: Melyik viccben?
IMRE: Hát elmeséljem?
FERENC: Igen, uram, megkérem.
IMRE: Tehát: “– Doktor úr, a feleségem állapotos lett, ezért szeretném megkérdezni, hogy ezentúl hogyan szerelmeskedjünk?
– Hát kedves uram, az első hónapokban csinálhatják teljesen normálisan, majd a másállapot középső szakaszában térjen át a kutyapózra, végül az utolsó harmadban a farkaspózt ajánlom.
– Farkaspóz? Hát az meg milyen?
– Ül a lyuk mellett és vonyít.”
FERENC: (Fölnevet.) Ha, ha, ha! Ez óriási! Nem, a farkaspózt nem szeretem…
IMRE: Én sem, Ferenc, én sem. És azt sem szeretem, ha valaki pénzt kér érte. Ha már szerelmeskedés, akkor legyen ingyen. Ha már úgy adta a jóisten, akkor legyen ingyenes. Az az élvezet.
FERENC: Pedig lakik itt szemközt a szomszédban egy nagyon csinos nő, aki pénzért csinálja.
IMRE: Pénzért szerelmeskedik?
FERENC: Igen pénzért. Egy százas a szokásos tarifája.
IMRE: Száz pengő! Nem sok egy kicsit? Na, és honnan tudja ezt?
FERENC: Hát az asszony magyarázta a múltkor, amikor mindketten az ablakban nézelődtünk. Éppen akkor kísérte haza a szemközti csinibabát egy magas, jóképű fiatalember.
IMRE: Azt, aki egy százasért…?
FERENC: Igen, őt.
IMRE: Na, és a felesége?
FERENC: Mi van vele?
IMRE: Ő mennyit kér egy alkalomért?

(A borbélymester dühbe gurul. Egészen elvörösödik. Sőt, már lilulni kezd. Fogja a seprűt a pult mögül, és összesepri a hajat a padlóról. A pult mögötti szemeteskosárba űríti a szemétlapát tartalmát, végül visszateszi a seprűvel együtt a helyére. Majd fodrászkabátjába törli a két kezét. Közben a vendég a fogashoz sétál, fölteszi a nyakába a selyemsálját. Majd fogja a kalapját, a sétapálcáját, és elindul a kijárat felé, a színpad bal első sarkához.)

FERENC: Várjon, uram! Ne olyan gyorsan! Mi lesz a fizetséggel?
IMRE: Jaj, a fizetség, persze. Bocsánat. Szinte elfeledtem az érdekes csevegés közepette. Itt van egy húszas. Elég lesz?
FERENC: Fizetségnek elég. De hol marad a borravaló?
IMRE: A borravaló? Jaj, erről is megfeledkeztem. Azonnal hozom, rendben?
FERENC: Nem, nincsen rendben.
IMRE: És ha itt hagyom zálogul a kalapomat és a sétapálcámat, amíg kiveszek pénzt a bankból?
FERENC: Az már jó lesz.

(A vendég a fodrásznak nyújtja a sétapálcáját és a kalapját, aki elmegy a fogashoz, és fölakasztja azokat. Ekkor megnyikordul a hátsó ajtó, amelyik a gyúrószalonba vezet, és bejön rajta a fodrásznő.)

IRMA: Jó napot, kedves uram.
IMRE: Kézcsókom, kedves asszonyom. Hogy és mint szolgál az egészsége?
IRMA: Köszönöm, jól. Hát a magáé, uram?
IMRE: Köszönöm kérdését. Az enyém is jól. Imrének hívnak. Ajánlom magamat. (Meghajol.)
IRMA: Engem Irmának. (Nyújtja a kezét.) Miről beszélgettek az előbb a férjemmel, ha szabad kérdeznem? Csak nem a nőkről?
IMRE: Jaj, dehogy. (Újra meghajol, és kezet csókol.) Csak a vasárnapi Fradi mérkőzésről. Tudja, nagy rangadó lesz az Újpesttel. Azt osztottuk éppen. Meg akartam kérni Ferencet, hogy vásároljon nekem is egy jegyet, majd valamelyik nap, talán pénteken beugrom érte. Éppen most készülök a bankba pénzért. A hajvágást már kifizettem…
IRMA: Csak menjen nyugodtan, uram. Visszavárjuk. Ha a férjem nem lesz itthon pénteken, akkor nálam megtalálja a jegyét.
IMRE: Komolyan mondja, asszonyom?
IRMA: A legkomolyabban, kedves Imre.
IMRE: Akkor örömmel térek vissza nemsokára. Meg pénteken is. Ha maga mondja, kedves Irma.

(Újra a kijárat felé indul, de hátrahőköl. Váratlanul kinyílik az ajtó, megszólal a rézcsengő, és belép az a csinos hölgy, aki már félórája sétál a fodrászműhely előtti járdán. Magas és kecses, vörös és félhosszú, sima hajú, sötétbarna szemű, pirospozsgás arcú, vörös ajkú, világos bőrű nő, csodálatos, színes virágos ruhában, fehér selyemsállal a nyakában, könnyű fehér nyári kalappal a fején, fehér napernyővel a jobb kezében, piros retiküllel a bal kezében, világos női selyem harisnyában, piros lakkcipővel a lábán.)

IRMA: Jó napot, kedves Katalin! Már régóta várom. Csak nem tévedt el? (Elébe megy, így köszönti vendégét a fodrásznő. Kezet fog vele, majd óvatosan a női szalon felé vezeti.) Jöjjön csak, kérem, errefelé.

(Ferenc és Imre tátott szájjal bámulnak utánuk. Majd Imre megfordul, és kilép az ajtón, hogy elmenjen a bankba a pénzéért.)

Kialszanak a fények. Sötétség borul a színpadra.

II.felvonás.

Helyszín: ugyanaz a férfi és női fodrászműhely. A fények a színpad jobb oldalát világítják meg, ahol a női szalon van.

IRMA: Foglaljon helyet, kedves Katalin. Hogyan kéri a frizuráját?
KATALIN: (Leül a fodrász székbe, fölteszi a lábát a tartóra.) Mint Kleopátrának.
IRMA: Mint a híres egyiptomi királynőnek?
KATALIN: Igen, úgy. De félhosszúra vágva.
IRMA: Rendben. Akkor kleopátra frizurát készítek magácskának. Kérhetem a kalapját?
KATALIN: Igen, persze, ezer bocsánat.

(A fodrásznő a fogashoz viszi és fölakasztja vendégének a kalapját, selyemsálját és csukott napernyőjét.)

IRMA: Ferenc, neked nincsen dolgod?
FERENC: De igen, Irmácskám.
IRMA: Akkor, légy szíves, menj és végezd el. Hagyj magamra, kettesben a vendégemmel. Köszönöm.
FERENC: Igenis, drága feleségem. (Átmegy a színpadon, és elhagyja azt a jobb oldalon, a nézőtér közelében.)

(A fodrásznő visszatér a női szalonba. Hajvágó köpenyt vesz elő az egyik fiókból, a vendége nyakába köti azt, majd szépen elrendezi az öltözékén, hogy a levágott hajszálak ne hulljanak a ruhájára. Ollót és fésűt vesz a kezébe, majd óvatosan, de határozottan fésülni kezdi vendégét.)

KATALIN: De szép rózsaszínű ez a köpeny!
IRMA: Igen, csodaszép. Egyenesen magácskának vettem elő.
KATALIN: Nagyon tetszik. A rózsaszín a szerelmesek kedvence.
IRMA: Igen, az. Éppen ezért. Van valakije, kedves vendégem?
KATALIN: Nem, még nincsen. (Elpirul.) Fiatal vagyok én még ahhoz…
IRMA: Dehát hány éves, ha szabad kérdeznem?
KATALIN: Alig múltam huszonhárom.
IRMA: Isten éltesse. A szerelem nem válogat. Éppúgy érheti a fiatalt és az időset is egyaránt. Mit szól ehhez a deli fiatalemberhez, akivel találkozott, amikor belépett a fodrászatba?
KATALIN: Hát… daliás. (Újra elpirul. Lehajtja a fejét.)
IRMA: Kérem, kedves Katalin, emelje föl a fejét. Hogy tudjam levágni a haját. Csak bátran. Nem kell szégyellnie magát, amiért ilyen fiatal és bájos. Én is voltam fiatal. Sőt, még most is az vagyok. Tudom, tehát, hogy milyen érzés.
KATALIN: De én még soha nem voltam szerelmes. Soha nem jártam még férfivel.
IRMA: Pedig most az ideje. És itt az alkalom is. Imre nemsokára visszatér a bankból. Pénzt hoz a férjemnek, hogy az jegyet vásároljon neki a vasárnapi futtballmérkőzésre.
KATALIN: Imrének hívják a fiatalembert? Szép neve van. (Elpirul.)
IRMA: Nemcsak a neve szép, hanem ő maga is. Mit nem adnék, ha újra huszonéves lehetnék, hogy egy ilyen délceg lovag, mint amilyen Imre, megszúrkálhasson. (Nagyot sóhajt.)
KATALIN: Imre katonatiszt?
IRMA: Nem tudom. De miért kérdezi? Talán a katonákat kedveli?
KATALIN: Jaj, dehogy. Csak említette a szúrkálást. Nem fél attól, hogy fájni fog?
IRMA: Ha, ha, ha! Dehogyis fáj az! Én nem úgy értettem. (Nevet vidáman.)
KATALIN: Hát hogyan, kedves asszonyom? (Erősen elpirul.)
IRMA: Tudja maga jól, kedves Katalin. Vagy mégsem?
KATALIN: Nem, nem tudom. Nem értem.
IRMA: Csak nem azt akarja mondani, hogy még mindig hajadon?
KATALIN: De igen, az vagyok. Talán szégyen?
IRMA: Nem, nem szégyen. Csak csodálkozom. Tudja, én már tizennyolc évesen…
KATALIN: Igen…? Mit csinált tizennyolc évesen?
IRMA: Engem már akkor megszúrkált a lovagom.
KATALIN: Na, és nem fájt?
IRMA: Csak egy kicsit. Csodálatos érzés volt!
KATALIN: Mi volt csodálatos? Hogy a lovagja megszúrkálta a kardjával? Mi örömét lelte abban a sebben?
IRMA: Nem a kardjával szúrkált meg az első szerelmem. Hanem a dákosával.
KATALIN: Mivel? A dákosával? Hát az meg micsoda?
IRMA: Jaj, édesem! Hát maga még azt sem tudja?…
KATALIN: Nem tudom. Micsoda?
IRMA: Hát a férfi hímvesszője. A nemző tagja.
KATALIN: A férfi micsodája?
IRMA: A hímvesszője, amivel a babát csinálja.
KATALIN: Hát a babát nem a gólya hozza? ((Megint erősen elpirul. Szinte belelilul a szégyenbe.)
IRMA: Jaj, dehogy! Az csak mese habbal. Hogy a gyermekek ne értsék. Tudja, kedves Katalin, a gyermekeket a férfi és a nő csinálja közösen, amikor ágyba bújnak egymással. (Lehajol vendége jobb füléhez, és suttogva elmagyarázza neki, hogyan fogan meg egy gyermek. Végül fölegyenesedik és folytatja a hajvágást.) Szóval tetszik magácskának Imre?
KATALIN: Igen, tetszik. Nagyon is! (Ég a füle és pirul az arca.)
IRMA: Akkor rendben. Bemutatom magának, kedvesem. Nemsokára itt a jó alkalom. Csak éppen térjen vissza a bankból.
KATALIN: Köszönöm szépen, asszonyom.
IRMA: Nagyon szívesen. Ez csak természetes, hogy segítek magácskának. Főleg, hogy még ilyen fiatal és tapasztalatlan. Azért vagyunk mi, nők, hogy összetartsunk és segítsünk egymásnak.
KATALIN: Vajon hány éves lehet? Nem tudja?
IRMA: Szerintem harmincöt.
KATALIN: Nem biztos benne?
IRMA: Nem tudom, mert nem mondta. De úgy saccolom. Hallgatok a megérzéseimre. Mindig beválnak, akár jók, akár rosszak.
KATALIN: Bárcsak nekem is lennének!
IRMA: Micsodák? Megérzései? Hát nincsenek?
KATALIN: Nem tudom. Még nem tapasztaltam. Hogyan kell?
IRMA: Hallgasson a szívére, kedves Katalin. Mit szokott diktálni a szíve?
KATALIN: Hát a megérzéseim? Azokkal mi legyen?
IRMA: Jaj, de butácska maga, aranyom. A szíve és a megérzései egy és ugyanaz a dolog. Ne az eszére hallgasson, ne gondolkozzon túl sokat vagy fölöslegesen. Csak pihenjen meg, és figyeljen arra, hogy mit súg magának a szíve.
KATALIN: Ennyi az egész?
IRMA: Csak ennyi! Hát nem egyszerű?
KATALIN: De igen.
IRMA: Szóval Imre harmincöt éves lehet, maga meg huszonhárom. Éppen találnak egymással korban. De úgy láttam, hogy másként is. Mindketten magasak, fiatalok, szépek. Az isten egymásnak teremtette magukat.
KATALIN: Úgy gondolja?
IRMA: Nem gondolom. Hanem tudom, érzem. Női megérzés. Mindig hallgatok a szívemre. Magácska is tegye ugyanezt.
KATALIN: Jó, megpróbálom.
IRMA: Ne csak próbálja, hanem tegye is meg! Meglátja, hogy apránként megváltozik az egész élete. A rossz dolgok jóra fordulnak, a jók pedig még jobbak lesznek.
KATALIN: Ha maga mondja, kedves Irma… Ugye, szólíthatom Irmának?
IRMA: Persze, nyugodtan.
KATALIN: Alig várom, hogy Imre visszatérjen. Alig várom, hogy újból láthassam. Amikor beléptem a fodrászatba, és megpillantottam, akkor hevesen kezdett dobogni a szívem, megroggyant a térdem, alig tudtam állva maradni.
IRMA: Észrevettem. Azért mentem magácska elé, hogy segítsek. Na, látja, ilyen érzés a szerelem. Főleg az első szerelem!
KATALIN: Szóval azt akarja mondani, hogy szerelmes lettem?
IRMA: Nem csak akarom mondani, hanem biztosan tudom. A maga szíve nem ezt súgja?
KATALIN: De, azt hiszem, hogy ezt. (Szívére helyezi mindkét kezét.)
IRMA: Na, végre! Nagyon örvendek.
KATALIN: Minek, kedves Irma?
IRMA: Hát annak, hogy szerelmes lett. Csodálatos érzés, ugyebár?
KATALIN: Az. Szavakkal el sem tudom mondani! Amikor Imrére gondolok, akkor hevesen dobogni kezd a szívem, libabőrös vagyok tetőtől talpig! Varázslatos érzés! Pedig alig félórája láttam először életemben. És még alig ismerem.
IRMA: Hát ez nem is számít. A jóisten egymásnak teremtette kettőjüket. És ez így van jól. Ez felséges dolog. Csodás! S amit isten összeköt, azt ember nem választhatja szét.

(A fodrásznő végez a frizurával. Leteszi a pultra az ollót és a fésűt. Megfog egy kistükröt, vendége tarkójához tartja, hogy az a nagytükörben megnézhesse a frizuráját hátulról is.)

IRMA: Mit szól hozzá, kedvesem? Tetszik a kleopátrája?
KATALIN: Nagyon tetszik. Köszönöm szépen.
IRMA: Szívesen. Máskor is. (Fogja a hajkefét, és lekeféli vele vendége üde arcát, apró fülét, kecses nyakát. Kioldja a hajvágó köpenyt, összefogja a négy sarkánál, és leveszi a fiatal nőről. Majd távolabb megy, és lerázza a padlóra. Összefogja, és hátraviszi a pult mögé, a szennyestartóba. Fogja a seprűt, és fölsepri a hajat a padlóról. A pult mögötti szemeteskosárba űríti a szemétlapátot, aztán visszateszi a seprűvel együtt a helyére. Végül kezet mos a mosdónál, és megtörülközik.)
KATALIN: Mennyibe kerül az új frizurám? (Feláll, bal kezével lesimítja a ruháját, és újra megnézi a hajkoronáját a nagytükörben. Egy kicsit megigazítja azt.) Csodálatos lett!
IRMA: Két húszas, kedvesem. Magácskának csak két húszas.
KATALIN: Nagyon szépen köszönöm, asszonyom. Máskor is ide jövők magához. És fogom ajánlani a barátnőimnek is. (Bal kezével kinyitja a retiküljét, amelyet végig a jobb kezében tartott, előveszi az apró pénztárcáját, kiveszi belőle a két bankót, majd a fodrásznőnek nyújtja.) Még egyszer nagyon köszönöm!
IRMA: Én is köszönöm szépen. (A pénzt a fodrászkabátja belső zsebébe teszi, majd lesimítja azt a kezével.) Itt van a kalapja, a sálja és a napernyője, édes Katalin.

(Ekkor nyílik a bejárati ajtó és megszólal a rézcsengő. Imre lép be rajta, jobb kezében egy üres üvegpalackkal. Mindkét nő odanéz. Katalin a szívéhez kapja a bal kezét, mintha csillapítani akarná annak heves dobogását, míg a fodrásznő a vendége kalapját, sálját és napernyőjét szorongatja a kezében. Imre magas, atlétikus, kisportolt férfi, sötét barna hajjal és sötétbarna szemmel, széles vállal. Megjelenik a borbély is a színpad jobb oldalán, a nézőtér mellől. Elindul Imre felé.)

Kialszanak a fények. Sötétség borul a színpadra.

III.felvonás.

Helyszín: ugyanaz a férfi és női fodrászműhely. A fények a színpad bal oldalát világítják meg, a férfiszalont.

FERENC: Jó napot, uram. Sikerrel járt? (A vendéghez megy.)
IMRE: Jó napot, kedves Ferenc. Igen sikerrel. Íme a bornak való! (Odanyújtja az üres palackot.)
FERENC: Na, de mi ez, jó uram?
IMRE: Hát amit kért: a bornak való.
FERENC: Miféle bornak való? Én borravalót kértem.
IMRE: Borravalót? Miért? Nem elég a húszas, amit adtam a hajvágásért?
FERENC: A hajvágásért elég. De a többi szolgáltatásért borravaló jár.
IMRE: Miféle többi szolgáltatásért?
FERENC: Hát tudja: a csevegés a nőkről. Meg a személyes tájékozás…
IMRE: Jaj, szóval úgy! Most már értem. Ha nem kiváncsiskodtam volna, akkor most nem kellene borravalót adnom, ugyebár?
FERENC: Minden tisztességes ügyfél hagy borravalót is nekem.
IMRE: Ezzel a palackkal mi legyen? Magának adom. Elfogadja?
FERENC: Ha ingyen van, akkor elfogadom jó szívvel.
IMRE: Persze, ingyen odaadom. Itt van a parafadúgója is. (A borbélynak adja az üveget és a dúgót, majd megfordul, és elindul a kijárat felé.)
FERENC: Hová-hová, kedves uram?
IMRE: Hát a borravalóért a bankba.
FERENC: Hát nem onnan jött az előbb?
IMRE: Nem, dehogy. A sarki fűszeresnél voltam a palackért. De nemsokára visszatérek. (Kilép az ajtón, de alig csukja be maga mögött, máris kinyitja, és újra belép. Ezúttal egy ötliteres vesszőfonatú demizsonnal az ölében.)
FERENC: Mi ez, tisztelt uram?
IMRE: Hát nem látja, kedves Ferenc? Egy demizson.
FERENC: Jó-jó, de minek?
IMRE: Hát magának!
FERENC: Nekem?
IMRE: Igen. Tudja, én előrelátó vagyok. Amikor a palackért mentem, arra gondoltam, hátha nem lesz elég magának a bornak való. Ezért vásároltam egy demizsont is. Ez már elég nagy?
FERENC: (Elképedve.) Borravalót kértem, nem bornak valót, uram!
IMRE: (Csodálkozva.) Ejnye. Csak nem rosszul értettem megint. Akkor ezzel mi legyen?
FERENC: Mivel?
IMRE: Hát a demizsonnal? Elfogadja?
FERENC: Ingyen elfogadom.
IMRE: Rendben, itt van. Fogja! (Újra kimegy a fodrászatból, majd pár pillanat múlva megint bejön. Ezúttal egy hordót gurít maga előtt.)
FERENC: Ugye, ez valami tréfa, uram?
IMRE: Ez nem tréfa. Hát nem látja? Ez egy hordó. Eredeti tölgyfából. Ötven literes. Ez talán csak elég nagy bornak valónak? Vagy mégsem? Netán hozzak még nagyobbat? (Kimegy megint, majd nemsokára nyílik az ajtó, csilingel a csengő. Ezúttal háttal jön be, egy kézi szekeret húz, rajta egy káddal.)
FERENC: Szentséges ég! Mi ez?
IMRE: Kétszáz literes kád, bornak való. A legkeményebb tölgyfából. A kádár, akinél vásároltam, száz év jótállást vállal érte. Legalább. Na, mi van, Ferenc? Ez sem elég nagy?
FERENC: Istenem, istenem. Jó uram, hát nem érti? Én nem bornak valót kértem, mert nem akarok bort készíteni. Hanem pénzt, borravalót a szolgálataimért! Talán elfelejtette, hogy nemrég megnyírtam? És hogy mennyit beszélgettünk a nőkről? Meg a borotválásukról? Pénzt kérek, érti? Pénzt!
IMRE: Biztos? S ha netán hozok egypár zsák ízletes feketeszőlőt? Az sem fogadja el borravaló helyett? (Kiszól az utcára, ahonnan nemsokára néhány legény jön be, egy-egy zsák szőlővel az ölében.) Ide tegyék, legények. Bele a kádba. Úgy mindenestül. Amíg megtelik. (Az inasok behordják a szőlőt, beleteszik a kádba, majd szerre kimennek.) Na, ezzel megvolnánk. Hoztam palackot, dúgót, demizsont, hordót, kádat, szőlőt. Nosza, a prést elfelejtettem. Ugye, nem baj, kedves Ferenc?

(A borbély kétségbeesetten fogja két kezével a fejét. Közben a színpad nagy részét elfoglalják a bornak való kellékek, amelyeket Imre hozott.)

IMRE: Na, ne búsuljon, Ferenc. Íme, borravalót is adok magának. (Farzsebéből előveszi a tárcáját.) Tessék, fogja, ez a magáé. És köszönöm a szívélyes kiszolgálást. (A borbély kinyújtott tenyerébe tesz egy érmét.)
FERENC: Mi ez, jó uram?
IMRE: Hát a borravaló! Talán nem ezt kért?
FERENC: (A borbély alaposan szemügyre veszi az érmét. Jobbra-balra, forgatja, hümmög, alig hisz a szemének.) Egy fillér? Ez a borravalója?
IMRE: Igen. Egy fillér. Tán csak nem elég? Hiszen mennyi mindent hoztam már eddig is. (Körbemutat a színpadon.) Egy egész vagyonra valót. Száz pengőre rúg biztosan, amit itt felgyűjtöttem magának! Egy becsületes iparos megköszönné a maga helyében…

(Fölgyúlnak a fények, bevilágítják az egész színpadot. A fodrásznő és vendége most indulnak el a női szalonból, ahonnan eddig figyelték a cselekményt.)

IRMA: Minden rendben van, kedves Imre?
IMRE: Természetesen, asszonyom. Éppen most számoltam el végleg a kedves férjével. Nem teljesen elégedett a borravalóval…
IRMA: Nem baj, ne törődjön vele, majd megszokja. Mindig is ilyen volt. Sajnos. (Legyint.)
IMRE: Ki ez a szép hölgy maga mellett, kedves asszonyom?
IRMA: Ő itt az egyik új vendégem. (Katalinhoz fordul.) Katalin, ha megengedi, bemutatom magának Imrét. A férjem mai vendégét. (Imréhez fordulva.) Imre, ő itt Katalin. Ismerkedjenek meg egymással.
IMRE: Kézcsókom, kedves Katalin. Ismerős Imre a nevem. Ajánlom magamat. (Tiszteletteljesen meghajol.)
KATALIN: (Nagyon elpirul.) Katalinnak hívnak. Kedves Katalinnak. De szólítson, kérem, csak egyszerűen Katinak. (Nyújtja a jobb kezét.)
IMRE: (Kezet csókol.) Örvendek, kedves Katalin. Akarom mondani, kedves Kati. Hálásan köszönöm a bizalmát. Meghívhatom egy sétára ide a közeli parkba ebben a csodálatos szép időben?
KATALIN: Szívesen elfogadom. Köszönöm, Imre. (A fodrásznőhöz fordul, majd fölteszi a kalapját, megköti a sálját, kézbe veszi a napernyőjét.) Köszönöm szépen, kedves asszonyom a csodás frizurámat és a készséges kiszolgálást. A viszontlátásra! (Imréhez fordul.) Elkészültem, induljunk, kérem.
IMRE: Viszontlátásra, kedves asszonyom. Viszontlátásra, Ferenc. (Nyújtja a bal karját. Katalin belekapaszkodik, és elindulnak a kijárat felé. Imre udvariasan kinyitja a csilingelő ajtót, előre engedi Katalint, majd ő is utána megy, becsukva maga mögött az ajtót.)
IRMA: A viszontlátásra!
FERENC: Alásszolgája!

(A fodrásznő és a férje az ablakhoz szaladnak, és kilesnek az utcára.)

IRMA: Milyen szép pár! Mennyire találnak egymáshoz! Az isten is egymásnak teremtette őket! (Sóhajt egy nagyot.)
FERENC: Hát igen. Szép pár. Ki gondolta volna? (Egyet hümmög.)
IRMA: Nézd, Ferenc, máris csókolóznak! Pedig alig ismerik egymást. Hát nem szép a szerelem? Emlékszel még, amikor mi is ilyen szerelmesek voltunk egymásba?
FERENC: Eh. (Legyint.) Fiatalság, bolondság!

Kialszanak a fények. Sötétség borul a színpadra.

Vége

*fan = szeméremszőr (lásd: Czuczor Gergely és Fogarasi János (1862): A magyar nyelv szótára. Második kötet. Pest. Első rész: E–Fogadott.)
**fanos = kinek fana van; szőrös (lásd: ugyanott)

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2021. január 31.–február 1.