Találkozások: Tizenhetedik történet

Összes megtekintés: 24 

Mottó: Van a találkozás… amit nem vársz. Ami váratlan… Vagyis… mégsem az… Mert vártad, csak talán nem az eszeddel, nem a tudatoddal, de legbelül érezted, hogy egy napon megtörténik. A találkozás… önmagaddal… egy másik emberben… Félelmetes és lenyűgöző ez a találkozás… Mert bár együtt élsz az érzéssel, lassan talán megszokottá válik, talán már nem is számítasz rá, talán már le is mondtál róla, mégis, megdöbbensz, amikor megpillantod önmagadat… a másikban. (Csitáry-Hock Tamás)

Az Ifjúmunkás társkereső rovata hozott össze bennünket. Az akkori legjobb barátom, Tibi jelentette meg ott a nevét és címét, szabadidős foglalkozását, óhaját, hogy kivel szeretne ismerkedni… Édike írt neki január végén vagy február elején, de a barátom átadta nekem a levelét; egyrészt mert neki nem tetszett a lány stílusa, másrészt mert akkor nekem sem volt barátnőm. Amikor a boríték hátulján megláttam a feladó nevét: „Édike”, rögtön libabőrös lettem tetőtől talpig, mint még soha addig tudatos életemben. Még mielőtt kivettem volna belőle és elolvastam volna a levelet! Mondtam is Tibinek, hogy föltétlenül neki írjon. A többi levél, amelyet a barátom számomra félretett, egyáltalán nem is érdekelt…
Nem emlékszem már, hogyan, mikor találkoztunk legelőször egymással. Annyit tudok, hogy én három műszakban dolgoztam, és mindig azon a hétvégén látogattam meg Édikét, amikor délelőttös voltam. Az éjszakai gyorsvonattal utaztam Marosvásárhelyig, onnan pedig másnap reggel a helyi személyvonattal Marosludasig. A második kocsiban nem volt ülőhely, ezért a folyosón álldogáltam. Amikor jött a román kalauz, megkérdeztem tőle, hány megálló van Ludasig. Tisztán emlékszem arra, amit mondott: „Trei. Cuci, Bogata, Luduş.” Vagyis: „Három. Kutyfalva, Marosbogát, Marosludas.”
Alig vártam, hogy megérkezzem. Édike várt az állomáson. Egymás barna szemébe néztünk, megfogtuk egymás kezét és bemutatkoztunk: László… Édike… Apróságokról beszélgettünk, amíg keresztül sétáltunk a kisvároson. Pontosabban: ismerkedtünk. Aztán megérkeztünk haza hozzá. Bemutatott a szüleinek, a bátyjának. Na, meg a kiskutyájának… Másnap megismertem a legjobb barátnőjét, Zsuzsát is.

(…)

De együtt voltunk újabb három héttel később, a születésnapomkor. Soha nem felejtem el. Édike arra kért: többé ne találkozzunk legalább két évig… Nem értettem. Miért? Nem értettem, mert forogni kezdett velem a világ. Pedig magyarázott valamit… Zsuzsa volt az egyetlen, aki vigasztalt. Kopik-vásik, kerül másik – válaszolta röviden és határozottan, miután elmondtam neki, miért szomorkodom.
Azon az este nem volt vonatom Marosvásárhelyről, hogy hazautazzam Brassóba. Bánatomban a legdrágább és legelőkelőbb vásárhelyi szállodában foglaltam egy dupla ágyas szobát magamnak éjszakára, 120 lejért akkori pénzben, 1988 nyarán. A Grand Hotelben. Egyedül voltam. Szomorú voltam. És nagyon magányos. Csak a telihold mosolygott rám a derűs, bárányfelhős, csoda-kék égboltról…

* * *

Hét ágra sütött a nap azon a szombaton. Nem szokásom szombatonként vásárolni menni, aznap délelőtt mégis elindultam a falu központjába, a Tetőre. Hogy miért, pontosan már nem tudom. Nyitott és befogadó voltam, hallgattam a megérzéseimre, a belső sugallatomra. Talán ezért.
A nap ragyogott, a madarak – fecskék, verebek, cinegék, galambok, gerlék – csodálatosan csiviteltek, csicseregtek, búgtak a villanydrótokon, a bokrokban, a fák ágain, a kerítéseken, a háztetőkön. Virágoztak a bokrok – a vadrózsa, a japán lonc, a japán rózsa –, a kerti virágok. A fákon érett a meggy, a cseresznye. Jókedvemben dúdolgattam magamban.
Húsz perccel később elsétáltam a kis park mellett, majd kikanyarodtam jobbra, a főútra, hogy nemsokára belépjek az önkiszolgáló élelmiszerüzletbe. Nem értem viszont odáig, mert közben csoda történt! Úgy meglepődtem, hogy meg se tudtam szólalni. Egészen eltátottam a szájamat. A szívem hevesen dobogni kezdett, majd hirtelen úgy nekiindultam, hogy meg se lehetett állítani. Mintha egy angyalt láttam volna!
De nem angyalt láttam. Hanem az első szerelmemet. Huszonöt évvel az elválásunk után. Huszonöt év különélés és távollét után! Előttem jött ki az üzletből, miután bevásárolt, és a személygépkocsija felé igyekezett, hogy hazatérjen ebédet főzni magának és a családjának. Annyira sietett, hogy nem nézett se jobbra, se balra, és nem vett észre engem. Én se voltam ám rest! Szerencsémre idejében észbe kaptam, és utána rohantam. Ő közben megkerülte az autója elejét, beült baloldalon a kormány mögé, és éppen indulni készült, amikor kopogtatni kezdtem az első szélvédőn, majd hevesen integettem és hangosan kiabáltam:
– Édike, én vagyok, Laci! Engedj be!
Nem tudom, hogy hallotta-e, vagy sem, de észrevett, és rögtön kiszállt a kocsiból. Azonnal félrevonultunk az ezüstös Opel Astra mögé beszélgetni.
Mindketten annyira meg voltunk illetődve, hogy alig tudtunk megszólalni. Emberöltő telt el, amióta személyesen utoljára láttuk egymást, s ez a váratlan találkozás mindkettőnket nagyon kellemesen meglepett. Amikor annak idején elváltunk egymástól két évre, hogy Ő egyetemre mehessen és tovább tanulhasson, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát, és könyvelő legyen, akkor úgy beszéltük meg, hogy két év elteltével fölvesszük egymással a kapcsolatot, és újra kezdjük a barátságot. Pontosabban ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Sajnos nem így történt…

(…)

Váratlan egymásra találásunk után egy évvel, 2014 májusának végén éppen hazafelé tartottunk a munkahelyünkről. Ki-ki a sajátjáéról. Mindketten a városban, Marosvásárhelyen dolgoztunk, Édike főkönyvelőként, én számítógép-kezelőként más-más magáncégnél, és mindketten ugyanabban a faluban laktunk, Marosszentgyörgyön: Édike a saját családjával, férjével és gyermekével, én pedig egyedül, mert időközben elvesztettem a családomat.
Két utca kereszteződése közelében Édike félrehúzott az ezüstös Opelkéjével, hogy beszélgessünk egy kicsit egymással, mielőtt aznap is elköszönünk. Kiszálltunk a kocsiból, és arra kértem az első szerelmemet, aki egyben a legjobb Barátom, hogy készítsen rólam egypár fényképet. Készített is kettőt. Az első nem sikerült a legjobban, ezért megismételte, így lett páros fénykép belőle. Közben azon tűnődtünk csöndesen, hogyan is tovább a kapcsolatunkkal.
– Találkozzunk újabb huszonöt év elteltével – javasolta Édike.
– Vagyis hetvenévesen? Huszonnégy év múlva, mert egy már eltelt?
– Igen – bólintott nagyot.
– Rendben – egyeztem bele rögtön.
Bár azt hiszem, hogy tulajdonképpen föl sem fogtam, hogy mire vállalkoztam nagy hirtelenjében. Egyszerűen, gyermeki mivoltommal beleegyeztem ebbe a jól hangzó javaslatba, de nem gondoltam végig, hogy mivel jár együtt. Vagyis újabb két és fél évtized Édike nélkül. Az első szerelmem nélkül! És miért? Azért, mert annak idején, ifjú koromban nem voltam teljesen fölkészülve egy érett párkapcsolatra?! Két és fél évtized elteltével pedig már késő volt?! Hát legyen…

(…)

Végül is ebben maradtunk. Találkozunk újabb huszonöt év elteltével, hetvenévesen. Vagyis körülbelül jó tizennyolc év múlva, mert a többi apránként eltelt már. Én remélem, hogy mindketten, Édike is, én is jó egészségnek fogunk örvendeni, és mindketten egyformán föl leszünk készülve egy újabb közös párkapcsolatra egymással. Bízom a Jóistenben és az angyalokban. Természetesen Őbenne, Édikében is bízom. Őbenne azért, mert ahogyan annak idején mondta, amikor legelőször találkoztunk egymással húszéves korunkban, mi ketten egy húron pendülünk. Vagyis azonos szinten rezeg a testünk, a lelkünk és a szellemünk…

* * *

Újra megnézem magamat a tükörben. Jól nézek ki, így hetvenévesen. Bár a sötétbarna hajam majdnem teljesen megőszült, mégis fiatalos, csillogó tekintetű vagyok. És főleg derűlátó, optimista! Kiemelem a fehérrózsa-csokrot a vizes vázából, fölveszem a piros szalaggal átkötött meglepetés-csomagot az asztalról, majd becsukom és bezárom magam mögött az otthonom bejárati ajtaját. De előbb futva rátekintek a falinaptárra: szombat van, 2038. május 1-je.
Gyönyörűen süt a nap ezen a csodálatos szombat délelőtt. Pont úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, 2013. június 8-án, amikor újra találkoztam Édikével a marosszentgyörgyi élelmiszerüzlet előtt, illetve pontosan úgy, mint 1988. május 1-jén, vasárnap, amikor az első közös majálisunkat töltöttük együtt fiatal szerelmesekként a marosludasi erdőszélen, ötven évvel ezelőtt. Jókedvemben Rúzsa Magdolna Szerelem című dalát énekelgetem:

„Nyár van, olvad a málna a számban,
Égek egy könnyű lázban,
Ha a váll a vállhoz ér!
És minden percben nyár van,
A csókod pihen az ágyban,
Lassan ébresztem, hátha
Az ajtóban utolér…
És lassan lüktet a város,
Ketten falnak egy lángost,
Én még semmit sem ettem,
Mert szerelmes vagyok beléd.
És aranyköd van előttem,
Könnyen–puhán lebben,
Minden percben…”

Közben kiérek a parkba. Hevesen dobog a szívem. Igen, ez a bolond, szerelmes szívem. Körülnézek a bokrok, a fák között, és végiglesem a padokat. Vajon hol van Édike? Neki is itt kell lennie valahol. Hisz eltelt újabb huszonöt év! Tudom, hogy jön. Érzem, hogy jön! Jóformán végig se gondolom mindezt, máris megjelenik a közelben. Jobb kezével lelkesen integet. Bal kezében egy piros neccet tart. Vajon mit hoz benne? A kedvenc édes vörös boromat? Netán fényképalbumot az eltelt ötven év legszebb emlékeivel, felvételeivel? Ki tudja? De nemsokára elválik. Én is elindulok feléje.
Újra találkozunk. Immár harmadszor ebben az életünkben. És ki tudja hányadszor eddigi életeink során. A két szép sötétbarna szemébe nézek. És látom a lelkét. Édike semmit sem változott. Sem az elmúlt huszonöt, sem az elmúlt ötven év során. Úgy értem, hogy a lelke nem változott. Ugyanaz a lány, ugyanaz a nő, akit eddig is ismertem. Ugyanaz a lélek. Ugyanaz a gyermek. Akit mindig is ismertem.
És ekkor újra meglátom magamat Őbenne. A lelkében. És bár a szívem már elcsitult, hirtelen elönt a forróság: tetőtől talpig libabőrös leszek. Újra átélem azt a kimondhatatlan, leírhatatlan gyönyört, mint már oly sokszor eddigi életemben, ahányszor csak azonos húron pendültem Ővele, Édikével. A legjobb Barátommal, az első és egyben az utolsó szerelmemmel. Brbrbrbrbrbrbrbrbr…!

Szólj hozzá!