Mi számít?

Összes megtekintés: 44 

Egy idős nő ült le lassú mozdulatokkal a park egyik padjára. Megigazította a táskáját maga mellett. Nem mintha félt volna, hogy valaki felkapja és elszalad vele, hanem csak úgy, megszokásból. Ebben a kis városban ritkán történt rablás fényes nappal. A nő a nap felé fordította ráncokkal mélyen barázdált arcát és behunyt szemmel mosolyogva mélyedt gondolataiba. Mindennap nagyjából ugyanabban az időben egészségügyi sétát tett a parkban, hogy élvezze a friss levegőt, a napsütést vagy amit az időjárás hozott. Az esőtől és a hótól sem riadt vissza. Egyedül a jég tartotta otthon, még bottal sem merészkedett ki.
Aznap kellemes meleg volt, nyugodtan megpihenhetett a padon, miután egyszer már körbesétált. Körülötte madárcsiripelés és távoli kutyaugatás hallatszott. A park másik végén épült óvoda udvaráról gyerekek hangját hozta a szél. A fák ritkás levelei között a nap sugarai kacsingattak. Néhány járókelőn és kutyát sétáltatón kívül más nem tartózkodott itt.
Távolról egy férfihang ütötte meg a fülét, amire hirtelen kinyitotta a szemét. Ismerősnek tűnt. Először nem tudta, hogy honnan, de amint egyre közelebbről hallotta, nagyot dobbant a szíve. Ekkor leesett egy színes szalag a közelében álló másik padra. Körülnézett, de nem látott senkit a közelben. Felnézett a fölötte lévő lombkorona ernyőre, hátha megtalálja, hogy honnan jött a szokatlan égi áldás. Kis idő múlva felfedezte, hogy a magas tölgy felsőbb ágain még több színes szalag integetett. Amikor leült a padra, nem is figyelte, milyen fa alá érkezett, örült, hogy egy kicsit megpihenhet a séta után. Mosolyogva nyugtázta, hogy még nem halt ki az a régi szokás, hogy a fiúk májusfát állítanak a kedvesüknek. Eltűnődött azon, hogy vajon hányan segítettek a hős szerelmesnek, mert ebben az esetben nem levágott faágról volt szó, hanem egy több méteres élő példányról, amit megmászni sem lehetett olyan könnyű, nemhogy feldíszíteni.
Ismét hallotta az ismerős férfihangot most már egészen közelről. Valószínűleg egy kutyához beszélhetett. Arra fordította a fejét, amerről őt vélte előbukkanni a bokrok lombjainak takarásából. Pár másodpercig kellett csak várnia, és már láthatta is a magas, fess hetvenöt év körüli férfit, aki sétapálcával a kezében a bal lábára sántítva lassan közeledett felé. Makulátlan, elegáns külseje és komoly arckifejezése első látásra tiszteletet parancsoló volt és némi távolságtartást követelt meg az őt megszólítóktól. Mellette pórázon egy fekete tacskó aprócska lábaival tartotta a tempót gazdájával. A nő kuncogott magában a magas férfi és az apró kutya párosán. A tacskó ért oda hozzá hamarabb, és kíváncsian szaglászta a cipője orrát.
− Szia! – üdvözölte a férfi meglepődve.
− Sziasztok! − mosolygott, majd a kis jószágra nézett, aki farkát csóválva nézett vissza rá.
− Hát te? Várod a párod? − mutatott a felszalagozott fára.
A nő felnevetett.
− Nem, már elment.
A kérdező megmerevedett egy pillanatra. Nem hitte volna, hogy udvariatlan kérdéssé változik a poénja.
− Sajnálom, őszinte részvétem − mondta végül halkan − Mikor?
− Köszönöm. Két éve − szólt nyugodt hangon. − Ez az élet rendje.
A férfi bólintott, és a nő tekintetét fürkészte. Nem látott benne fájdalmat.
− És titeket mi szél hozott erre?
− Csak a parancsnokságon voltunk. Még néha besegítek nekik.
A nő sokatmondóan mosolygott. Sejtette, hogy nem lehet könnyű a nyugdíjas élet egy olyan ember számára, akinek a munkája az élete.
− Megiszol velem egy kávét? − invitálta felbátorodva.
− Nem iszom kávét, de szívesen elkísérlek.
− Egy teát?
− Rendben.
A férfi karját nyújtotta, és a meghívott belekapaszkodott, miközben lassú mozdulatokkal felállt. A tacskó izgatottan elkezdett szaladni a két ember körül, mintha az lett volna a szándéka, hogy összekötözi őket a pórázával. Gazdája hangosan rászólt, és megállította az automatikusan letekerhető pórázt, nehogy a kutya teljesen kihúzza. Határozott mozdulattal visszaterelte az állatot maga mellé, miközben folyamatosan parancsokat osztogatott neki.
− Elnézést, még van mit csiszolni a viselkedésén − mosolygott szelíden.
A nő visszamosolygott és lassan odalépett a padhoz, hogy karjára vegye a táskáját. Ezután ismét útitársához fordult, és elfogadta a még mindig felé nyújtott erős kart.
− Régen olyan ruganyosan mozogtál. Néha úgy léptél, mintha repültél volna − emlékezett a férfi. − Hová lett a fürgeséged?
− Elvitte a nyugdíjkorhatár – sóhajtott. − Már semmi sem olyan, mint akkor − és valami megcsillant a szemében, amitől a férfinak egy pillanatra elállt a lélegzete.
− Tudom. Nekem sem − nyerte vissza önuralmát.
Kart karba öltve lassan sétáltak a város főutcáján a legközelebbi kávézó felé. Egy ideig csendben haladtak a kellemes tavaszi napsütésben. Egymás közelsége megakasztotta a beszélgetés fonalát, pedig mindkettőjük sokféle helyzetet tapasztalt már meg élete folyamán.
− Ezt melyik háborúban szerezted? − oldotta fel a nő a hosszú hallgatás kínosságát a férfi lábára mutatva.
A tacskó közben ugatni kezdte a szemközti járdán sétáló spánielt és gazdáját.
− Nem szoktam hadizsákmányt ejteni, főleg nem kutyákat! − háborodott fel, miközben rövidebbre fogta a pórázt, mert a tacskó nekiiramodott, hogy átszaladjon a spánielhez.
A nő hangosan kuncogott.
− Én a lábadra értettem.
A férfi meglepődve nézte útitársa huncut mosolyát, majd hangosan nevetni kezdett.
− Tizenhét éve balesetet szenvedtem az egyik kiképzésen.
A kávézóig néhány kerékpáros útjából kellett kitérniük, és egy csapat tinédzsert kellett kikerülniük, akik a mobiljukon hallgatott hangos zenével vonták magukra az emberek és a kutyák figyelmét. A kávézó a város központjában lévő sétálóutca fákkal szegélyezett részén állt. A kellemes meleg tavaszi időt kihasználva már felállították a szabadtéri asztalokat is. A tacskó gazdája fellélegzett, mert csakegy fiatal párt és egy ötven év körüli férfit látott kint ülni.Hellyel kínálta a nőt, ő maga pedig besétált a kávézó épületébe, hogy leadja a rendelést. A kutyáját addig a vendége gondjaira bízta, aki megsimogatta az asztal lábánál nyugodtan fekvő állatot. A férfi egy szál piros szegfűvel tért vissza, és amikor leült, a halk zene is átváltott a nő egy gyerekkori kedvencére a nyolcvanas évekből.
− Köszönöm − vette át a szegfűt mosolyogva. − A zene is a te műved?
− Valami azt súgta, hogy ezt régen szeretted − mosolygott vissza.
A nő a virágot az asztal közepére fektette, majd hátradőlt a székben és behunyt szemmel végighallgatta a régi slágert. Vendéglátója rajta felejtette a szemét egy időre. Majd észbekapott, és a kutya pórázát a székéhez rögzítette. Amint a zene ismét váltott, a nő felegyenesedett.
− Csak nem virágbolt lett a kávézóból? − kérdezte tettetett csodálkozással.
− Nem, ennyire nem gyorsult fel a világ. Bent kosárban árulja az egyik pincérnő.
− Azt hittem, miattad profilt váltottak.
A férfi megadóan nevetett.
− Úgy látom, valami nem változott.
Vendége kérdőn nézett rá.
− A humorod a régi és még megvan az a tűz a szemedben, amitől volt, hogy megborzongtam.
− Volt? − incselkedett, amire egy mosoly és egy fejcsóválás volt a válasz. − De hát te acélból vagy? Téged nem borzongat meg senki.
− Te voltál az egyetlen, aki képes volt kizökkenteni − vallotta be szelíden.
− Miből?
− A megszokott ritmusomból.
− És az baj?
− Először az volt. Pár év múlva viszont már hiányzott. Mire elhatároztam magam, hogy felhívlak, már elkéstem − sóhajtotta. − Valaki mondta, hogy férjhez mentél.
A nő lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Azon töprengett, mi lett volna, ha a férfi időben színt vall. Mindketten hallgattak egy ideig, gondolatban a múltban jártak. Csak a pincérnő zökkentette ki őket, aki letette az asztalukra a kávét és a teát.
− Hozzám jöttél volna?
A nő rámosolygott, de tekintete visszatért a forró teához, amit kavargatott. A férfi ivott egy kortyot, és türelmesen várt.
− Azt hiszem, akkor adtam volna esélyt, de rögtön nem mondtam volna igent.
A válasz egy bólintás volt. A nő magában felidézve a múlt történéseit elrévedő tekintettel folytatta:
− Sok dolog egyezik kettőnk múltjában…− kezdte, mire a férfi szemei elkerekedtek. − Vegyük például a születési dátumunkat vagy a szüleink származási helyét.
− Igen, ezt tudtam.
− A szüleink életkora is érdekes, mert az anyukád idősebb volt az apukádnál. Ugyanez nálunk is így volt.
− Igen? − húzódott közelebb.
− A nővéred négy évvel idősebb nálad. Az én bátyám és én köztem is négy év van.
− Ó!
− Ugye, Ceglédre vezényeltek Pest után?
− Igen.
− A legnagyobb meglepetés számomra az volt, amikor kiderült, hogy abba a házba költöztél Cegléden, ahol fogantam.
− Micsoda! – hőkölt hátra a meglepetéstől. − Ezt honnan tudod?
− Posztoltál fotókat a Facebookon. Először nem akartam elhinni, de aztán később megkérdeztem a rokonaimat.
− A szüleid házát vettem meg? − hitetlenkedett a férfi.
− Nem. Az apám nagybátyáét. Szerelemgyerek vagyok. A szüleim apám nagybátyának a házába szöktek be az eljegyzésük utáni nap − mosolygott és közben elővette a telefonját, hogy keresgéljen a fotók között. Megtalálta a sok évvel ezelőtt lencsevégre kapott házat. A férfi döbbenten vette át a készüléket és lapozgatott a több oldalról lefotózott, sőt a szobákat is megmutató képek között.
− És tényleg az! − szólalt meg végül még mindig hitetlenkedve. − Az igaz, hogy nagyon jól aludtam abban a házban…− tűnődött, miközben visszaadta a telefont és hátradőlt. A szemközti épület homlokzati díszeire nézett fel, az odatelepült galambokat figyelte. Elmerengett, mennyi minden történt vele azokban az években, amíg Cegléden élt.
− Tíz évig laktam ott és eredményes éveknek mondhatom – mosolygott.
Vendége bólintott.
− Emlékszel még erre a fényképre? − kérdezte, miközben újra a telefonjának fotótárát böngészte. Pár perc múlva megtalálta, és a férfi kezébe adta.
− Te jó ég! − fogta meg a homlokát a kérdezett. Majd elnémult és elgondolkodott, hány éve készülhetett és melyik városban. − Ez nagyon régi, szerintem húsz év körüli lehettem. Ő egy régi osztálytársam − mutatott a képen a mellette álló fiatalemberre. − Honnan szerezted?
− Nem szereztem, csak találtam ezt a fényképet az albérletben. Tudod, amikor Pesten együtt dolgoztunk, albérletben laktam.
− Ezt nem értem. Hogy került oda?
− Az osztálytársadtól béreltem a lakást – mutatott most ő a fiatalemberre.
− Tényleg? Ez elképesztő! − jött lázba. − Van még?
− Van, de többre már én sem emlékszem. Leírtam valahová.
− Majd átküldöd?
− Ha megtalálom…− vont vállat. − De már nem számít.
− Már hogyne számítana! − háborodott fel szinte megsértődve a férfi − De hisz, ha ezeket hamarabb tudom, rögtön megkérem a kezed! Ezek ajelek és hogy vonzódtunk egymáshoz igenis sokat számítanak.
− Vonzódtunk? Itt van az időskori változata − legyezte a levegőt kettőjük között.
− Ez igaz − nevetett a férfi, és kortyolt egyet a kávéjából.
− Huszonöt évesen még én is azt hittem, hogy jelentősége van, de negyven fölött rájöttem, hogy nem ez számít.
A férfi rázta a fejét, de már nem szólt semmit.
− Az számít, ahogy másokról gondolkodtál akkoriban. Ahogy becsmérelted őket előttem. Ki tudja, miket mondtál rólam másoknak.
− Nem, én soha nem mondtam rólad rosszat – védekezett.
− Pedig Tamás kollégád mesélte, hogy milyen naivnak és befolyásolhatónak tartottál.
A férfi becsukta a szemét egy pillanatra, mert bevillant a régi kollégájával folytatott beszélgetés mozzanata. Megitta a kávéját, de nem mert a nő szemébe nézni. Azon morfondírozott, hogyan válthatna témát feltűnés nélkül. Addig is ellenőrizte a póráz végét, amit a székéhez kötött. Aztán a kutyáját kereste az asztal lábánál, aki élvezve a napsugarak melegét, elszenderedett.
A nő figyelte egy ideig a zavart tevékenységet, majd folytatta:
− A legrosszabb mégis az volt, amikor megfogtad a kezem, de úgy, hogy fájt. Mivel a beosztottjaid ott voltak körülöttünk. Nem akartad, hogy pletykát terjesszenek rólunk.
A férfinak elkerekedett a szeme, és maga elé meredt.
− Pedig így is volt pletyka, igaz?
− Igaz − bólogatott bűnbánóan. − De az már nagyon régen volt. Azóta már sok mindent másként látok.
− Persze. Most − helyeselt. − De akkor, hogy védtél volna meg bármitől, ha képes voltál fájdalmat okozni mások véleménye miatt?
A férfi nagy levegőt vett, mintha arra készülne, hogy vitatkozzon, de végül nem szólalt meg.
− Nem éreztem magam biztonságban melletted − fejezte be sóhajtva.
Vendéglátója behunyta a szemét, és lassan lehajtotta a fejét. A megadás csendjében a bocsánatkérés gondolata és a megbocsátás ígérete érződött. A nő megitta az utolsó korty teát. Lassú mozdulatokkal felvette a táskáját és a szegfűt, majd felállt.
− Köszönöm a teát és a virágot. Sziasztok – szólt nyugodt hangon.
A férfi felnézett az arcán bágyadt mosollyal, még nem tért magához a hallottak után. Intett a kezével köszönés gyanánt.
− Majd talán legközelebb − mondta elgondolkodva a nő, mire beszélgetőpartnere kijózanodott és értetlenül meredt rá.
− Egy másik életben? – húzta félmosolyra a száját és fellobbant újra a láng a szemében.
A férfi csalódottan, szemét forgatva csóválta a fejét. A nő elindult komótos léptekkel hazafelé. A székhez rögzített póráz elkezdett lassan letekeredni. Öt méter után a zsinór teljesen kihúzódott. A tacskó megállt, a nő visszafordult hozzá.
− Vigyázz a gazdádra! – nézett szeretettel a kutyára, aki aztán visszaszaladt az asztalhoz.

“Mi számít?” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Kitti!

    Köszönöm szépen, hogy elolvastad. A találkozás még nem történt meg, meglátjuk megtörténik-e a jövőben. 🙂

    Üdv: Liliána

  2. Kedves Liliana! Valahogy fura ez a találkozás. Maga a pillanat, amikor két ember hosszú évek után találkozik egymással. Ott, az a pillanat hiteltelen és sokáig fenntartja azt a meseszerűséget, amit ez a hiteltelenség ad. A történet nem unalmas, hiszen két látásmód és érzelem csapódik egymásnak, persze a végére. Viszont nem találtam az eszmei mondanivalót. Ettől függetlenül jó volt olvasni. Szeretettel
    kit

Szólj hozzá!