Moira Harper visszavág

Összes megtekintés: 2,992 

A KAPITAL BANK SANTA MONICÁN A NYUGATI HETEDIK UTCÁBAN ÁLL. A harmincemeletes csupa üveg, csupa króm épület olyan hivalkodóan terpeszkedik a fényesre aszfaltozott utcában, mintha csak az övé lenne egész Los Angeles. Csodás, napsütötte délelőtt van és úgy tíz óra körül járhat az idő, amikor Moira Harper kilép a bank főbejáratán.

A nyolcvanas éveit taposó pöttömke öregasszony hófehér hajához tüzes barna tekintet és bölcs, jóságos mosoly társul. Enyhén barna bőrében talán egy csepp indián, vagy néger vér iscsörgedezik. Egyszerű, galambszürke vászonruhát és tarkabarka mexikói mellényt visel. Egy pillanatra megáll a vakítóan csillogó kettős forgóajtó előtt, épp csak annyi időre, amíg igazít egyet kókuszdiónagyságú szemüvegén, s rövid szíjra húzott nagyméretű válltáskáján.

A szemközti parkban látszólag unottan lebzselő két tagbaszakadt férfi azonnal felfigyel a fehérhajú öregasszonyra. Jól megtermett, behemót fickó az egyik. Úgy fest, mint egy kigyúrt díjbirkózó. A másik sem épp kerti törpe: nagydarab, durva csontozatú, egész estét betöltő széles vállal. Amikor meglátják, hogy milyen nehézkesen küzdi le magát azon a hat lépcsőfokon, ami összeköti a bankot a járda szintjével, gyors pillantást váltanak.

Akkor csapnak le rá, amikor letér a forgalmas Hetedikről és befordul egy kihalt mellékutcába. Durvák és elszántak. Minden áron meg akarják szerezni a táskát. Vadul a járdára nyomják a törékeny testű anyókát, majd módszeresen rugdosni kezdik, remélve, hogy így hamarabb enged majd a táska szorításából.

Így is történik. Rövid huzavona után sikerül kiragadniuk a táskát az erőtlen ujjai közül, és elfutnak. Ám mialatt huzakodnak, Moira Harper kitép néhány hajszálat egyikük hajából, a másik ingéről pedig lecibál egy gombot, majd a kimerültségtől elnyúlik a járdán. Néhány másodpercig még hallja a futva távolodó súlyos lábak dobogását, aztán már csak a fejében lüktető vér mennydörgő dübörgését. Az oldalán fekszik, mindene fáj. A fájdalom heves hullámokban tör rá, könnyek szöknek a szemébe. Próbál talpra vergődni, de csak reszketve araszol előre, mint egy sebzett szárnyú pillangó, aztán egyszerre kifut belőle minden erő, s eszméletét veszti.

Járőröző rendőrök találnak rá. Egy rövid időre visszanyeri az eszméletét. – Kiraboltak – nyögi halkan. – Ellopták a táskám. Benne volt minden pénzem… 250 ezer dollár.

Ez az információ a jelentős bűntény rangjára emeli a rablótámadást.

Troy Harrison, a fiatal, jóvágású, csibészes mosolyú nyomozóhadnagy kapja az ügyet. Harrisson egy gyors eligazítást tart embereinek, majd kocsiba vágja magát, s a kórházhoz hajtva felliftezik a harmadikra, a baleseti osztályra.

– Nem is tudom, mit mondhatnék – bizonytalanodik el Moira Harper, aki mozdulatlanul fekszik kórházi ágyán, s a kötésektől úgy fest, mint valami elfuserált, szökésben lévő félkész múmia. – Olyan gyorsan történt minden… olyan gyorsan. De ketten voltak az biztos. Leverték a szemüvegemet, anélkül pedig szinte vak vagyok.

– Elárulná, hölgyem, mi az ördögnek volt önnél ennyi készpénz?

A válasz nem érkezik rögtön, a bebugyolált fejű asszonyka beharapja alsó ajkát, és olyan képet vág, mintha bliccelésen érték volna. Végül szemlesütve, pironkodva bevallja:

– Úgy döntöttem iskolát nyitok, hogy átadjam a tudásomat az ifjabb generációnak. Ezért kivettem a bankból az összes megtakarított pénzem… méghozzá százasokban. Ez ugye nem bűn hadnagy úr?
– Már miért lenne asszonyom. Megkérdezhettem, miféle iskoláról lenne szó?

A válasz ezúttal is késik. Harisson kihasználva a lehetőséget feltűrt ujjú világos nyári zakója oldalzsebéből egy tömött cigarettás dobozt halászik elő, s nem törődve a főiskolás korú önkéntes ápolónő rosszalló pillantásával, rutinosan kipöcköl belőle egy szálat és a szája szögletébe biggyeszti. De nem gyújtja meg, épp leszokóban van.

– Nem hinném, hogy érdekelné. Ön a szakmájából kifolyólag, túlságosan is racionális gondolkozású. De mondja csak hadnagy úr, mennyi esély van rá, hogy visszakapom a pénzem? Nem szeretném, ha azok a rohadék szarháziak megúsznák. Remélem, megfizetnek azért, amit velem tettek. Ha kell, magam veszem kézbe az ügyet.

– Arra nem lesz szükség – Mosolyodik el Harrison. – Higgye el asszonyom, mi minden megteszünk, hogy vissza szerezzük a pénzét. Az embereim már a bankban vannak, hogy feljegyezzék a bankjegyek számát. Ha a rohadék szarhá… akarom mondani az elkövetők költekezni kezdenek, mi azonnal lecsapunk rájuk – mondja, s előveszi tárcáját. Egy fehér betűs, sötétkék névjegykártyát emel ki belőle, és leteszi az ágy melletti éjjeli szekrénykére.

– Ha bármi eszébe jutna, az üggyel kapcsolatban hívjon bátran, bármikor. Természetesen azonnal értesítjük önt, ha bármit megtudunk – zárja rövidre mondókáját Harisson.

Aztán csak telnek-múlnak a napok, a hetek. És a zsaruk mintha elfeledkeztek volna Moira Harperről. Ezért amikor három hét után haza engedik a kórházból, rögtön fölhívja a hadnagyot. Harisson egyenes ember lévén őszintén elmondja, hogy elakadtak, és mivel a rablásnak nem volt szemtanúja, az ügy dossziéját egyelőre betették a felderítetlen bűnügyek közé. De kellő nyomatékkal biztosítja Harper asszonyt, hogy nyomban előveszik, ha valami ígéretes nyomra bukkannak.

Moira Harper nincs túlságosan meglepve, nem bízott a rendőrségben. Ezért is nem tett említést a birtokában lévő hajszálakról, s a gombról. Míg lábadozott a kórházban, volt ideje átgondolnia a lehetőségeket.

A nyekergő csigalépcső, amin öregesen leszuszakolja magát a pincébe, egy súlyos, zöldre mázolt tölgyfa ajtóhoz vezet, melyet rézszögekkel erősített hevederek védenek. A zárba illesztett kulcs csikorogva, nehézkesen fordul. Nagy, változatos méretű kockakövekkel borított négyszögletes szobába lép. Közepén egy alacsony, oltárszerű emelvényen kopott, nyers faasztal, a lapja összevissza karistolva. Mellette gazdagon díszített, abroncshátú szék. Szemközt a polcokon ezeréves, megsárgult könyvek, ősrégi, töredezett bőrkötésű kódexek, rongyos papirusztekercsek. A sarkokban: fényük vesztett csorba réztálak, viharvert ládikók, karcsú, csavart kovácsoltvas kandeláberekbe tűzött, félig leégett fekete gyertyák. A mennyezeten hatalmas, durván faragott, megfeketedett gerenda. Közepén hármas acélkampó, rajta öklömnyi láncszemeken függő küllős fakerék. A küllők némelyikén ötágú, kabalisztikus csillag, másokon zsugorított emberi és állati koponyák. Jobbra valami ósdi tűzhelyféle nyitott tűztérrel. Balra a falon, egy ferdén lógó, poros üveglap, fura ábrákkal díszített széles képkeretben. Gondosan megigazítja, majd gyengéden ráfúj. Az üvegre rakódott finom porréteg tisztult sávjában aranyló betűk villannak: OKLEVÉL MOIRA HARPER I. FOKOZATÚ BOSZORKÁNYMESTER RÉSZÉRE, AKI BIRTOKOLJA AZ ŐSI TANOK EGYETEMES BIZONYSÁGÁT, TRADICIONÁLIS BEAVATÁS ÁLTAL.

Az asztal fiókjából maroknyi viaszdarabkát halászik elő. Suttog néhány szót egy ismeretlen nyelven, mire a tűzhely parázstartó serpenyőjében villódzni kezd egy halvány kis lángocska. Meglágyítja a viaszt, s a képlékeny masszából kettő kis emberi alakot formáz. Az egyikbe a hajszálakat gyúrja, a másikba a gombot, majd az asztallapra helyezi őket, szorosan egymás mellé. Óvatosan megérinti az egyik figura fejét, s monoton kántálásba kezd. Hirtelen fényből szőtt csillámló derengés veszi körül a bábúkat, izzó, vakító ezüst kis pontok gyúlnak, majd a pontok megnyúlnak, és a végtelenbe ugranak…

A Witmer Street egy lepukkant csehójában a behemót John Ortez épp a pultról emeli italát, amikor tompa nyomást érez a homlokán, majd éles fájdalom hasít az agyába, s mint valami parázsló tűz roham, végig nyilallik minden porcikáján. Csontig ható kiáltás szakad ki belőle, és elernyed a teste. A pohár kibukik a kezéből és tompa puffanással darabokra törik a kövezeten. Társa, a nagydarab Ted Carson holtra váltan bámul rá, majd ő is felkiált, és az ő teste is elernyed. Úgy ülnek ott a piros, párnázott bárszéken, akár két odavetett rongybaba. Egy parancsoló hang szólal meg a fejükben. És ők nekiindulnak, vontatott léptekkel, tompa tekintettel, akár az élőhalottak. Mennek, hiszen a hang azt kéri tőlük, mutassák meg neki az öregasszonytól elrabolt pénz helyét. És ők mennek, szívverésük lassú ütemére, egészen a Witmer Street 2177 első emelet négyes ajtajáig. Régimódi kandalló áll a nappaliban. Ortez felnyúl a széles kéménybe, s előráncigál onnan egy kis sporttáskát. A benne lévő ropogós százasokat közösen számolják át – mind a 2500 darab megvan. Aztán a pénzt visszapakolják a táskába, amit Carson visszatuszkol a kéménybe.

A hang ekkor újra megszólal a fejükben…

Moira Harper gondosan bezárja a pince ajtót, s nehézkesen feltipeg a csigalépcsőn. A folyosón szusszant egyet, aztán a telefonhoz lép…

Másnap épp teázni készül, mikor Harrison hadnagy állít be hozzá. Fülig ér a szája.

– Jó híreim vannak asszonyom – újságolja vidáman, s miután elhelyezkedik a felkínált hatalmas bőr fotelban, átveszi a felé nyújtott gőzölgő teás csészét. – Sikerült megoldanunk az ügyet, és a pénz is meg van hiánytalanul.

– Ó, ezt aztán gyorsan ment. Hát mégiscsak akadt egy szemtanú?

– Hát… valami olyasmi – hümmögi Harrison, és bele kortyol a teába. – Az az igazság, hogy ha tegnap délelőtt nem kapunk egy névtelen bejelentést, akkor most bizony nem beszélgetnénk.

– Névtelen bejelentést?!

– Igen, és mondhatom, nagyon meggyőző volt. Így nagy erőkkel kivonultunk a helyszínre, és sikerült pontot tenni az ügy végére.

– És a rablók?

– Nyakon csíptük őket asszonyom, ne aggódjon. Bár nem volt túlságosan nehéz. Mikor rájuk törtük az ajtót, mondhatni borzalmas látvány tárult elénk. A két férfi ugyanis gyakorlatilag péppé verte egymást. Talán beletelik egy évbe is, amíg újra emberi formájuk lesz. A berendezést is pozdorjává zúzták, csak a kandalló maradt épp. Ott találtuk meg a pénzt, ami teli van az ujjlenyomatukkal. Szerencsére a bank betartotta az előírást, s feljegyezték a bankjegyek számát, így aztán, igazán nem lesz nehéz jó pár évre elzárni őket a napvilágtól.

– Ó, ez aztán a szerencsés fordulat hadnagy úr – húzza elégedett mosolyra a száját Moira Harper, s a teáskannáért nyúl. – Még egy csészével?

SZERZŐI MEGJEGYZÉS

Mikor egy történet cselekményét valóságos városba helyezem, mindig fennál annak a veszélye, hogy valakinek akaratlanul is a tyúkszemére lépek. Szeretném hangsúlyozni, hogy a történetem szereplői nem valós személyek: John Ortez és Ted Carson nem Santa Monica-i bűnözők, Troy Harisson nem a város rendőr hadnagya, és Moira Harper különösen nem Santa Monica jóságos kinézetű, ám gyengéden-kegyetlen Boszorkánymestere. Ők ugyanis mind az én fantáziám szülöttei. Az esetleges név egyezés csak a véletlen műve lehet. És hogy a történetemnek van-e valós alapja? Nos, csak annyit mondhatok: egy nagy városban minden megtörténhet…

Bízom abban Kedves olvasóm, hogy kellemesen szórakoztál, s köszönöm, hogy ezúttal is velem tartottál.

Steve Kuklis
2021. Vácszentlászló.

“Moira Harper visszavág” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Igen, valóban jól szórakoztam. Olvasmányos, érdekes történet, választékos szóhasználat, pergő események tarkítják a történetet. Néhány egybe írt szó, mint észrevétlen elütés bújik meg benne, az írás értékéből nem veszítve. Szerintem a “szerzői megjegyzés” fölösleges, hiszen a történet adja magát… Nagyon tetszett.
    Gratulálok!

Szólj hozzá!