Halott tündérkacagás

Álmodott, és mikor álmodott, akkor nagyon távoli helyeken járt. Olyan helyeken, ahol mások még a legvadabb képzelgéseikben sem. Persze a mások, mások voltak és nem ő. Ez meg is magyarázza a heves forgolódásokat, izommunkákat és grimaszokat. A fehérszőke fonat úgy kígyózott a feje körül, mintha életben lenne; minden rándulásnál ugrott egyet, szenvedő kígyóként sikoltozva, haldokolva követelte, hogy legyen már vége az álomnak. A kék-fehér foltos takaró gombóccá gyűrődve hevert a sötét parkettán, bizonyítva az alvás nyugtalanságát. Na, de mi is az voltaképpen, amitől ennyire zaklatott lett ennek a piciny szobának a hangulata?
Mélységesen mély, feneketlennél is feneketlenebb volt a tó, mely fölött átívelt a rozoga híd. Természetesen arra vezetett az út, e felől semmi kétség nem volt, csakhogy a józanész azt diktálta, hogy messziről kerülje el mindenki azt az építményt. Öngyilkos jelöltek előnyben – merengett a fehérszőke hajú lány, s minden meggondolás nélkül rálépett az ezeréves szerkezetre. Nem mintha véget akart volna vetni az életének, ellenben nem is vágyott annyira az élők közé; tehát mindegy is volt, hogy milyen mély ez a tó és mennyire stabil a hidacska. Azért elég mesés volt a látvány. Világos fából faragott korlát kanyargott inda módjára a deszkák szélén. Olyan benyomást keltett, mintha valódi növény lenne, nem csak egy művész hibátlan alkotása. Mindemellett éles kontrasztot adott a csendes, sima víztükrű, ám annál vészjóslóbban sötétlő tóval. Minden lépéssel beljebb haladva a közepe felé, egyre inkább azzal fenyegetett, hogy, ha egyszer bele esik valaki, akkor sosem találja meg többé a kifelé vezető utat. A csendes szél felborzolta a felszínét, magával hozva a belefullt lelkek elhaló sikolyait. Mámorító érzés tudni, hogy mennyien haltak meg ebben a sötétségben – bámulta az alatta elterülő vizet a lány. Na, igen, teljesen nyilvánvaló, hogy mások nem találnának semmi mámorítót ebben a tényben. Mindenesetre tényleg különleges volt ez a hely, mert közel s távol sehol nem volt egyetlen növény és állat sem. Végeláthatatlan hosszúságban húzódott a hidacska a két partszakasz között. Felül és alul csak a kék, a barna deszkákon és indákon kívül az egyetlen színfolt a fehérarany hajzuhatag és a sötétzöld ruha volt. Borzongató hatást kelhetett a tudata a magánynak, de ő nemigen félt semmitől, főleg nem az egyedülléttől.
Amikor ma reggel a hosszú, selyem-zöld ruha mellett döntött, akkor még nem tudhatta, hogy milyen hosszú út áll előtte. Pedig gondolhatta volna, hiszen nem volt olyan nap, mikor ne kellett volna valamilyen megpróbáltatáson keresztül mennie azért, hogy megtarthassa helyét az udvarban. Kihívások, kihívások hátán. Unta már szörnyen, mert egyik sem volt olyan, amiért egy kicsit is meg kellett volna erőltetnie a magát. Tudhatták volna nagyon jól, hogy álatokat megölni, a szabad ég alatt aludni, egy hétig semmit sem enni, ezek nem igazán hatották meg a sziklaszilárd elszántsággal rendelkező teremtést. A mai nap viszont más volt, mert nem kapott feladatot, így aztán valami belső erőtől vezérelve neki indult a rengetegnek; s tudhatjuk, hogy a hosszú, semmibe vezető barangolások vezetnek a legizgalmasabb történetekhez.
Az édes illatokat árasztó gyümölcsöst hátrahagyva levette cipőjét és mezítláb folytatta tovább az útját. Lelkében tombolt valami csillapíthatatlan, ismeretlen. Nem a szokásos elvárásokban fuldoklás érzése volt, hiszen azzal már megtanult megküzdeni, hanem valami varázslatosan csiklandós, egész testet körbejárós, csillagfényt maga után hagyós érzés. Minden lépéssel közeledve a smaragdzöld lombokhoz egyre csak nőtt a bizsergés. Csupasz talpa megérintette az első mohás, nedves földszakaszt és máris feszültség áramlott át rajta, egészen a haja végéi. Muszáj volt megállnia, félt, ha tovább megy, akkor elillan a pillanat. Hosszú szempillái végigsiklotta az arcán, ahogy lehunyta a szemét és lábujjait a puha növény-szőnyegbe fúrta. Igaz, hogy nem a csillagok, hanem a nap fénye volt az, ami bekúszott a bőre alá, de ez is éppoly nyugtató és nyugtalanító érzéssel száguldott végig az ereiben, ahogy a csillagfény szokott. A sugarak úgy cirógatták csupasz bőrét, ahogy csak a tündérek képesek hozzáérni valakihez, miközben a meleg szellő távoli csengettyűs kacagást hozott a szárnyain.
Nem volt valóságos. Minden újabb lélegzetvételnél egyre biztosabbá vált, hogy hamis képek járnak táncot a fejében, még az is felmerült benne, hogy talán csak álmodik. Ennélfogva fel kellett hagynia a mezőt és erdőt elválasztó különleges sáv élvezésével és tovább kellett lépkednie. Szerette az erdőt, nagyon sok gyilkosságot követett el itt, de ennek ellenére a győzelmet jelentette számára, hiszen bizonyította, hogy nem ad fel semmit, helye van az udvarban. Csakhogy valahogy ma más volt. Nem az a szokványos, sötét árnyékokat hózó és vért, hatalmat ígérő. Az erdő ma más oldalát mutatta, ahogy a lány is más érzésekkel közeledett a sűrűje felé. A moha érintése a talpa alatt még mindig bizsergette, de korántsem olyan intenzíven, mint kint, az elválasztó sávon. Úgy ismerte ezt a helyet, mint a tenyerét, de valahogy úgy tűnt egy eddig felfedezetlen helyre tévedt. A lombok olyan magasra hágtak, hogy egy cseppnyi napfényt sem engedtek be, az aljnövényzet küzdelme a túlélésért pedig megkívánta, hogy minél feljebb kússzanak a csupasz törzseken. Zöldbe borult az egész világ, nem voltak világító szürkés törzsek, akárcsak a későbbi tó, ez a hely is elnyeléssel fenyegetett. Ha nincs a kristályfényű haj, akkor senki sem venné észre a selyem-zöld ruhában elveszett lányt. Talán nem is keresnék. Nincs olyan, aki ne akarná a halálát. Ha eltűnne, még a legkisebbik ujjukat sem mozdítanák a megtalálása érdekében, és ezt ő is nagyon jól tudta. Pontosan ezért akart mindenáron életben maradni.
Mint, ahogy már említettem: nem akart meghalni; csak nem biztos, hogy az élők között vágyott az életre. Ők mások voltak, a mások pedig mások és ezen nincs mit túlgondolni.
A kéretlen, de vágyott csiklandós érzés hol a gyomrát, hol a lábait, hol pedig a szívét vette célba. A lány sosem foglalkozott sokat azzal, hogy milyen érzelmek gyötrik, megtanulta elnyomni azokat, aztán már nem is érzett legtöbbször semmit. Így aztán a mai napon eleve túl sok minden tódult bele szegény lelkébe. Gyomra tájékán felsejlett egy igazán elhanyagolható, de mégiscsak valóságos érzés: a félelem. Nem tartott semmitől, de csakis azért, mert máskor nem érzett, ahogy azt megszabta magának. Ismeretlen élőlény módjára kúszott benne a tudat, hogy az érzések megrémítik. Megállt, hogy tájékozódni tudjon, s az ijesztően csendes sűrűben a langyos szél átfúrta magát a levelek, ágak között, hogy újra magával hozhassa az apró tündérkacagásokat. Ezernyi csöpp csengettyű harmonikus összhangzásával lebegett a szélben a könnyed dallam. A bőre alá kúszott, akár a napsugár, s ahogy áramolni kezdett karcsú testében, hirtelen, mintha egy ősrégi emlékkép akarna felszabadulni a messzire elrejtett tudatalattiból: hangokat kezdett el hallani. „Nem felejtheted el őket” – suttogta a mézédes hang – „Sosem szabad elfelejtened őket, Mhyrana!” „Megígérem!” – válaszolt a gyermek. Majd egy másik, de annál sokkal mélyebb hang is ugyanezt kérte: „Meg kell ígérned, ahogy már egyszer édesanyádnak is megtetted! Mondd ki, hogy valósággá váljon!” – könyörgött a férfi. De az emlék a semmivé foszlott, a gyermek nem tett ígéretet, a fehérszőke lány pedig térdelve kapaszkodott az őt körülvevő aljnövényzetbe. Remegett, a tündérkacagás már régen elszállt és semmi sem maradt helyette csak a fájdalom. Beengedte az emléket oda ahova nem kellett volna. Olyan messze volt már a nap, mikor utoljára felidézte ezeket, mikor utoljára hagyta, hogy valóságnak higgye és nem csak illúziónak. De mitől törhetett ez most rá, hiszen a gyilkolásai helyszínén számított arra a legkevésbé, hogy elárasztja valami más, valami ismeretlen.
Könnyed kecsességgel állt fel a földről, lesöpörte ruhájáról és lelkéről a földet, s továbbindult valami ismerős hely felé. Tudnia kellett, hogy merre tart, hiszen minden másnapját itt töltötte. Annak ellenére, hogy ő nem ismerte fel ezeket a fákat, az élővilág felismerte őt és esze ágában sem volt a közelébe merészkedni, legalábbis azoknak, akik még élni akartak. De mint tudjuk, most nem kellett nyulakkal, s vadakkal szolgálnia, ha egyszer hazaér, így nem volt mitől tartaniuk. Bár őnála sosem lehetett tudni. A vadászat felszabadította még, ha titkolta is, hogy érezne bármit, a vadászat segített elengednie minden problémáját, hátrahagynia az udvart – attól eltekintve, hogy miattuk csinálta ezt az egészet -, száguldani vad lován és íját megfeszítve kiadni a feszültséget. Tulajdonképpen a legtöbb feladat, amit rábíztak csak még több erőt adott neki a legközelebbire, csakhogy ezt az udvariak nem tudták, mert ez orruknál sem láttak tovább. Fogvatartottak egy lányt, a saját udvarában; próbákat kellet teljesítenie, aminek köszönhetően a legjobb túlélő és harcos lett; elnyomatták vele az éréseit, így a leg manipulatív egyént hozták létre; s mindemellett ők azt hiszik, hogy ezzel megtörték őt.
Nevetségesen ostobák a mások, de azért alábecsülni egy apró katicabogarat sem szabad.
Továbbhaladva édes csillogás jelent meg a távolban, a hűvös szellő víz illatát hozta magával. A sötét máskor biztonságot nyújtott, de most már túl nyomasztóvá vált, így szoknyáját felkapva futásnak eredt a leány. Csak akkor torpant meg, mikor a végeláthatatlan feketeség tárult a szemei elé és a mohát érdesebb fűszálak váltották fel. A csiklandós érzés égetéssé változott, karcosan fájt, de jóleső jegességet hagyott maga után. Ahol végighaladt a tűz, ott mintha minden megfagyott volna. Elmondhatatlan, hiszen mégsem az üresség hidege maradt utána, hanem valami olyasmi, ami után érzi az ember, hogy csak egy kis mágia kell és valami varázslatos lesz belőle. Persze a leghétköznapibb értelemben amennyire csak lehet.
Nos így kerültünk most ide, a nyikorgó és vészjósló híd közepére, miközben az erdő, mintha soha nem is lett volna. Ámbár senki sem lehet biztos benne, hogy valaha is létezett, ha egy olyan hallott tó fölött sétál, aminek sosem lesz vége. A víz felett ballagás korántsem volt olyan nyugtalanító, mint a fák sűrűjében, hiszen minden lépését végigkísérték a vízi tündérek kánonjába beleszövődő halott lelkek sikolyai. Ha bárki megkérdezné, hogy ez miért nyugtatta meg, akkor nem valószínű, hogy tudna rá válaszolni, de így volt. Tulajdonképpen a tündérkacagás után azt sem tartotta valószerűtlennek, hogy hallani véli a tóból kiszűrődő hangokat, s mivel nem akart újabb emléket, ezért nem küzdött az ellen, hogy valóban így van-e vagy sem. Csak lépkedett, lépkedett, amíg úgy nem érezte, hogy a fagy átjárja egész testét és már képtelen továbbmenni. A híd másikfelén járhatott, de nehéz lett volna megmondani, mert minden mozdulattal egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt. Egy hatalmas szürke felhő egész eddig eltakarta a napot – ami mostanra az ég legtetejére vándorolt -, így mikor az megunta a takarást és arrébb lebegett, a sugarak teljes egészében elérték a lányt, fényben fürösztötték a víztükröt is. Nem volt hová menekülni, a cirógatás felolvadással kecsegtetett, a felolvadás pedig újabb emlékekkel. De valahogy egy soha véget nem érő tó közepén, egyedül a furcsa hangokkal és a borzongatós érzéssel az egyetlen jó dolog a meleg napfény volt, ami mintha leöntötte volna és aranyba borította volna őt. Élvezte és engedett a tündérkacagásnak: „Emlékezned kell ránk, csak akkor térhetsz vissza, ha emlékszel.” „Csak ígérd meg!” „Meg kell tenned a kedvünkért, édesanyád kedvéért!” „Sosem törhetnek be téged Mhyrana, ezerszer erősebb vagy mindannyiuknál együttvéve!” „Megígérem!” „Engedj be minket, ha készen állsz „– szólt elhalóan a mézédes hang. „Honnan fogom tudni, hogy készen állok?” – pislogott a gyermek. „Tündérkacagás” – hangzott a válasz.
Aranyba borulva térdelt és remegett, a deszkák megannyi szálkát engedtek a kezébe, de nem érdekelte. Élvezte a tenyerébe hatoló szúrásokat, mert az néhány pillanatra kitisztította az elméjét, csak nem elég hosszú időre. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva most nem fájtak olyannyira az emlékek, mint a fák között. Kicsiny vérben áztatott, kínok közt nevelkedett lelkének jólesett a tudat, hogy valakik számára fontos volt valaha. Hogy igazán számított Ő, és nem a rang, amit képvisel. Bár a rangja sem érdekelt senkit, hiszen egész életében küzdenie kellett azért, hogy még a mai napig se tisztelje senki. Nem vágyott másra, hiszen nem tudta, hogy van más, csak azt ismerte, amit ismerni engedtek, semmi többet. De valahogy ma, amikor nem szabták meg a tetteit, amikor a páncélján lévő törésen pillangó módjára libbent át és óvatosan férkőzött bele a lelkébe a valóság, akkor, abban a pillanatban vesztették el azt a betört teremtést, akit létrehoztak. A tündérek nem vezették volna el az emlékeihez és a holtak sem szólították volna meg, ha szemernyi kétségük is lett volna afelől, hogy ő még a tegnapi leány. De ma a mai volt, a csillagok éjszaka olyan édes fénnyel vonták körbe, aminek ellenállni nagyon nehezen lehetett csupán. Bár ő képes lett volna rá, de ma valamiért nem tette. S nem is az a lényeg már, hogy mi vezérelte, hanem az, hogy megtörtént. Mert így kellett lennie.
A szél felerősödött, az égre felhők kúsztak, a tó élesen csapkodta hullámait a hidacskának, s minden másodpercben akkorát nyikordultak a deszkák, amekkorát nem lett volna szabad miközben magukon tartanak egy teremtést. Remegő lábakkal és szorosan markolva a korlátot indult tovább a szőkeség, miközben haja olyan vadul táncolt körülötte, akárha életben lenne. A szél már nem volt kedves, nem hozott magával illatokat és hangokat, úgy tépkedte a selyem-zöld ruhát, mintha tőle lopták volna el. A lány megbotlott, mire a víz felcsapott a hídra, körülölelte a lábfejét és magával vitte mindazt a varázst, ami még a mohából megmaradt. Azt gondolná az ember, hogy ez semmi egy ilyen kiképzett egyénnek, de ez más volt. Rettegés szikrái pattogtak a levegőben, az aranyozott felolvadásnak hűlt helye sem maradt. Karcosan, élesen mart a fagy a lányba, soha el nem eresztően kapaszkodott minden megfagyasztott részhez. Most már nem volt ismeretlen számára a félelem, de gyűlölte, mert úgy gyökeret eresztett benne, hogy tudta, ha nem menekül innen minél hamarabb, akkor akár örökké benne maradhat. A nehéz selymet nem tudta elszakítani, de karjára dobta, hogy gyorsabban tudjon haladni. Talpa görcsösen tűrte a szálkákat, s mintha már a híd is ellene fordult volna, rázkódott, szúrt, s indái kúszni kezdtek a part felé. Hiába szaladt, nem érhette utol őket, és muszáj volt lelassítania, mert már semmi sem volt, ami oldalt megakadályozta volna, hogy a mélységbe zuhanjon. A hullámok fel-felcsaptak, jeges érintésekkel kísérve folyták körül a csupasz lábakat. Nem voltak többé tündérek, de a halottak száma minden egyes pillanattal egyre csak nőtt. Éles hang, füstös szag, s a villám majdhogynem belecsapott a fehérszőke hajkoronába. A szívdobogás egyre csak gyorsult, heves lüktetéssel száguldott a minden kétséget kizáróan kék vér a testében, de a jeges marásokat nem tudta felolvasztani.
Ha adtak volna feladatot az udvarban, talán mindez meg sem történik. Ha nem ezt a ruhát veszi fel. Ha nem dobja le a cipellőjét. Ha nem enged a kísértésnek. Ha nem engedi be az érzésekkel túlfűtött emlékeket. Ellenben lehet, hogy mindezt az udvar tervelte ki. Ám nem tudhatták, hogy merre megy majd és azt sem tudhatták, hogy egyáltalán vannak érzései és emlékei. A mások őt sosem értették, de nem is akarták soha megérteni. Várták a halálát, várták, hogy megtörjön és nem engedték emlékezni. „Tündérkacagás” „Ígérd meg!” „Emlékezned kell!” De mire és miért? Feltételek nélkül nem teszek ígéretet, mint gyerekként – tódultak a gondolataiba a hangok, csakhogy nem volt sok ideje a valóságukon, szavahihetőségükön merengeni, mert eleredt az eső. Na, de nem az a kedves, szemerkélő fajta, ami lemossa az út porát, áh, nem, hanem halált ígérő, sötét, erős és a föld színéről mindent eltörlő eső. Egy fél perc sem kellett, hogy ruhája és haja nehezen tapadjon a testére, megakadályozva ezzel a könnyed mozdulatokat és a túlpartra való szaladást. Talán sosem fogok innen kijutni, de talán nem is akarok – állt meg a lány és arcát az ég felé fordította. Lefelé gurultak a fénytelen cseppek az arcán, testén, húzva magukkal az elázott haját és a ruháját. Magával húzta a lelkét is, minden egyes reménytelen lépéssel úgy érezte, hogy egyre csak távolodik a parttól. De végül is nem biztos, hogy az volt a cél, hogy elérjen a túloldalra, mert mi van, ha ott is ugyanaz várja, ami eddig volt? Lehetséges, hogy itt, a végzet hídjának deszkáin várja a változás, a megváltás, hiszen már szinte minden eltűnt, amit eddig hitt magáról. Nem lehet már ugyanaz az ember, akit a mások akarnak. Már kétszer is hallotta a tündérkacagást, és, aki hallja, soha többé nem lehet egy azon személy, mint, aki volt.
Az esőcseppek kopogása egyre erősödött, a szél rángatta a vizet és a hidat, deszkák repültek hol a lány előtt, hol a lány után. Az út lassan kezdett a semmivé szétesni. Nem gondolkozott, a félelem elszállt, ahogy világossá vált számára, hogy ez itt a hely, ahol egyedül nem fuldokol az elvárások rengetegében; ahol nem kell titkolnia, amit a szülei ráhagytak. A jegesség békét teremtett a lelkében, tulajdonképpen nem sok mindent érzett már, de ezt eddig is megszokatta volna. Csak nem értette, nem értette, hogy a természet miért most mutatja csak meg valódi önmagát, hogy a mágia – persze a leghétköznapibb értelemben, ahogy csak lehet – miért éppen most választotta ki őt arra, hogy valósággá váljon előtte. Igaz, sosem tudhatjuk, hogy mi is a valóságos, de ahogy a vizes ruha érintését érezte a bőrén, a talpa görcsét a szúrások helyén, egész testén a maró fagyot úgy tudta, hogy ez a hely most igenis valódi. Valódibb, mint bármi, ami eddig egész életében történt vele. Nem küzdött ellene, s mikor már a remény felütötte fejét, hogy azért mégiscsak képes lesz szárazföldre lépni valaha, a szél lecsendesedésével együtt, nem is olyan távol egy hófehér, kristálycsillogású jávorszarvast pillantott meg. Olyan színe volt, akár a hajának, de egyáltalán nem volt csurom vizes. Agancsa méterekre kanyargott, ívesen tört a magasba. Az állat hatalmas volt és egyenesen a lányra nézett. Onnan jött, ahol a part másik felét sejtettük. Békésnek tűnt, csakhogy nem volt az. Elnyújtott léptei hangosabban és ütemesebben kopogtak a hiányos deszkákon, mint az eső. Biztonságot kellett volna éreznie a lánynak, hiszen egy varázsos élőlény jót jelenthet, ezek szerint van másik oldal és el is lehet jutni oda. Ennek ellenére mindent érzett a jegesség alatt, csak biztonságot nem.
Felismerte. A másodperc tört része alatt bukkant fel az emlék, ami nem volt tiszta, de nyilvánvaló volt: nem jelenthet jót ez a szarvas. Bármennyire tűnt mesésnek és hívogatónak, közeledésével csak rettegést keltett a szőkeségben. Hátrálni kezdett, lábai ólomsúlyúként ragadtak a hídhoz, kínszenvedés árán tudta csak megmozdítani őket, s mikor az állat hangja megzengetett minden élőt és holtat a közelükben, a lábai összeakadtak, belegabalyodott a ruhájába és nagyot koppant a megmaradt deszkákon. Libabőr kúszott fel a nyakán, ahogy tudatosult benne, hogy mennyire közel van a tóhoz. Farkasszemet nézett a feketeséggel, míg szép csendesen a szél újra, galád kígyó módjára a teste köré kúszott, az esőcseppeket szétfújta és a csillogóan fakó víztükröt felborzolta. A fa szélét markolva igyekezett nyugtatni magát, hogy a szarvas még messze van, csakhogy mikor felpillantott, akkor már alig pár méter választotta el őket egymástól. Meleg gőzfelhő lebegett az állat orra körül, ónix színű írisze elnyelte a szembogarát, ezzel fenyegetve a lányt is. Csillogó szőre nem volt ideillő, ebbe a sötét világba. Ahogy én sem illek az enyémbe – rebbent a türkizpillantás az ég felé. Még mindig lehetett egy halvány remény a menekülésre, csakhogy nem volt már olyan, aki menekülni akart volna. Fáradtan zuhantak rá ezek a megkönnyebbüléssel járó érzelmek a jégbemártott testre. A szél teljes erejére kapott, a hullámok hatalmasan felcsaptak, beborítva és elrejtve egy pillanatra a fehérszőke hajat. Szörnyű lassúsággal kúsztak vissza a hullámok a vízbe, nyaldosták, simogatták zavarba ejtően, érdesen, de mégis jólesően a lányt. Úgy érezte, mintha kezek húznák a mély felé és újra hallani vélte a holtak sikolyait. De várjunk csak, mintha már nem is sikoltoztak volna, mintha mondanának valamit, amit eddig az effajta beszédre süket fülek nem hallhattak volna. A leány előrehajolt, még mindig erősen markolta a biztonságot jelentő fadarabot, de olyan hívogatóak voltak a szavak, amiket hallani vélt, hogy muszáj volt meggyőződnie az igaziságukról.
– Engedj be minket, ha készen állsz – susmorogták a hullámok. – Sosem törhetnek be téged Mhyrana!
Minden hullámverésnél újabb sikolyba vesző szavak csaptak fel és zuhantak a láthatatlanba. Valódiaknak tűntek, őt szólították. Biztonságot ígértek. Szeretetet ígértek. Igazságot ígértek.
A szarvas egy lépésre megállt a fekvő teremtéstől és hatalmasat fújtatva dobbantott.
– Tudom – szólalt meg suttogva most először a lány.
Holtakat megszólító hangján újra felbődült az állat, a jegesség szilánkokra törött, mindent elvágott, ami valaha valódi és élő volt a zöld selyembe burkolt testben. Az eső már nem esett és a szél magával hozta talán most utoljára a tündérkacagást. „Honnan fogom tudni, hogy készen állok?” – vibrált a gyermeki kérdés a levegőben.
– Tündérkacagás – suttogták egyszerre az élők, a holtak, a tündérek és az emlékek.
– Megígérem! – mondta ki hangosa, azért, hogy valósággá váljon; s a halottak ölelésében elnyelte a feneketlen mélység.
A fehérszőkeség nem bukkant fel többet, a szél lecsillapodott, a felhők eltűntek, s láss csodát csillagfény töltötte be az egész tavat. A jávorszarvas megkapargatta a helyet, ahol még az előbb a zöld selyembe öltöztetett fogoly feküdt és diadalittasan elballagott az indás korlát mentén.

A mai napig nem tudom, hogy mi volt az álom és mi volt a valóság. Csak abban vagyok biztos, hogy az, akit az ágyából figyeltem egyszer csak felhagyott örökös mocorgásával, fehér kígyóhaja nem vonaglott többé és olyasfajta jegesség borította be a testét, ami után érzi az ember…, de tudod, a leghétköznapibb értelemben, amennyire csak lehet.
És azt is tudom, hogy az óta is ugyanúgy susmorognak a hullámok, hozzáértő füleknek sikoltanak, egy nevet, egy szabad teremtmény nevét:

Mhyrana