A lopott csók / 2

Összes megtekintés: 158 

A fonóban elkezdődhetett a munka. Mindenkinek meg volt a helye, ahol a téli kötelező közös munkára összegyűltek. A föld igen jó kendert adott. A feldolgozása sem volt nehézkes, rutinos mozdulatokkal nyűtték, áztatták, szárították, tilolták és választották el a pozdorjától a kenderszálakat. A guzsalyra felkötött kenderhaj arra várt, hogy fonallá pöndörítsék. A nagylányok a munkának nem találtak kedvezőbb portát, mint Kálmánékét. Kálmán édesanyja örült is, mert talán most lesz a fiának alkalma, hogy ne csak lopogassa a lányok csókját, hanem magához édesgessen egyet. Franciska, amikor tudomást szerzett a dologról, kerek perec kijelentette.
– Én, oda be nem teszem a lábam!
– Ki akarod magad kiabáltatni, vagy azt akarod, hogy valaki taligán toljon odáig-kérdezett rá Rozál.
– Azt már nem, de nekem egyáltalán nem tetszik ez a megoldás!
– Sajnálom, de nem találtunk másik portát. Már megegyeztünk Kálmán édesanyjával. Viszünk petróleumot, a legények meg fát a kemencébe. Meglátod Kálmán békében fog bennünket hagyni.
– Azt biztosan, akinek már van párja.
– Miért neked még nincs?
– Nincs, de nem is akarom, hogy valaki megkörnyékezzen a fonóban.
– Kényes lány vagy te Franciska, addig válogatsz, míg öreglány maradsz.
– Azt már soha, csak én annak a legénynek szeretném adni a csókjaimat, akit megszeretek.
– Tudod Franciska, ezt mi sem gondoljuk másként. Akkor jössz vagy sem?
– Talán.
A lányok ünneplő ruhában megálltak Franciskáék háza előtt, kezükben a guzsallyal és rokkával. Franciska nézte a lányokat, aztán öltözködni kezdett. A legszebb kötényét tette maga elé és elindult a lányokkal. A kemence már ontotta a meleget. Körbe ültek, és lassan pödörni kezdték a guzsalyról a szöszt. Kálmán édesanyja a kemencesutból nézte a lányokat. Felsóhajtott.
– Tudjátok nagyon régen volt, amikor én is eladólányként fontam a kenderhajat, majd megszőttem belőle a pendelyemet. Később elkészült a stafírungom is. Két télen át járt be hozzám a fonóba a Kálmán apja. Mindig elcsente az egyik orsóm. Csókot kért cserébe. Először óckodtam, aztán lassan már egyáltalán nem bántam. A következő télen alig vártam, hogy mehessek a fonóba. Bódog Vendel még a kulcsot is elrejtette a guzsalyomban. Úgy rakta, hogy az enyém essen legelőször a földre. Akkor az a fonó Vendelék portáján volt. Az anyja nevetett, amikor Vendel boldogan kapott az ölébe, hogy én vagyok a legügyesebb lány. Innentől már minden olyan egyszerű volt. Farsangkor Vendellel mentem át a másik fonókba mulatni. Aztán húsvétkor alaposan meglocsolt kint a kútnál. No, nem mondom, hogy nem volt hideg a víz, de nem bántam. Mire május elsején felébredtem, színes szalaggal díszített fel az udvaron egy hatalmas fát. Persze az oldalán ott lógott a butykos, amit, amikor kitáncoltunk olyan gyorsan hozott le, hogy én csak bámultam. Augusztusban eljött velünk zarándokolni. A Szent kútnál a nővére megmosdatott. Így lett nekem ő a második búcsúi keresztanyám. Karácsonykor pedig összeházasodtunk. Soha sem hagytam el a falunkat. Itt születtem és itt is telepedtünk le Vendellel. Kálmán a fiunk jó gyerek, csak, ahogy mondják, még csapodár. Régóta rágódik valamin, amit nem árul el.
– Szerelmes?- kérdezett rá Kató.
– Nem tudom, egy biztos, hogy a szüreti mulatság óta sokat változott. Néha félek is attól, hogy baj lesz vele. Mulatni is csak ritkán jár el, nem ül le a kártyások közé sem, csak néz maga elé és sóhajtozik.
– Talán epekedik valaki után- nevetett Böske.
– Meglehet. Kitudja, arról nem beszél.
A szösz egyre fogyott a guzsalyról, messziről hallatszott a legények éneke, dalolva lépték át a tornác végén lévő szoba küszöbét. Franciska csak az orsóját figyelte, fel sem emelte a fejét. Kálmán hangja betöltötte a termet. Hívta csalogatta magához a madárkáját, aki nem engedi, hogy megközelítse. Sándor közelebb húzódott Mariskához és a fülébe súgta, hogy most neki fognak dalolni. Szállt az ének és megteltek az orsók. Mariska véget vetett a munkának, körbe állította a lányokat és középre tett egy széket. A legények egymás után szólították egy csókra a párjukat. Kálmán vonakodott, nem akart belemenni a játékba.
– Talán nem esik jól, ha szabad a csók, csak az, amit lopogathatsz?- kérdezett rá Sándor.
– Régen volt, talán igaz sem volt, aztán meg az utolsó csóknak sosem kaptam meg a párját.
Kálmán végig nézett a lányokon. Franciska szemlesütve állt. Lehet, hogy Kálmán róla beszélt? Nem akarta meghallani a mondatait, pedig a lelke már ott járt a körtefa tövében. Az ajkán érezte a lopott csók ízét. Elpirult. Még mélyebbre hajtotta a fejét. Kötényéről próbálta lesöpörni a rajt ragadt szöszt. Fél szemmel látta, hogy Kálmán elindul a szék felé. A szíve egyre hevesebben vert. Mi tévő legyen, ha Kálmán őt szólítja? Tudta, hogy akár tetszik neki a dolog, akár nem, most vissza kell adnia a csók párját. Felhangzott a vers. „Fordulj bolha, Nem fordulok, Meddig? Míg Franciska meg nem csókol”. Nem volt mentség. Franciska lassan közelítette meg Kálmánt és megcsókolta. Ez a csók egészen más volt, mint a körtefa alatt. Most nem ő remegett bele, hanem Kálmán. Amikor felállt a székről, Kálmán utána kapott a kezének.
– Megfoghatom?
– Majd, ha megengedem – vetette oda Franciska.
Másnap, amikor a fonóba értek, Kálmán édesanyja sírva fogadta őket.
– Magatok lesztek, mert Kálmán ágynak esett. Az orvos azt mondta nem tudja mi a baja.
A lányok egymásra néztek és Franciskát vonták kérdőre.
– Mit mondtál tegnap Kálmánnak?
– Amit a mezőn, hogy akkor érhet hozzám, ha én megengedem.
– Nem tetszik neked?
– Mit mondott az édesanyja? Csapodár a fia. Hát kinek kell egy ilyen ember. Ma én, holnap meg másik lány ül az ölébe.
– Arra nem gondolsz, hogy tényleg megváltozott?
– Még, hogy megváltozott? Kiért tenne ő ilyet?
– Talán érted. Nem érezted tegnap, amikor megcsókolt, hogy beleremegett?
– Butaság – vonta meg a vállát Franciska.
Az első orsó már megtelt, amikor Kálmán édesanyja kétségbeesve szaladt be a lányokhoz.
– Velem kell jönnöd, most azonnal, velem kell jönnöd! A fiam félrebeszél, téged hív!
Franciska tétován állt fel a rokka mellől. Nem mert nemet mondani. Követte Kálmán édesanyját. A fiú arcán, kint ültek a láz rózsái. Jól hallhatóan ismételte Franciska nevét.
– Hozzon egy lavórba vizet és vásznakat! Siessen!
– Mindjárt itt vagyok- felelte Kálmán édesanyja.
Franciska gyorsan lehúzta Kálmánról derekáig a takarót, felhúzta az ingét. Óvatosan ráfektette a mellére a vizesruhát. Visszatakarta. Felhajtotta a lábánál is a dunnát és a lábát is beborította. Még egy vásznat kért, amit Kálmán homlokára terített. Várt. Egy kis idő után kicserélte a borogatást. Volt benne tapasztalata, a testvérei lázának a csillapításakor. Most türelemre volt szüksége. A lányok először értetlenkedve csóválták a fejüket, hogy Franciska nem tér vissza közéjük, aztán csendesen énekelni kezdtek. Mire a legények megérkezek Kálmán édesanyja kijött a szobából.
– Láza van, Franciskával Kálmán mellett maradunk. Ti csak mulassatok.
Elütötte az óra a tízet, mikor Franciska kilépett a szobából.
– Már jól van, lement a láza. Megengedtem, hogy megfogja a kezem. Féltem, hogy miattam baja esik, ezért mentem az édesanyja után is.
– Jól tetted – helyeselte Böske.
Lassan haladtak hazafelé Marival a járdán, amikor körtefához értek, egy pillanatra megállt Franciska, felnézett az égboltra. A Hold olyan vékonyra fogyott, mint a cérnaszál. Franciska alig várta, hogy beérjen a szobájába. Elővette az imakönyvét. Kiesett belőle egy rózsaszirom, aztán még egy és még egy. A petróleumlámpa fényénél felszedegette őket. Egyik szirmot megcsókolta, letette a párnája mellé és elkezdett Kálmánért imádkozni. Nem mesélt semmit sem az édesanyjának. Tudta, hogy jobb lesz, ha néma marad az ajka. Másnap este nem a fonóba tért be először, hanem Kálmán szobájába.
– Itt van, oh, Istenem bejött hozzám!- kiáltott fel Kálmán.
– Igen, bejöttem. Szeretném tudni hogyan, érzi magát?
– Most már jól. Mióta megfoghattam a kezét, egyre kevesebbet fáj a szívem.
– Az jó.
– Franciska ugye meggyógyít?
– Csak lassan Kálmán, csak lassan! Talán, mire háromszor elfogy a Hold.
Franciska eligazította Kálmánon a dunnát. Egy csókot lopott az ajkára és kiment a fonóba. Farsangra Kálmán is kimerészkedett az ágyból. Tánc közben felkapta Franciskát és magasra emelte.
– Gyenge még ehhez, tegyen le, mert még valami baja esik.
– Nem baj, ha akkor is maga fog gyógyítani.
– Mit mond?
– Tudnia kell Franciska, hogy az első csókja ellopta a szívem, a második megsebezte, de a harmadik, az meggyógyította. Szeretem magát Franciska.
– Tudom- nevette el magát Franciska.
– Akkor, miért nem válaszolt a rózsáimra?
– Mert vártam az én szívem szavára.
Kálmán letette a földre Franciskát. Intett a zenésznek. A portáról messzire hallatszott a legszebb szerelmes dal.

“A lopott csók / 2” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Ó, de nagyon szép ez! Jó volt olvasni. Élnek a szereplők, lelke van az írásnak. Nagyon tetszett. Gratulálok!

  2. Kedves Rita!
    Igéretemhez híven befejeztem a Lópott csókot.Tudod, a mi időnkben minden másként történt. A szívünk szava volt a döntő, nem a vágy ami fellángolt.
    Szeretettel: Karola.

  3. Olvasmányos, szép történetet hoztál. Meg kell várni, míg megérzik az érzés, nem mindjárt az ágyban kikötni. Amiért meg kell küzdeni, azt többre értékeljük, mint ami az ölünkbe hullik.

    Szeretettel: Rita

    🌹

Szólj hozzá!