Tekintet nélkül

Összes megtekintés: 48 

Tekintet nélkül

A szokásomhoz híven későn, éjfél magasságában feküdtem le, a kedvenc könyvemmel a kezemben, hogy még mielőtt elnyomna az álom, elolvassak egy-két novellát belőle. A könyvre véletlenül találtam rá, egy ismerősöm ajánlotta. A szerző egy a harmincas éveiben járó író, akiről eddig még csak nem is halottam, ezért is hatott a meglepetés erejével, hogy szinte etette magát minden novellája, még ha egyik darab sem volt könnyű és vidám.

Miután elolvastam a kötet utolsó két novelláját is, a vártnál korábban lepett meg az álom, és a nyitott könyvvel a kezemben aludtam el. Fogalmam sem volt, mióta alhattam, mert a kisasztalon az óra már régen nem jár, én meg lusta voltam új elemeket venni bele. Úgy éreztem, valaki ott áll az ágyam mellett, és engem tart szemmel.

Nem pattantam és riadtam fel, ami általában a rossz álmodók és a félős emberek szokása. Én hála istennek az orvosom által felírt gyógyszerek hatására, az utóbbi időben úgy aludtam, mint a bunda, vagy a tej. Lassan, és csodálkozva néztem föl az alakra, úgy nézegetve, mint valami földönkívülit. Légiesen könnyűnek látszott, szinte súlytalannak. Fiatalos volt, tele finom vonásokkal. Akár csak egy festmény. Némán lesett, mintha csak azt várta volna, hogyan fogadom a megjelenését.

Ha olyan tehetséggel áldott volna meg a szerencse, vagy a jó sorsom, mint a könyvem szerzőjét, (akire biztos, hogy rákeresek majd az interneten, mert fel nem tudtam fogni, hogy ilyen páratlan talentummal, hogy a fenébe lehet, hogy a Holdhomok címet viselő munkája, még csak az első, hogy nem figyelt fel még rá egy kiadó sem, és miért nem karolta fel, egy szerkesztőség sem?) biztos megírtam volna a találkozásom az idegen látogatóval, úgy folytatva a történetet, hogy:

-Ne haragudjon, de ön meg ki a csoda, és hogy kerül ide, ezen a kései órán?

Mindezt persze, csak kisvártatva (milyen szép szó, nem?) kérdeztem volna, mert ilyen helyzetbe, mi lenne ugyan a normális emberi viselkedés? Kértem volna az elnézését, amíg előkeresem a fegyverem a kisasztal fiókjából? Amibe persze golyó sem volt, és még csak csőre sem töltöttem. Vagy kérdeztem volna meg, hogy nem-e iszik egy kávét? De mindegy is. Az ilyen kérdések megválaszolását is ráhagytam volna az olyan íróra, mint ez a Mátyás, akivel szívesen megismerkednék személyesen is. Remélem a közelgő Ünnepi Könyvhét alkalmával, erre lesz is lehetőségem.

Nekem csak az jutna elsőként és persze utoljára is az eszembe (amit a szakmai ártalom rovására írtam volna, hiszen orvosként praktizálok), még ha ez a fordulat elcsépelt is, és nem egy író élt már vele, hogy az illető így feleljen: én a halál vagyok.

Engem persze rögtön kiverne a víz, és nem is tudnám, hogy mit tegyek, mihez kapjak, vagy mi a fenét kérdezzek még tőle. Talán hogy mennyi idő van hátra, és hogy megengedhetek-e még magamnak egy telefont, hogy ihatok-e még egy feketét, és elszívhatnék-e egy szivart, vagy, hogy azért még rendbe szedhetem-e magam, mielőtt elragadni, vagy vinne, vagy ki tudja mi ilyenkor a helyes szó.

Kiverne a víz, mint egy olyan embert, aki már nem egyszer néztem farkasszemet vele, és nem egyszer harcoltam ellene, még ha a halál szerint, mindez nem is igaz, hiszen az emberek nem ellene vívják a küzdelmüket, sokkal inkább az élőkért, az életért.
Hogy aki már alig él, annak is meghosszabbítsák az életét, vagy a szenvedését. Sokszor persze reménytelenül, de hát ezért fizetik meg önöket.

Ellene tenni, igazán én sem voltam képes tenni semmit, az elmúlt évtizedek alatt, hiszen nem voltam jövőbelátó, ahogy nem is találkoztam még vele, így személyesen, mint azon az éjszakán. Nem tudtam soha, csak sejtettem, hogy mikor érkezik, mint aki nincs semmire és senkire se tekintettel. Bármit is tettem volna, hogy rendbe tartsam, mondjuk az édesanyám, amúgy végképp megromlott gépezetét. Hiába késleltettem, vagy siettettem volna az apám halálát is, tudtam, hogy az időnek és a halálnak, nincs viszonyuk. Hogy a halál, mindig időben érkezik.

Biztos, hogy a beágyaztam volna, és felhívom a nővéremet, aki biztos, hogy az igazak álmát aludta volna, és legfeljebb csak az üzenetrögzítőre mondhattam volna fel, hogy én vagyok az, az öccse, hogy bocsánat hogy csak most jelentkeztem, de tudnia kell, hogy mindent sajnálok, hogy hiányzik, és nagyon szeretem.

Ha lett volna egy kis sütnivalóm, a történetben a halál nem is értem jött volna, mint aki csak eltévesztette a címet vagy az ajtószámot, és csak azt szerette volna megtudni, hogy a kiszemeltjét hol találja, hogy az elnézésemet kérve, ahogy jött, úgy távozzon is. De ha így is lett volna, és tudom, hogy kit keres, mondjam meg neki, hogy melyik emeleten és ajtó mögött találja? Vagy tagadjam le, hogy valaha is hallottam volna a nevet? Legyek a cinkostársa egy ember elragadásában, vagy hazudjak a halál szemébe? Úgy is rájönne végül, és lelepleződnék. Akkor meg mi várna rám? Na de nem is kellene ilyeneken törnöm a fejem, mert a halál, ahogy mondtam, így folytatta volna:

-Ne aggódj, ha tegezhetlek, de én vagyok az idősebb, nem értem jöttem.

Belőlem kiszakadna a sóhaj, és megkönnyebbülten összecsuknám az ölembe heverő könyvet, előkeresném a szemüvegemet, és jobban is megnézném magamnak az illetőt. Mint valami régi barátot, hellyel kínálnám, tudva, hogy nincs mit félnem és aggódnom. Beágyazhatok, tehetek és vehetek, nem kellene izgatnom magam, hogy feltudom-e idézni nővérem telefonszámát. Ha egyáltalán még él, és nem költözött el.

Ha gonosz akartam volna lenni, a halál jöhetett volna a szomszéd asszonyért, aki egyre többször hív, mondván hogy milyen rosszul érzi magát. Azt gondolva, hogy a munkaidőm után sem szűntem meg orvosnak lenni.

A novellámban, amit ha meg is írtam volna, biztos hogy elrejtek az orvosi szaklapok és folyóiratok alá, és nem mutatok meg senkinek, a halál úgy folytatná, hogy a szomszédasszony, akit nevezzünk az egyszerűen csak Lutz Gizellának, ahogy engem, úgy őt is többször hívta, de sajnálatára, nem tehetett eleget a kérésének, mert egyrészről még nem jött el az ideje hogy megérintse, másrészt, a vírusjárvány miatt, úgy el van havazva, hogy nem győzi a munkát.

Hozzám csak azért ugrott volna be, hogy átadja a Gizella néni üzenetét, hogy ő már megbékült a sorsával, hogy nem akar a terhére lenni senkinek, és hogy elmúlt minden félelme.

 

Nem hagyna nyugodni a kíváncsiságom, és megkérdezném a haláltól, hogy ha majd eljött az idő, és meg kell, hogy érintse a Gizella nénit, akit közben sajnálnék persze egy kicsit, hiszen emberből vagyok én is, akkor előtte ismét beugrik majd hozzám egy-két szót váltani? Csak úgy szakmailag.

A sajnálatomra, de ahogy másnak, úgy nekem sem szólhatna előre a halál.

Fölélénkülve, biztos megkérdezném, hogy szokott e máskor és másoknál is ilyen éjjeli látogatásokat tenni, amikor még nem érkezett el az ideje a megérintésnek, amire az lenne a válasz, hogy csak kivételes esetekben, és csak ahhoz, aki nem féli őt, és belenyugvással vár rá, nem pedig idegenkedéssel, amit nem is ért igazán, hiszen mindenkinek tudnia kell, hogy egyszer elérkezik az időm. Amit nem határoz meg előre senki, ahogy nem is jegyzi, mert, ahogy mondani szokás, függetlenként dolgozik. Magam szabom meg az érkezésem pillanatát, néha, nem tagadom, a hasamra ütve. Felütöm a még élők nagy könyvét, és találomra rábökök egy névre, aztán ahogy éppen ráérek, úgy ki is szállok a helyszínre.

Mert szeretem a közvetlenséget, az ember szemébe nézni. Persze, mindez sokszor nem is vesződséggel és utazással jár. Segítőim nincsenek, így magam kell, hogy pontot tegyek minden munka végére. De általában pontosan megérzem, hogy kin van a sor. Ilyenkor nem sokat agyalok, és nem is olvasok utána az illető életének és korképének, mert a végén még megsajnálnám, és lehet, hogy elkezdenék morfondírozni, hogy most azért még sem kellene, hogy megérintsem, legfeljebb csak felhívnám, hogy azért készüljön fel.

Biztos elgondolkodtam volna rajta, hogy miért ábrázolják nagyrészt ijesztőnek és visszataszítónak őt, mármint a halált, amikor előttem úgy jelent meg, hogy akár a múzsámnak is hihettem volna, ha lett volna ilyenem. Mert, ahogy a novellát sem vagyok képes írni, úgy egy valamirevaló verset sem. Elgondoltam volna, hogy szegény Gizella néninek, a túlvilágon, vagy ahová kerül, lesz-e majd módja vagy eszköze hogy féljen, hogy aggódjon azok iránt, akik szembesülnek majd vele, akár tőlem tudva meg első kézből, hogy elveszítették őt.

Elképzelném, ahogy Gizella néni felé közeledik, hogy a kettőjük szerelme, ne maradjon beteljesületlen. Biztos a megboldogult férje urának a képében jelenne meg előtte a halál, hogy Gizella néni, akit már nem is láttam se vén szipirtyónak, se egy magának való vénasszonyt, egyre biztosabban érezné a boldogság pillanatának a közelségét és melegét, hogy akkor, azon az estén, mert biztos, hogy erre a napszakra tenném a halálát, először az életében, nem szállna el, és nem válna elérhetetlenné.

Reggel, biztos az lett volna az első, hogy bekopogjak hozzá, ha csak a halál, nem hagyta nyitva az ajtaját, a nagy sietségében és zavarában, hiszen egyrészről jól elbeszélgette velem az időt, másrészt, nem tudom, hogy, hogy számol el magával, hogy rossz címre jött, ezzel is újabb papírmunkát csinálva magának. Aláírtam persze a paksamétát, amit az orrom alá dugott, hogy a kettőnk között elhangzottakat nem adom tovább, és nem használom fel őket, semmiféle célokra, hogy nem adom ki őt, és a találkozásunkat, a legszemélyesebb magánügyemként kezelem majd. Kezet fogtunk volna, vagy talán még arcon is csókoljuk egymást, lehet, hogy az édesanyám hangján, annyit mondott volna csak, hogy pihenj csak fiam, leoltva a villanyt, hogy utánam ő is mély álomba zuhanjon.

Móritz Mátyás
2021. Március 13. Szombat
Budapest, Csepel

“Tekintet nélkül” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!