Találkozások: Huszonhatodik történet: Örök harag

A férfi vigyorogva kuncogott.
– Te leszel a menyem!
A kislány válasza dühösen csattant:
– Azt ugyan lesheti!
Az öreg láthatóan meglepődött, dadogni kezdett, szájáról leolvadt a vigyor.
– Neem? És …. ugyan miért?
– A maga fia gonosz.
A gyermekből egyetlen szuszra szaladt ki a mondat, majd ijedten pillantott az apjára, aki mérgesen vonta össze a szemöldökét. Kényelmetlenül érezte magát, hogy a barátját ilyen helyzetbe hozta a lánya.
– Indulunk? – csapta hátba a lecövekelt férfit, aki még egy pillanatig a gyermekre emelte alkoholtól ködös tekintetét, majd kisétált az ajtón, nem is viszonozva a félszeg köszönést.

Kati rántott egyet a vállán. Érezte ő, ó nagyon is érezte, illetlenül viselkedett, de megvan rá az oka, Jancsiról ez a véleménye. Egy osztályba járnak három éve, és a fiú megkeseríti az életét. Ahol tudja beégeti, gonosz szavai elől szinte menekül, nincs olyan reggel, hogy iskolába menve ne jutna eszébe, vajon arra a napra mit tartogat ellene az a nagyfejű. Gyűlölt ebbe az osztályba járni. Tanulmányi eredménye alapján került felsőben a válogatott a – ba. Minden barátnője a b osztályban maradt. Az elitbe járó gyerekek a település jobb módú családjaiból kerültek ki. Kati volt az egyetlen, aki szegényebb háttérből származott, kilógott a sorból. Sokat kínlódott, megpróbált egyik-másik lánnyal barátkozni, azonban ekkorra már kialakultak a csoportok, a klikkek, és ő nem tartozott egyikhez sem. Ha születésnapot ünnepeltek mindenkit meghívtak, őt nem. A legtöbb gyerek számára láthatatlan lett, azonban néhányuk előszeretettel pécézte ki magának az egyre inkább befelé forduló, tüskés természetű kislányt. Jancsi ezek közé tartozott. Látványosan húzogatta az orrát ha elment mellette, ha csapatjátékot játszottak, és véletlenül egymás párjai lettek olyan grimaszokat vágott, hogy Kati szégyenében sírva szaladt el. A fiú egyébként mindig hencegett a többieknek. A legújabb divat szerint öltözködött, és hangosan ecsetelte, hogy faterja szerint ő egy kivételes családba tartozik. Katinak sosem voltak szép ruhái, de ebben az osztályban ezt sokkal jobban érezte, mint bárhol. Itt másról sem folyt a beszélgetés, hogy hétvégén melyik üzletben vásárolták meg a lányok anyjukkal, a legújabb divat szerinti nadrágot, vagy blúzt. Neki sosem telt szép ruhákra. Másoktól levetett ócska, kinőtt göncöket hordott.
Azon a napon apja Jancsi apjával állított haza valamilyen szerszámért, és Kati rádöbbent hogy a sokat emlegetett férfi nem is olyan különleges. Furcsa volt számára ez a kettősség, gyermeki ésszel nem is igazán értette, hogyan beszélhet Jancsi egy szuper apáról, aki láthatóan nem különb, mint az övé, és ugyanúgy nem veti meg az alkoholt.

Középiskolában sosem foglalkozott még gondolatban sem korábbi osztálytársaival. Korrepetált, és az így összegyűjtött pénzből tudott magának néhány rendesebb holmit vásárolni. A kollégiumi élet önbizalmat adott neki, és lassan a korábbi csúf kis béka átalakult.
A változást abból vette észre, hogy a fiúk egyre sűrűbben forgolódtak körülötte, és amikor discoba mentek, sosem maradt a padon ülve.
Az első évet befejezte és felmálházva, vonattal utazott haza. Ülöhelyet keresett, lassan haladt előre a szerelvény fülkéiben. Későn vette észre a hatalmas csomagot, és megbotlott benne. Úgy zuhant be az ülések közé, mint egy tehetetlen krumplis zsák, egyenesen egy fiú karjaiba. Szemei telefutottak könnyekkel, mert megütötte a karját, az arcán bíbor rózsák gyúltak ki.
– Bocsánat – dadogta szégyenkezve, miközben megpróbált feltápászkodni.
– Az én hibám, sajnos, még nem raktam el a zsákomat…. – a fiú zavartan pillantott a lány arcába.
Kati azonnal megismerte. Jancsi volt az. Mintha tűzbe nyúlt volna úgy kapta el kezét a széles vállakról, és hihetetlen gyorsasággal szinte futott ki a fülkéből.
Amikor leült alig kapott levegőt, úgy érezte szíve felköltözött valahová a torkába, és pánikrohammal küszködött. Olyan erővel mart bele az általános iskolai megaláztatások emléke, hogy sírva fakadt.
– Bocsánat – hallotta meg a gyűlölt hangot ismét, és felpillantva Jancsi zavart arcát látta, aki egy mobiltelefont tartott a kezében. – Ezt elveszítetted.
– Köszönöm – dadogta Kati, miközben lopva gyorsan letörölte a szemeiből megállíthatatlanul pergő könnyeket.
– Megütötted magad?
Jancsi hangja sajnálkozó volt, és őszintén aggódónak tűnt. Leült a szemközti ülésre. Kati nem mert ránézni.
– Nem.
Az ostorként csattanó válaszból a másik megérezte az elutasítást. Felállt, és visszament a fülkéjébe.

A vonat lassan gördült be a vasútállomásra. Kati az ajtóhoz igyekezett. Leszedegette a csomagokat, de fogalma sem volt arról, miként viszi azokat haza. Utolsó pillanatban kapott egy telefont, otthonról nem tudnak elé jönni. Pedig az út vagy három kilométer. Azon gondolkodott, talán bemegy a vasútállomás alkalmazottjához, és megkéri, engedje meg, hogy itt hagyjon néhány csomagot, amikor Jancsi lépett mellé.
– Tudom, hogy a fenébe kívánsz, de szívesen segítek, ha megengeded – hangja elfulladt mire végzett a mondattal, majd elnevette magát. – Hát ez piszok nehéz volt!
Katiban forrt a düh, így azonnal visszavágott.
– Talán attól félsz, meglátják a faluban, hogy a Varga Kata csomagját cipeled? Ne izgasd magad, akkor sem kérnék a segítségedből, ha egyedül lennél a Földön férfi, te öntelt hólyag!
A fiú szemei hatalmasra tágultak, majd olyan nevetésben tört ki, hogy a verebek mind ijedten rebbentek fel az állomás tetejéről.
– Szóval előbb bocsánatot kell kérnem tőled? Bocsánat hölgyem, szánom, bánom minden vétkemet – hajolt meg látványosan, mintha színpadon lenne. Amikor felegyenesedett, karjait keresztbe fonta, és Kati lelki szemeivel ott látta az iskola udvarán, mint egy évvel ezelőtt, a leereszkedő gúnyos vigyorral a száján.
– Tudod mit ? – sziszegte – felejtsük el egymást, oké? Én is elfelejtem, hogy egyáltalán ismertelek.
Elégedetten vonszolta a csomagokat az állomás épülete felé, hallotta, hogy Jancsi ott lépked a nyomában. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Most hová tegye a csomagokat?
– Hát, mégiscsak muszáj lesz segítenem, de ha látni sem bírsz, akkor majd hátul megyek, rendben?
Jancsi hangjában nevetés bújkált.
– Milyen nyelven kell hogy beszéljek? – nézett rá vörös arccal Kati. – Nem kell a segítséged. Akkor inkább öt méterenként visszajövök a csomagokért.
– Hát ez nagyon jó ötlet.
A nyugodt hang hallatán a fiúnak tudott volna ugrani, hogy letörölje arcáról a vigyort. Nem értette magát, valamiért a másik határtalanul idegesítette, ugyanakkor az a zöld szempár szinte megbűvölte…. Olyan zavar fogta el a közelében, hogy szakadt róla a veríték.
– No, ne idétlenkedj – kapta el Jancsi a legnagyobb táskát –, menjünk már!
Hatalmas léptekkel indult meg a járdán. Kati először kiabálni akart, majd vállat vont. Had cipekedjen a hülyegyerek, ő úgysem bocsájt meg neki.. soha.