Drága tanulópénz… (Nem mindig a legdrágább a legjobb)

Ezen a nyáron is meleg volt, pont úgy, ahogy egy júliusi naphoz illik. Az egész heti “tortúra” után, a sok kezelést és gyógytornát szerettem volna kipihenni a szanatóriumi szobánkban elcsendesedve egy kis olvasással. Szobatársam éppen kedvenc sorozatát nézte, így tiszteletben tartva, hogy Ő is pihenhessen lementem a reumakórház épületéhez tartozó kis parkba, hogy ott olvasgassak az árnyas fák alatt. A máskor általában csendes hely élénk terefere helyszínévé alakulva fogadott. Már majdnem feladtam az olvasgatás tervét, amikor bevillant, hogy egy kis sétával lent lehetek a tó előtti virágos sétányon. Gondoltam ez már ideális helyszín lesz, jobbat nem is választhatnék. Így is tettem, odaérve leültem a hatalmas platánfák alatti padok egyikére, és boldogan nyitottam ki a könyvemet, hogy folytassam a megkezdett fejezet olvasását. Pár perccel később furcsa bizsergést éreztem magamon. Elhűlve láttam, hogy parányi, átlátszó szárnyú bogarak telepedtek rám. Mit tehettem, felálltam és egy nagy sóhajtás kíséretében, kijjebb ültem, ahol már nem voltak ilyen nagy fák, bár árnyék sem annyira. Végre gondoltam én nagy naivan, hogy megvalósíthatom dédelgetett tervemet, és újra kinyitottam a könyvemet. Ekkor a közvetlen közelemből hangos csörömpölés hatolt át dobhártyáim védővonalán, és egy kellemes hang megszólított:
– Szabad, kedves hölgyem leülnöm? – és azonnal folytatta is tovább monológját.
– Úgysem tudnék továbbmenni még szokatlanok a mankóim és még nem engedelmeskednek nekem, ahogyan a lábaim sem.
– Természetesen, – válaszoltam a könyvemből eléggé udvariatlan módon fel sem pillantva.
És ekkor újdonsült padtársam, mintha már ezeregy éve ismernénk egymást, belefogott balul sikerült műtétének részletes ismertetésébe. Könyvemet becsuktam, megadva magamat a körülmények fura játékának. (Vagy mint pár perccel később kiderült, Isten tervének, mely mindkettőnk épülésére szolgált.)
– No, most már biztosan nem fogsz olvasni! – állapítottam meg szomorúan magamban.
– Minden egy rutinműtétnek számító protézisbeültetéssel kezdődött, szólt beszélgetőtársam és így folytatta tovább:
– Tudja, én ügyvéd vagyok, bár már pár éve nyugdíjas, de még mindig aktívan dolgozom, ezért sok mindent megengedhetek magamnak, amit egy átlagember nem. Így számomra magától értetődő volt, hogy a hosszú várólista helyett felgyorsítva a gyógyulásomat megfizetem a legjobb specialista szolgáltatását, az ország legjobb (legdrágább) magán-klinikáján. Ez volt életem legrosszabb döntése, egy műhiba folytán lett az egész lábam így eldeformálódva, ahogyan most látja, két mankóval is alig tudok járni. Soha nem leszek már olyan, mint voltam. Egy tönkrement, nyomorék ember lettem. Azt hittem a pénz megold mindent, és ugyanúgy folytathatom az életemet tovább. Mekkorát tévedtem!
– Rajtam már csak az égiek tudnak segíteni, – sóhajtott fel szomorúan és megadóan.
Ekkor kezdett a beszélgetés és így utólag a nem véletlennek gondolt találkozásunk érdekessé válni. Új ismerősöm őszinte vallomással folytatta a megkezdett történetét.
– Tudja nem telt az életem mindig jólétben, gyermekkoromban egyszerűen éltünk, minden vasárnap ott voltam a templomban. Aztán felkerültem a fővárosba egyetemre, és a nagyvárosi élet beszippantott. Sikeres, felkapott ügyvéd lettem, ill. voltam egészen idáig. Ennek a balul sikerült műtétnek azt köszönhetem, hogy rájöttem, megértettem, hogy az eddig túl fontosnak vélt anyagi javak nem boldogítanak. Már azt is tudom, hogy nem gyógyítanak, megfizettem a tanulópénzt, bár kissé drágán! És ekkor rádöbbentem, hogy miért is kellett nekem a mai délutánon vándorolnom egyik helyről a másikra és miért nem tudtam olvasni. A kezemben lévő könyvet, melyet egy amerikai keresztyén írónő, E.G.White (1827-1915) tollából származott és az Istenhez való visszatalálásról szólt könnyes szemmel fogadta el.
Megértettem, hogy ez a könyv nem nekem volt (újra)olvasásra szánva, hanem vigasztalásul egy megtört lélek számára. Mosolyogva köszöntük meg egymásnak és a jó Istennek ezt a rendkívüli találkozást. Valahányszor arrafelé járok és meglátom azt a padot, mindig hálát adok, hogy engedtem a jó Isten halk és szelíd késztetéseinek, amivel a helyes útra terelgetett engem azon a szép nyári napon. Visszafelé menet a kórházba egy idézet sorai motoszkáltak a fejemben, Arne Garborg (1851-1924), norvég író tollából. Valamiért nem tudtam elhessegetni, talán, mert annyira illett ehhez az élethelyzethez.
“Azt mondják, hogy pénzért mindent meg lehet kapni, de ez nem igaz.
Ételt vehetsz pénzért, de étvágyat nem; orvosságot igen, de egészséget
nem; csillogást igen, de szépséget nem; jókedvet igen, de örömet nem;
szolgákat igen, de hűséget nem; szabadidőt igen, de békességet nem.
Pénzért csak a kérgét kapod meg mindennek, nem a magvát.”

Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

“Drága tanulópénz… (Nem mindig a legdrágább a legjobb)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Eva!
    Koszonom, hogy elolvastad….Sajnos azt hisszuk a penz mindent megold….aztan jon egy varatlan elethelyzet es rajovunk, hogy
    epp a legfontosabb penzert nem kaphato.
    Szep napokat kivanok szeretettel: gyongyi

  2. Kedves Rita!
    Koszonom szepen, hogy elolvastad….
    Ez egy dobbenetes talalkozas volt, muszaj volt ilyen formaban is megorokiteni, nehogy elfelejtsem.
    Szep napokat: gyongyi

  3. Kedves Gyöngyi!
    Ez a történet is mutatja, és a Te megállapításod is, hogy nem minden a pénz. A járvány sok kedves ismerősömet elvitt, örökre. Volt olyan házaspár barátom, ahol néhány hét különbséggel halt meg a férj és a feleség. Egész életükben dolgoztak, és megérdemelten szépen gyarapodtak is. De hiába volt a kiépített egzisztencia, a sors nem engedte élvezni a javakat. Nagyon sajnáltam őket. A pénz az embereket megváltoztatja, van aki azt hiszi, védett lesz általa, más sorsot érdemel, vagy kell, hogy kapjon, mint a többi. Emberek maradjunk, ez a lényeg! Szeretettel olvastalak: Éva

Szólj hozzá!