Volt egyszer: Első történet: Volt egyszer rég…

Sok-sok éve már annak, amikor Margó még egy kis vidéki panzióban dolgozott, mégis a mai napig, elhomályosuló tekintettel, úgy emlékszik rá vissza, akárha csak tegnap történt volna…

Tizennyolc éves volt épp, amikor a vendéglátós szakiskola után munkakeresésbe kezdett. Ó, mily’ boldog volt akkor az a lány! Sok év tanulás után végre kitűnő bizonyítvánnyal végzett. Szerencséje is volt, hiszen a városban
lakott egy jó barátja, akinek nagybátyja panziót vezetett, és mit ad isten: pont kisegítő kézre volt szüksége.
Nem sokkal később aztán munkába is állt, takarított, mosogatott, esténként pedig felszolgált az étteremben. Megtanulta a számla írás csínyját-bínyját, a recepciós feladatokat, és alig egy év alatt elő is léptették üzletvezető-helyettessé. Onnantól persze nem kellett ám a mosogató mellett ácsorognia, helyette ragyogó mosollyal, fekete szoknyácskában és frissen vasalt ingben fogadta a mindenhonnan érkező vendégsereget.
Rebesgették akkoriban, hogy a falucska vasútvonala végre felújításra kerül, és a munkás emberek mind egy szálig a kis panzióban szállnak majd meg. Természetesen izgatott sustorgás indult meg a lányok között: mindannyian kíváncsian várták a napbarnított, izmos munkások érkezését. Kevés legény volt a faluban, a vendégek meg jöttek-mentek, nem volt köztük alkalmas kérő-jelölt. Na de most, ha a fiúk hónapokig maradnak, talán

valamelyikük végre férjet találhat!
Margó szíve is virágba öltözött. Egyik napon furcsa várakozás érzése kerítette hatalmába. Reggel különös gonddal öltözött fel, a legszebb fülbevalóját tette a fülébe, parfümöt locsolt magára, és ragyogó mosollyal várta azt, amit az elkövetkező nap tartogatott számára. Azon a napon, bár maga sem tudta, miért, nem szidta meg az elkésőket, kellemesen elcsevegett még a legidegesítőbb vendégekkel is, sőt, kedélyesen nevetett, amikor az idős Pista bácsi – aki minden na betért egy nagy fröccsre- előadta a szokásos, rém borzasztó és nem kevésbé disznó viccét. Kora délután aztán csörgött a telefon a recepción: a vasutas munkákhoz érkezik még egy férfi akinek szállás kéne, de ő nem az építkezésen fog dolgozni, ő mérnök, és a munkát hivatott felügyelni. A fiatal lány azonnal talált is neki szabad szobát, majd a vacsora tálalása felől érdeklődött. Több figyelmet nem is fordított a dologra, végtére is, tizenkilenc éves nőként minek foglalkozzon középkorú mérnökökkel?
Nagyobbat nem is tévedhetett volna…
Este hét felé járt már talán az idő, amikor egy jóképű, szemüveges, kissé kopaszodó férfi sétált be a panzió recepciójára. Nem lehetett több huszonnégy, talán huszonöt évesnél. Amint Margó meglátta őt, egy pillanatra elakadt a lélegzete. Nem volt ugyan különösebben jóképű, de a lány azonnal tudta: rá várt egész nap, sőt, talán egész életében. Később aztán sokszor mesélt róla…
“Nem felejtem el a pillanatot, amikor megláttam. Csak állt ott, nézett rám, és annyit tudtam mondani neki: Már vártalak. Ő pedig nevetett. Már akkor éreztem, hogy valami új kezdődött el az életemben, valami olyan, amit a legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. Sohasem hittem a szerelemben első látásra, ahogy most sem, de Ő más volt. Manónak hívott, én pedig őt Hercegnek. ”
És egymásba szerettek. Margónak korábban is volt már udvarlója, a szakközép alatt is, aki meg is kérte a kezét, de aztán mégis azt az Evelint vette el, aki a gimnáziumba járt. De soha, egyetlen pillanatig sem érzett mellette olyan lelki békét, mint amikor a mérnök úr szólt hozzá, vagy ölelte magához. Szabolcsnak hívták, mély barna szemei voltak, és kedves hangja, mintha csak csellót pengettek volna.
Margó minden reggel felkelt, hogy együtt ihassák meg a reggeli kávéjukat, napközben felhívta őt, hogy megtudja, mit vacsorázna, esténként pedig titokban belopóztak egymás szobájába, és beszélgettek, órákon át is, hogy aztán még éjfél előtt a saját ágyukban térhessenek nyugovóra.
Semmit nem tudtak egymás “civil” életéről, ahogy az üdülőtelepen nevezték a panzión kívüli világot. Csak szerelmesek voltak, nagyon. De erről sem esett szó közöttük. Margó természetesnek érezte, hogy Szabolcs mellette van, olyan volt, mintha a másik fele lenne. Semmi nem volt kínos, vagy titkolandó. Ha elment, sosem hiányzott neki, mert tudta, hogy este úgyis hazatér hozzá.
Eljött aztán az utolsó este. Kibontottak egy üveg bort, koccintottak, de nem beszéltek a jövőről. Nem is volt igazán miről, elvégre is mérnökként Szabolcs ment tovább, a következő építkezéshez, míg Margót a telephez kötötte munkája. Véget ért tehát, amiről már a kezdetek kezdetén is tudták, hogy véget kell majd érnie. Nem hullottak könnyek, nem esett hangos szó, csak ittak némán.
A lány aztán érezte, hogy eljött a búcsú ideje, a Hold épp az ég legmagasabb pontján járt. Haza kellett indulni. Szabolcs a kapuig kísérte őt, átölelte,és lágy csókot nyomott a homlokára. “Holnap reggel, amikor megyek, ne kelj fel, kérlek.” -csak ennyit kért tőle.
És Margó szíve megszakadt. Hazaérve csak ürességet érzett, semmi mást. Bánatot, dühöt, vagy bármi egyebet nem, csak a teljes megsemmisültséget. Mint a legelején a várakozás, most pont úgy kerítette hatalmába az érzés, hogy látják még egymást, ennek itt nem lehet vége. Aznap a rádió kívánság műsorában egy kedves úr szerelmes dalt küldött az ő “Egyetlen Manócskájának”.
Nem tudott sírni. Egyetlen árva könnycseppet sem hullatott soha többé első szerelméért.

De mindez rég volt már, azóta Margó a fővárosba költözött, házat vett, és saját vállalkozásba kezdett: megvett egy kis kocsmát, ahol őszinte szeretettel szolgálja ki a vendégeit napról napra. Volt már házas, akadtak udvarlói, de mégis minden nap reménykedik, hogy ha kinyílik az ajtó, egy ismerős, szemüveges, kissé kopaszodó, barna szemű férfi sétál majd be, és csak nézik egymást, amíg a Hold el nem éri az ég legmagasabb pontját.