Volt egyszer: Harmadik történet: Volt egyszer egy hegedűm

Sok évig nem gondoltam a hegedűre. Még az emlékét is jó mélyen elrejtettem magamban, nehogy ráakadjak. A napokban egy előadás során az erőszakmentes kapcsolatokról, a jó szülővé válásról volt szó. Hirtelen úgy éreztem, mintha a hegedűvonó böködne onnan mélyről felfele s egy pillanat alatt kitört belőlem az eltemetett emlék.
Általános iskola harmadik osztályát kezdtem, amikor apám elhatározta, hogy beirat a zeneiskolába, hegedülést tanulni.
– De én nem akarok hegedülni, zongorázni szeretnék ! – tiltakoztam az ötlet ellen, de hiába, ő hajthatatlan maradt.
Néhány nap múlva már szolfézsra jártam, azért, hogy megtanuljam a zenei írást-olvasást, s a következő tanévtől hegedű órákra járhassak. Azt már megtanultam, hogy nem lehet vele ellenkezni. Amit ő kitalál, annak úgy kell lennie. Csak nagyon komoly ok az, ami miatt más döntést hozna. Hét éves koromban a balett volt az, amit szeretett volna, de mivel jóval felette voltam a megengedett súlyhatárnak, ezért elállt a szándékától.
A szolfézs órákra szerettem járni, főleg mivel a kedvenc tanító nénim, Amálka néni tartotta, aki egyben az osztályfőnököm is volt, akivel öröm volt a tanulás és minden együtt töltött foglalkozás . Azért is szerettem volna zongorázni tanulni, mert ő tartotta a zongora leckéket is a faluban. Hónapokon át sírtam, könyörögtem, hadd menjek zongorázni, de apámat a könnyeim se hatották meg. Akkoriban, gyerekfejjel még nem igazán értettem, miért erőlteti a dolgot. Miért pont a hegedű ?
– Szerencséd van, képzeld el, ha a nagybőgőt választja ! – nyugtatott egyik osztálytársam. – Vagy az üstdobot! – de nem tudtam nevetni , inkább sirhatnékom támadt.
Alig elkezdődött a következő tanév, apám egyik délután bebuszozott a harminc km-re lévő nagyvárosba, és egy ronda barna hegedűtokkal tért haza, melyben vélt ellenségeim lapultak.
– Nézd, kislányom, mit vettem neked! – újságolta nagy örömmel és kinyitotta – Háromnegyedes a mérete, mert azt mondták a boltban, hogy neked a felnőtt méretű még nagy, nem lenne kényelmes.
Hogy is tudtam volna örülni neki? Hiába magyarázta lelkesen, hogy milyen lófarokból készült a vonó, hogyan kell gyantázni a kis dobozkában rejlő gyantakockával, vagy hogy hány póthúrt adtak hozzá, én csak álltam szótlanul a vásott szőnyeget bámulva. Anyám sem szólt semmit. Gondolom az járt a fejében, hogy mindez vajon mennyibe kerülhetett, hiszen nem tartoztunk a gazdag családok közé. Volt, hogy az is gondot okozott, ha nagyobb méretű cipőt kellett vásárolniuk nekem, vagy a testvéremnek, mert a kinőtt lábbeli már sebesre törte a lábunkat. Biztosan osztott , szorzott, vajon hányszor kell paprikás krumplit főznie, persze kolbász nélkül, ha ki kell gazdálkodni ezt a kiadást a családi költségvetésből!
Az első órára apám kísért el, befizette a havi tandíjat, és megvette a Hegedűmuzsika kezdőknek című könyv első részét és pár szót beszélgetett a tanárnővel. Utána már egyedül jártam, heti két alkalommal délután. Akkoriban még nem volt helyijáratos autóbusz a faluban, gyalog jártunk iskolába, a délutáni szakkörökre. A nagyobbak biciklivel, már akinek volt . Nem voltam napközis, mert anyám nem dolgozott, ezért ebédezni hazajártam. Nem volt hiány a mozgásban, hiszen reggel is meg kellett tennem a közel két km-es utat, iskola után is, és a délutáni külön órákra menet-jövet.
Szégyelltem magamat, amikor a zeneórákra ballagtam a hegedűtokkal a kezemben. Úgy éreztem, mindenki engem néz, bámulnak rám, vajon hová viszem azt a ronda barnaságot. Mintha nem lett volna egyértelmű, hogy hegedű órára tartok éppen, vagy onnan jövök. Nem volt szimpatikus a zenetanár sem, soha el nem mosolyodott volna, monoton ismételte mit és hogyan kell csinálni, hogyan vegyem a levegőt, hogyan tartsam a hegedűt, a vonót, melyik hangot hogyan és hol kell előcsalogatni. Gondolom már belefáradt a munkájába, hiszen már a nyugdíjas éveiben járt. Egyetlen dolog vigasztalt minden alkalommal, hogy óra végén kapok tőle egy Melba csokit, ami a kedvenceim közé tartozott. Kicsi kis csokikocka volt, ízesített krémmel töltve. Vajon lehet-e még olyat kapni?
Néhány óra után már tökéletesen tartottam a hegedűt, a megfelelő szögben húztam a vonót, és fel tudtam hangolni a szerszámomat is. Pár hét után már el tudtam játszani a Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a ludaim megfagytak gyerekdalocskát, s hamarosan az Egy boszorka van, három fia van következett. Lassan már a dalokat szolmizálva énekeltem, hogy hegedüléskor könnyebben menjen a kotta olvasása: Do-do-do-szó-do-re-mi-do-mi-re-do-do Anyám édes anyám elfeslett a csizmám…
– Hogy megy a lányomnak a hegedülés ? – érdeklődött apám , amikor félév táján eljött, hogy megtudakolja, miként állom meg a helyemet az általa megkövetelt zenei tanulásban.
– Mit is mondhatnék? – tárta szét a karját a tanárnő. – Mehetne jobban is, ha nem ennyire közömbösen csinálná! Egy kicsit több lelkesedéssel! Igaz, még csak pár hónapja, hogy elkezdte, és az eleje nem könnyű senkinek sem. Talán majd később megszereti! Van aki kezdetben nagyon lelkes, de később lelohad ez a lelkesedés. Az sem jó. De aki kitartó, szorgalmas, lelkes, már 2-3 év tanulás után kisebb-nagyobb sikereket érhet el.
Én, bár valóban nem szerettem hegedülni, de minden alkalommal elmentem az órákra, és lelkesedés nélkül zenéltem, megcsináltam mindazt, amit a tanárnő mondott, többé kevésbé sikeresen is, hogy megkaphassam a Melba kockámat, és mehessek haza. Apám többször is elkapott, hogy odahaza is gyakoroltasson velem. Fellázadtam, ellenkeztem, és dacolva vele beiratkoztam az iskolai énekkarba , hogy minél később érjek haza, lehetőleg olyankor, amikor ő már elment a kocsmát kinyitni délutánra, ahol dolgozott. Este későn ért haza, igyekeztem olyankor már ágyban lenni, alvást színlelni, nehogy szóba kerüljön a dolog. S ha rákérdezett, hogy gyakoroltam-e, anyám vagy azt mondta, hogy igen, vagy ha azt mondta, hogy nem, akkor rögtön hozzátette, hogy sok volt a tanulni való, vagy a házi feladat másnapra.
Év végén közepes minősítéssel zártam a zeneévet. Apám jobbra számított, szóvá is tette:
– Lehetett volna jobb is! Remélem, hogy a következő tanévben példásan teljesítesz! Szigorúbban fogom ellenőrizni az itthoni gyakorlást! – nézett rám mérgesen, amikor meglátta a zeneiskolai bizonyítványomat.
Titokban azt reméltem, hogy ennek hatására talán majd rájön, hogy soha nem lesz belőlem nagy hegedűművész és megengedi, hogy inkább zongorázni tanuljak, de sajnos tévedtem, s akartam vagy sem, beiratott a következő tanévre is.
Amikor a második hegedűs év elkezdődött, addigra már megszokott jelenség volt a ronda barna hegedűtokot cipelő lány a faluban. Mindenki tudta már, hogy hegedülni tanulok, csak én voltam az, aki változatlanul ellene voltam a dolognak. Makacsul kitartottam amellett, hogy zongorázni akarok. Mégis minden utálatom ellenére, na és persze az apai dorgálás elkerülése miatt pontosan megjelentem az órákon, és szó nélkül minden lelkesedés mellőzésével húztam a vonót. A tanárnő többször meg is dícsért, de nem dagadtam a büszkeségtől, s még véletlenül sem beszéltem róla odahaza. Arra gondoltam, mi lenne, ha szeretném csinálni, lelkesen és szenvedéllyel? Hány dícséretet kapnék akkor?
– A zeneiskolai növendékek ez évben kis koncerten mutatják be a tudásukat a szülőknek, tanároknak, iskolatársaknak. Amolyan vizsgának is fel lehet fogni. Te is indulni fogsz, majd kiválasztok neked egy darabot, természetesen a tudásodnak megfelelőt – mondta a tanárnő egyik tavaszi délutánon. – De ha van valami kedvenced azok közül, amiket itt már gyakoroltunk, te is választhatsz!
– Jaj, csak azt ne! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem akarok az egész falu előtt hegedülni!
Ettől kezdve nem a kiválasztandó zenei darabon járt az eszem, hanem azon, hogyan tudnék addigra megbetegedni, belázasodni, esetleg balesetet szenvedni, eltörni a karomat, csak hogy ne kelljen ezen a koncerten részt vennem. De mivel nem történt velem semmi, és én nem választottam zeneművet, ezért a tanárnő döntött helyettem. Bach: Parasztkantáta, amit ha nem is hibátlanul, de eljátszottam az órákon, és a tanárnő azt mondta, ha lelkiismeretesen gyakorolok a visszalévő időben, nem kell szégyenkeznem a koncert után. Odahaza nem beszéltem erről az egész falut megmozgató eseményről, remélve, hogy akkor nem fogják megtudni. Megkértem az osztálytársaimat is, hogy ne kiabálják el a dolgot apámnak, amikor látják biciklivel menni az utcán. Volt, hogy rossz jegyet kaptam, s ő előbb tudott róla, minthogy én hazaértem volna, mert osztálytársaim amint meglátták őt, odakiabáltak neki.
Persze elég hamar kiderült, hogy naív gondolat volt részemről eltitkolni a koncertet, mert hiába nem beszéltem róla, pár nap múlva apám értesült a dologról és keményen kérdőre vont a hallgatásom miatt. Azt füllentettem neki, hogy én akartam mondani, de ő későn jött haza, másnap meg elfelejtettem. Aznap meg nem volt időm, hiszen alig beléptem az ajtón, már letámadott a szótlanságom miatt. Világossá vált számomra, hogy a szüleim is ott fognak ülni a nézőtéren.
A koncertre felvettem a sötétkék rakott szoknyámat, a szépen kivasalt matróz blúzzal, meg a hozzá tartozó fehér térdzoknival, csatos fekete lakkcipővel. Apám a negyedik sorban ült, legalább húsz centit nőtt a büszkeségtől, hogy a lánya is hegedülni fog a színpadon. Anyám szinte eltörpült mellette. Bátyám jóval hátrébb, az osztálytársai között kajánul vigyorgott, majd bekiabált: Hajrá, Paganini! Olyan lámpalázas voltam, hogy többször is elrontottam a darab bemutatását és magam mellé eresztettem a szerszámomat. Pár percre meg kellett állnom, mély levegőt vennem, és kértem, hadd kezdjem előlről. Nem néztem a negyedik sor felé. Amálka nénire néztem, kedvenc tanító nénimre, aki bíztatóan mosolygott rám. Mindent bele! Menni fog! S valóban végigjátszottam a darabot, igaz, itt-ott kissé hamisan, de eljátszottam. Meglepetésemre nem dobáltak meg tojással, jólesett a taps, amit kaptam és kipirult arccal, lassúbb szívveréssel lementem az emelvényről.
Megkaptam a zenei bizonyítványomat, ezúttal jó eredménnyel zártam az évet és apám beiratott a következő tanévre is, ami viszont nem érkezett el a számomra. Pár nappal a tanév kezdése előtt jött a szomorú hír, hogy az idős hegedűtanárnő meghalt. Apám kétségbeesetten kezdett el másik tanárt keresni a közelben, de sajnos nem volt senki más. Hetente háromszor be kellett volna utaznom a nagyvárosi zeneiskolába, ami az akkori időkben nem volt olyan egyszerű. Autónk nem volt, a buszok, a vonatok elég ritkán jártak, s valakinek mindig el is kellett volna kísérnie. Apám a munkája miatt egyáltalán nem tudott volna, anyám a falut csak akkor hagyta el, amikor szülni vitte a mentő a kórházba. Még sem engedhették, hogy tíz évesen egyedül utazzak, járjam a nagyváros ucáit, főleg az őszi, téli időszakban sötétben. Más világ volt akkoriban! . Arról nem is beszélve, hogy azokon a napokon az ötödik órákról hiányoztam volna, máskülönben nem értem volna be a nagyvárosi zeneórákra, és bizony nem testnevelés vagy osztályfőnöki órák voltak ezek. Szüleim osztottak, szoroztak, s arra a megállapításra jutottak, hogy a heti háromszori kisérővel való utazás költségei, a zeneórák díja, ami duplájába került, mint mostanáig, s a bátyám akkor kezdte a középiskolát, mindez eléggé megviselné a családi költségvetést,amit most nem tudnak bevállalni. Az eszükbe se jutott, hogy a heti három nap milyen fárasztó lett volna számomra, hiszen este kellett volna tanulnom, miután hazaértem volna a városból, és a hiányzó órák anyagát is be kellett volna valahogyan pótolnom. Végül apám feladta álma megvalósulását, beletörődött abba, hogy egyelőre búcsút kell mondanom a hegedülésnek. Abban a hiszemben döntött így, hogy a következő évben, vagy két év múlva folytatni tudom.
Istenem, madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megtudtam, hogy végre nem kell cipelnem a barna hegedűtokot az ellenségeimmel.
– Nesze neked, életem megrontója! – s beraktam a szekrény mellé a sarokba. Haragudtam rá. Látni sem akartam. Reméltem, hogy ott marad örökre!

Sok év múlva, egyik alkalommal, amikor meglátogattam a szüleimet, feltűnt, hogy üres a sarok.
– Hol a hegedűm? – tettem fel a kérdést anyámnak.
– Nem tudom, kérdezd meg apádat! – válaszolta és abbahagyta a sapkahorgolást. – Sok éven át ott volt ahol hagytad, mert néhanapján leporoltam. De később már nem láttam. Nem tudom, hogy mikor tűnt el onnan, hová lett, ki vitte el. Apádtól meg nem akartam megkérdezni, tudod, hogy milyen!
Igen, persze , hogy tudtam, meg is értettem. Anyám inkább nem szólt, csakhogy kerülje a veszekedést. Akkor én sem firtattam tovább a dolgot, nem akartam feltépni a régi sebeket. Ki tudja, ki hogyan reagált volna a dologra? Jobb a békesség!
Ma már biztosan megkérdezném tőle , hogy miért ragaszkodott annyira a hegedűhöz, és hogy hová lett a sarokból, de sajnos már nincs kitől megkérdeznem. Nincs lehetőségem arra sem, hogy köszönetet mondjak neki, azért, amiért taníttatott. Amennyire akkor haragudtam érte, most annyira hálás vagyok . Bár nem lett belőlem hegedű virtuoz, de ennyivel is több vagyok. Büszke vagyok arra, hogy zene iskolába is jártam, hogy hegedülni tanultam.