Kövek között kavics

–Csinálj valamit!
–Mit tehetnék? Tudod jól, hogy ebbe már nincs beleszólásom!
–De.. de… baj lesz, ebből baj lesz…
–Igen, tudom!
–Akkor… mégiscsak! Próbáld meg! Avatkozz közbe!
–Sajnálom. Tehetetlen vagyok. Emlékszel, mondtam neked, hogy előbb utóbb ez be fog következni. Hát most megtörténik.
–Én ezt nem bírom nézni…
–Hát ne nézd!
–Kérlek! Segítsünk rajtuk… valahogy…
–Magukat sodorták ebbe a helyzetbe, hányszor figyelmeztettem őket, mond, hányszor!
–Tudom… emlékszem…
–Na ugye..
–És ha esetleg késleltetnéd? Adj időt nekik!
–Ez nem idő kérdése! Belátás, és szemléletváltás. Alázat, és mértékletesség. De inkább nem is folytatom. Te úgyis tudod..
–Tudom. Ne haragudj, nem akarlak bosszantani!
–Bosszantanak, így van! Mert önhittek, pazarlóak, egoisták, és csak a mának élnek.
–De esetleg egy aprócska figyelmességet… valamit, egy utolsó lehetőséget. Az arra érdemeseknek… no, mit gondolsz? Azt megtennéd? Az én kedvemért.
–Vannak még arra érdemesek, szerinted ?! Kételkedem…
–Nézz egy kicsit jobban körül, hátha megbújik még valahol az emberi érték, a jóság…
–Óh, te örök optimista, te. Hát, jól megbújik, az biztos. Nagyítóval kell keresnem… Na jó, figyelek. Hozz kérlek nekem addig is egy teát! Mézzel, és citrommal, tudod… köszönöm kedvesem….
***
Szörnyű állapotban került a kórházba. Ruháján nyomot hagyott a több hónapnyi utcai lét, a por, a mosdatlanság erős, mindenen átható savanykás, cigaretta füsttel vegyített szaga. A hideg téli levegő „eu de toilett”-je, a szmog parfümje lengte körül. Őszbe hajló szőkésbarna drótszálú haja kócosan meredezett a tarkóján, szakálla bozontja eltakarta kicserepesedett ajkait. Szemlesütve üldögélt a kórházi ágy szélén, cipőjét le sem merte venni, félve, hogy milyen állapotok uralkodnak odalenn. Szégyellte magát, nem is kicsit. Nem volt mindig így…
„Hogy jutottam ide, édes istenem” futott át agyán egy pillanatra, amikor megcsapta a tiszta ágy és meleg takaró látványa. Olyan éles volt a kontraszt e között és az elmúlt évek körülményei közt, hogy szinte megfájdította a fejét. A nővérke mégis kedves volt. „Jöjjön András, adok egy törölközőt, meg egy fertőtlenítő tusfürdőt, mosakodjon meg. Aztán itt van egy pizsama, ezt vegye fel, aztán ellátjuk a sebeit is. Hozok majd egy kis vacsorát, meg meleg teát. „ És mosolygott. Nem volt a mosolyában ítélkezés, nem volt sajnálkozás, vagy lenézés. Emberként nézett rá, őszinte érdeklődéssel, és segítőkészséggel. András alig bírt a szemébe nézni, óvatos volt és bizalmatlan. Az utca erre tanítja az embert…
Várta a cinikus hangsúlyt, a rejtett utálkozást, azt hogy majd semmibe veszik, utasítgatják, utolsó lesz a sorban, a szebbek, szociálisan integráltak mögött. Tiszteletet nem várt, és tudta, nem is érdemel. A nővérke mégis kedves volt. András levetkőzött, megfürdött, felvette a pizsamát, és tétován álldogált az ágy mellett. Nem mert sem leülni, sem lefeküdni, ne piszkolja be az ágyneműt. Hogy jön ő ahhoz: beszennyezni ezt a makulátlanul tiszta, élére hajtogatott paplant, lepedőt. A nővérke visszajött, vízhatlan, egyszer használatos matracvédőt terített az ágy végére, letisztogatta a téli bakancsba zárt, befülledt lábakat. Sebeket kötözött, és ahogy ígérte, vacsorát hozott, friss forró teával. „ Egyen igyon nyugodtan, aztán pihenjen. Holnap pedig, ha nem bánja, levágjuk a haját, és a szakállát, hogy egy kicsit rendezettebben nézzen ki – a nő felnevetett,- most úgy néz ki drágám, mint a neandervölgyi ősember.” András is elmosolyodott. A nővérkének igaza volt, és megjegyzésében nem volt sértés vagy gúny. A vacsora jól esett, a gőzölgő tea megmelengette a lelkét. Hát, igen, sajnos nem maradhat itt örökre, ez csak pillanatnyi nyugalom, és gondoskodás, de milyen áldásos. Hol van már a saját otthona, a családja, a tervei, az önbecsülése. Hol siklott ki, és mikor? Mi volt az a pillanat, ahol visszafordíthatatlanná vált minden? Az asszony lelépett, a lakást eladták, a hitel magába szippantott mindent, a munkája megszűnt, anyagi forrásai elapadtak.
— Ivott is, András? Hogy felejtsen? – kérdezte a nővérke, miközben hajmosás után a vizes tincseket fésülgette, és igazította.
–Csak módjával. Nem annyit, mint jó lett volna, hogy bódulatba ejtsen. Annyira nem futotta. És az ember mégis az utcára kerül. Nem egyszerre, nem egyik napról a másikra, nem. Ez egy folyamat. Azt hiszi, hogy nem történik meg, hogy még van lehetőség visszakozni, és megállni a lejtőn. Aztán egyszer csak…
Csinos lett. A nővérke amatőr fodrász szintjén megzabolázta a vörösesszőke hajkoronát, aztán megnyírta a szakállát. Nem akarta teljesen megszabadítani arcszőrzetétől, bár állította, hogy akkor minimum öt évet fiatalodna. De elfogadta, hogy a szakáll a férfihez tartozik, évek óta viseli. Egyetlen tulajdona, védjegye, identitása, egyénisége része, önnön valója, és múltja. De határozottan jobban nézett ki, emberi formáját visszanyerte. Ez a nővérke volt évek óta az első, aki emberszámba vette, aki meghallgatta, aki kíváncsi volt rá, és tenni akart valamit érte. „ Hol a családja, András, a gyerekei?”- kérdezte.
–Nem tartjuk a kapcsolatot. Évek óta nem hallottam felőlük. Nem keressük egymást.
— Ez bizony baj.
És a nővérke kézbe vette a dolgot. Levelet írt, szívhez szólót, nem könyörgött, de kérlelt, nem utasított, de remélt, nem avatkozott be, de terelgetett, simított, lágyított. És egyszer csak megjelentek. Az apjukhoz jöttek. Ruhákat hoztak, apróságokat, képeket, és egy telefont. Beszélgettek. Sok év után szavak hangzottak el, gondolatok, érvek, magyarázatok. Meghallgatták egymást, aztán ültek szótlanul, érlelgették az elhangzottakat, mérlegeltek, hosszú évek nyomait nem lehet egy pillanat alatt semmissé tenni. De valahol… szívük mélyén már megbocsátottak, esélyt adtak,új érzések születtek. András ráncai kisimultak, a folyamatos, szabad ég alatti élettől cserzett pirospozsgás arca rózsaszínbe fordult, vonásai lágyabbak lettek, tekintetét felemelte, és megcsillant benne a bizakodás.
***
–Őrá gondoltál, mond csak? Erre a nővérkére?
–Hát például. Ugye hogy azért észreveszed a nagy színes kövek között a kis kavicsokat is, az igazi kincseket, az árnyékban tevékenykedőket?
–Nem sokan maradtak.
–Tudom. De azért csak figyeld őket, ne maradjanak észrevétlenek. Legalább számodra ne…
–Ízlett a tea kedvesem, jól esett, köszönöm. És… ígérem, figyelek rájuk. Mutass még hozzá hasonlókat! Legyen ez a mai nap az övüké. Fürdőzzünk a tevékenységeikben, és jóságaikban. Rám fér néha…
–Jó ötlet. Hozok még egy teát akkor. Teszek bele egy kis rumot is, rendben?
–Az jó lesz.
És a Jóisten mosolygott.

“Kövek között kavics” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Éva, Gyöngyi🌷
    …a volt kolléganőm -akivel anno hajat vágtunk- írt húsvétkor, h találkozott az utcán ezzel az emberrel, s bár a körülményei nem sokkal jobbak mint 15 éve, megismerte őt, érdeklődött irántunk, mind a mai napig szeretettel gondol ránk sebészeti nővérekre..ez bárhogy is van, meghatott..a sorsától megmenteni nem tudtuk, denyomot hagytunk ennek az embernek az életében..😌…ma pedig…hm…nem is mondom mi hogy zajlik odabenn..nehéz ezt a változást jól viselni, így néha elmerülünk az emlékekben…
    Köszönöm hogy velem tartottatok a nosztalgiámban..😊😊

  2. Jó lenne, ha ma is ilyen emberséges, segítőkész nővérek dolgoznának a kórházakban, eü. intézményekben. Még itt sincsenek ilyenek, pedig itt meg vannak fizetve. A mostani covid-os helyzetben meg istenments kórházba kerülni. Jó tudni, hogy legalább a múltban ilyen is volt.
    😘 Fgy

  3. Kedves Vicus! Talán már említettem, hogy én is eü. szakmát tanultam, azután váltottam. A ’70-es években nem nagyon találkoztam hajléktalanokkal, de voltak elhanyagolt, idős betegek. Akkor valóban a kórházban körmöt vágtunk, hajat. Hogy mára ez mennyiben változott, nem tudom. Egyet tudok: ebben a szakmában hihetetlenül erős empátiára van szükség. Aki alapvetően ilyen, az nem ítél, hanem segít, legyen az fekély, köröm, bármi. Talán nem nagy kívánság, hogy ilyen nővérekkel legyen tele minden kórház, minden szociális intézmény (ismét). Én örülök, hogy segítettél utat találni az öregúrnak, mindenkinek joga van egy esélyhez. Szeretettel olvastalak: Éva🦋🦋🦋

  4. Kedves Rita🙂…a nővérnek valóban nem feladata az ilyen extra szolgáltatás 🙂 sőt családegyesítés és egyéb szociális jellegű feladatokra ma már van szociális munkás, de tíz tizenöt éve még nem volt, ezért mi megtettük..ma sokminden megváltozott, amit sajnálok…azt a bizonyos levelet anno én írtam kézzel a kórházi nővérpulton,és jó volt h megtehettem😌

  5. Kedves Vicus!

    Ha régi, akkor az más. Ma már nem gondolom, hogy egy beteggel, és azt most figyelmen kivül is hagyom, hogy italozó alkoholistáról van szó, ennyit tudjon egy nővér foglalkozni. A levélírás, a családegyesítés végképp nem feladata. Ha valaki mégis megtette, akkor ő meg is érdemli, hogy megírják róla.

    Szeretettel: Rita🌹

  6. Kedves Vicus!

    Nagyon kedves, emberséges, szép mesét írtál, mert hát tudjuk, hogy ilyen “kezelésre” nincs idejük a nővéreknek.

    Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam, arra gondolva, hogy milyen jó lenne, hogy így lehetne.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!