Volt egyszer: Tizenhatodik történet: „Volt egyszer…” /Igaz történetek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskola.
Pontosabban, nekem kettő. Negyvennégy éven át tanítottam magyart és németet összesen két általános iskolában. Sok szép emlékem van mindkettőből. Szerencsém volt, mert a hobbim és a munkám azonos irányba vitték életemet, gondolkodásomat.
Sokáig nem gondoltam, hogy az iskolán kívül is „van élet”.Összesen hatvan évet töltöttem az iskola falai között. Én szerettem tanítani.
Magyar órán sosem adtam ki a kezemből egy – egy irodalmi mű bemutatásának lehetőségét. Azt gondoltam, a gyerekeknek érezniük kell a vers, a novella hangulatát, első hallásra megérteni a történetet, s a legfontosabb mondanivalóját. „Az irodalom tanít, nevel és szórakoztat” tanultuk és tanítottuk ezt, a ma már szokatlanul semleges, de emberien őszinte megfogalmazást az irodalom feladatáról. Így aztán- divat ide, divat oda-, sosem engedtem, hogy az új irodalmi művet valaki más olvassa fel, még előre felkészülve sem.
A „bemutató olvasás” adja meg az adott óra hangulatát. Ahogy a tanításban eltöltött éveim sokasodtak, egyre nehezebben készültem két irodalom órámra. Az egyik: Móra Ferenc „Kuckó király”, a másik: Tömörkény István „Így volt rendelve” című novellája.
A novella szomorú emberi sorsokat mutat be a 19. sz. végén. A családban a kisebbik fiú befejezi az iskolát, és a tanító elmegy a szülőkhöz, hogy rábeszélje őket, taníttassák tovább a jó eszű gyermeküket…
A szülők válasza, hogy nem lehet, nem tudják, nincsen hozzá „tehetségük”, (anyagiak),s mert a nagyobbik már tanul, papnak készül, így Ferkónak pénzt kell keresnie, nem is maga, hanem a bátyja számára,hogy az tanulhasson, hát béresnek megy, „mert így van rendelve a sors által.”
Alig tudtam sírás nélkül felolvasni a történetet. Engem is megérintett ez a veszély, csak azért mehettünk igen nehéz időkben a nővéremmel együtt középiskolába, mert a közeli városban akkor nyílt meg egy nyolc osztályos gimnázium, így nem kellett kollégiumba mennünk, erre nem telt volna a családi kasszából a „téeszesítés” legnehezebb idejében, a hatvanas évek elején, amikor a veszteséges működés miatt szinte semmi pénzt nem kaptak a dolgozók az év végi zárszámadáskor.
Nagy lemaradásunk volt a tanulásban is, s egyéb körülmények (lövészet, hófúvás, síkos téli utak) még nehezítették a bejáró tanulók életét.
Átéreztem Elekes Ferkó sorsát, és tudtam, csak az isteni gondviselésen és a szerencsén múlott, hogy, ha nehézségek árán is, de leérettségizhettem, és a kitűnő érettségi bizonyítványommal a Pécsi Tanárképző Főiskolára felvételt nyerhettem. (De ez már egy másik történet.)
Felolvastam a novellát, és vártam. Az osztályban néma csend. Néhány gyerek szemében ott csillogott egy- egy könnycsepp. Megérezhették az érintettségemet, és csak várták szótlanul, hogy mit mondok.
– Gondoljátok csak el – szóltam végül-, milyen szerencsések vagyunk, hogy tanulhatunk, ha akarunk, hogy azok lehetünk, akik lenni akarunk, hogy hálásak lehetünk a szüleinknek, mert támogatni tudnak bennünket ebben. „Még minden lehettek”- szoktam mondogatni pályaválasztás idején. Most merjetek álmodni! Aztán ne engedjétek az álmaitokat gyorsan elszállni. Tegyetek meg mindent a megvalósulásukért. Tanuljatok szorgalmasan.
Sok év telt el azóta .
Az internettel kitárult előttünk a világ. Meleg a szívem, amikor olvasom az egykori tanítványok sikereit, álmaik megvalósulását. F., akit fizikai Nobel-díjra is jelöltek, A., aki olimpián vett részt, M, tudós, kutató lett… És még sorolhatnám a sikereiket, a gyermekeik, unokáik sikereit.
Leveleket is kapok, amelyekben beszámolnak életük fontos eseményeiről, és megköszönik az egykori, tanító, segítő szavakat.
Úgy érzem, én megtaláltam a helyem a világban, s remélem, hogy ők is, a gyermekeim, a tanítványaim.
Köszönöm.
Budapest, 2021. 04.28.