Volt egyszer: Tizenkilencedik történet: Volt egyszer…

Órák óta rótta a kisváros utcáit. Hetek óta ezt tette, nem törődve esővel, széllel. Már kora délelőtt elindult, és csak késő délután ment haza. A csendes lakásban senki sem várta, nem volt kinek ebédet főznie, saját magának meg nem főzött. Ha nagyon éhes volt, bekapott valami szárazat. Ruhái már esetlenül lógtak lesoványodott alakján, de nem zavarta, csak ment céltalan útján, nem nézett sem jobbra, sem balra.
Nem vonzotta tekintetét a kirakatok hatalmas, csillogó portálüvege, nem látta a járdák melletti ágyásokban, a napfényben fürdőző tavaszi virágokat. Pedig csodálatosak voltak a sárga nárciszok, a piros, fehér tulipánok, a kék fürtös gyöngyikék.
Nem érezte a Nap jótékony melegét, nem hallotta a madarak vidám trillázását. Fázósan összehúzta magán vastag kardigánját, megigazította a válláról mindig lecsúszó táskaszíját, és kényszerítette fáradt lábait a tovább menésre.
Előfordult, hogy ismerőssel találkozott, ilyenkor csak néma fejbiccentéssel viszonozta a köszönését, mert szinte kivétel nélkül, mindegyikük szemében látta a részvétet, a sajnálkozást. Nem bírta elviselni ezeket a pillantásokat. Haragot, dühöt érzett, miért éppen Ő, miért velük történt meg, miért, miért, miért…
Csak a zebrák előtt, a piros fényjelzésnél állt meg. Ilyenkor mereven nézte az út másik oldalán álló jelzőlámpát, hogy a zöld jelzésnél elinduljon. A szemben várakozó emberekre nem figyelt. Ha váltott a lámpa, folytatta céltalan útját. Időnként már az is megfordult fejében, hogy a piros jelzésnél nem áll meg, – nincs veszíteni valója. De, ahogy jött ez a gondolat, azonnal elhessegette, – mi lesz, ha nem sikerül? Nem szeretne esetleg nyomorékon, kiszolgáltatva élni.
Most megint az egyik út szélén állt, várta a zöld jelzést, közben a fehér zebracsíkokat nézte. Olyanok, mint a sehová sem vezető lépcsőfokok. Akár az én utam, gondolta keserűen, és szemét újra elborította a könny. Míg zsebkendője után kotorászott táskájában, ösztönösen a lámpára pillantott. Könnytől homályos szemével nem látott tisztán. Csak annyit érzékelt, hogy az még pirosan világított, és közvetlenül mellette állt valaki. Időközben előkerült zsebkendőjével letörölte könnyeit, majd újra átnézett a túloldalra. Azt hitte, menten összeesik.
Nem, ez nem lehet, csak hallucinál, mert annyira szeretné Őt újra látni, átölelni, becézgetni, megsimogatni.
Remegés szaladt végig a testén, szíve a torkában dobogott, pillanatok alatt leizzadt. Lábai annyira elgyöngültek, hogy a mellette álló jelzőlámpa oszlopába kapaszkodott. Közben a lámpa zöldre váltott, és a túloldalon várakozó fiatal férfi, rálépett a zebrára.
Uram Isten! Talán mégis Ő?
Ahogy zsebre dugott kézzel elindult, hátán a hátizsákja…
Ő sem szeretett kézben cipekedni…
A vékony, magas alakja, amely mintha kicsit ringatózna menés közben…
Az Ő menése is ilyen volt…
A kicsit hosszúkás arca, a magas homloka, a tüsire nyírt haja… nem, ilyen nincs, vagy mégis?Még a szemüvege is olyan, mint az övé volt…
Jaj, mindjárt átér a zebrán! Már látja, hogy cipőjének a márkája is ugyanaz amilyet Ő hordott!
Most, amikor egészen közel ért hozzá, tisztán látta az arcvonásait amelyek…nem, csak képzelődik, mégsem olyanok, csak olyannak szeretné látni.
De mégis..De mégsem… Istenem, miért ez a nagy a hasonlóság?
Ujjai teljesen elfehéredtek, olyan görcsösen szorította a lámpaoszlopot. Nem sok kellett hozzá, hogy elájuljon. A fiatal férfi már a túloldalon felfigyelt a fekete ruhás asszonyra, aki görcsösen kapaszkodott a lámpaoszlopba.
Amikor mellé ért, óvatosan megfogta karját, és füléhez hajolva kérdezte.
– Asszonyom, rosszul érzi magát? Tudok segíteni?
Az ismeretlen hangtól az asszony összerezzent. Riadtan nézett a fiatal férfira, és némán megrázza a fejét, majd nagyon halk hangon válaszolt.
– Nincs semmi bajom. Kérem, menjen innen!
A férfi a felszólítás ellenére még pár percig ott maradt, de már elengedte az asszony karját. Tanácstalanul nézett a járdán jövő-menő emberekre, de senki sem figyelt rájuk.
Az asszony intett kezével, hogy menjen, ne törődjön vele.
Kicsit várt még, majd elindult. Lassan ment, útközben meg-megállt és visszanézett. Aggódott az asszonyért, aki közben összeszedte magát és rálépett a zebrára.
Lassan, de szerencsésen átért az út másik oldalára, a férfi pedig tovább folytatta az útját. Talán nem is sejtette, milyen traumát okozott a fekete ruhás asszonynak, aki a közeli parkig vonszolta magát, és ott leroskadt az első padra.
Nem volt egy épkézláb gondolata, teljesen összezavarodott. Miért hitte, hogy Őt látta, mikor tudta, hogy ez fizikailag már lehetetlen.
Annyira szerette volna újra látni, hogy szinte az eszét vesztette, ráadásul ez a hasonlóság teljesen megtévesztette.
Egy pillanat erejéig azt hitte, talán valami csoda történt, de, amikor a férfi kellemetlenül magas hangon szólt hozzá, a hangja, a hangja volt az, ami észhez térítette, és visszahozta a valóságba.
Hiába volt a segíteni akaró jó szándék, a hangja megijesztette.
Az Ő fiának, kellemes, bársonyos hangja volt…
Pár hete még hallhatta ezt a kedves hangot, ami akkor egyre csak halkult, csak halkult, majd félbe maradt a szó…és csend lett…
…volt egyszer egy fiú, akinek lelke felröppent a csillagokhoz, hogy ott ragyogjon tovább a végtelenben.