Nagy úr a szükség

Nyugodtan ettem a krumplitokányt. A villával ide-oda rakosgattam a kockára vágott gumót, akár a jó gazda a szalmakötegeket a tarlón. Hirtelen éles, türelmetlen csöngetés zavart föl mélázásomból.
– Mi a szösz, csak nem ég a ház? – kérdeztem félhangosan bosszankodva, amiért a nyílászáró túloldalán valakinek igencsak rátapadt az ujja a csengő gombjára. – Nyitom már – akartam mondani.
Azonban egy mukkot sem tudtam szólni, amikor az ajtóban egy ismeretlen ifjú hölggyel találtam szemben magam. Nadrágba, lila pöttyös fehér blúzba volt öltözve. Lerítt róla a jólneveltség. Kékes-zöldes szemeit rám függesztette: illedelmesen, de alig hallhatóan kezdte hadarni, mi nyomja a lelkét. Le kellett hajolnom hozzá, hogy érthessem mondandóját.
– Támogatást kérek – könyörgött könnytelen, segélyt váró szemekkel –, hogy Magyarországra mehessek a párommal. Otthon már nem maradhatunk, annyira lehetetlen a helyzet a szüleinkkel.
– Fizetés előtt állok, sajnos nem adhatok – mentegetőztem szerényen, amiért nem segíthetek.
Zsebeim után kezdtem kutatni bizonyságképpen annak, hogy a zsebkendőn kívül csak a másnapi kifli ára lapul bennük. Meg is feledkeztem, hogy ennek a rövidnadrágomnak egyetlen ilyen része sincsen.
– Miféle támogatásra gondolt? – szegeztem neki a kérdést.
A lány nem felelt, csak nézett tovább esdeklő tekintettel.
– Forduljon az újsághoz, hátha sikerül valahogyan segítséget kérnie rajta keresztül – tanácsoltam váratlanul.
– Néha megveszem az újságot, hogy munkahelyet keressek benne – motyogta elbátortalanodva beszélgetőpartnerem, félig a kijárat felé fordulva.
– Holnap vagy holnapután nézzen be a szerkesztőségbe, hátha tudják valahogyan segíteni – mondtam végül.
Erre a váratlan vendég megfordult, és szótlanul lesietett a lépcsőn. Sután zártam be mögötte az ajtót. Mire a hálószoba ablakához értem, az ismeretlen lány már tovatűnt a tömbházak sokaságában. Elment, hogy párjával együtt megkeresse szerencséjét odakinn, a nagyvilágban.
Amint az ajtóban hátat fordított, tudtam, hogy többé nem fogom látni. Ezek után mást nem tehetek, minthogy sok sikert kívánjak neki.

Dávid László,
Székelyudvarhely,
1999:szeptember 20.

“Nagy úr a szükség” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!