Adni jó!

Összes megtekintés: 74 

– Hej, az anyád ne sirasson!
A vásári forgatagban a mézeskalácsárus sátra körül állók felkapták fejüket. Habár az embereket különös révületbe ejtette a végtelen emberáradat sodrása, az áruk tömkelege, az illatok egyvelege, az ordítás egy pillanatra mindannyiukat meglepte.
A kiáltást követően szutykos rongyokba öltözött apró kölyök bukkant elő, hihetetlen gyorsasággal szaladva az emberi lábak és a sátrakat kifeszítő ponyvák között, nyomában egy tagbaszakadt férfi lihegett. A fiúcska ijedten tekingetett jobbra-balra, végül oda, ahol a legtöbben mozogtak bevetette magát, és eltűnt üldözője szemei elől.
A mézeskalácsos nem volt már fiatal ember. Deres haja válláig ért, szemöldökét és szakálla bozontját ezüstözte a idő. Azt rebesgették, valamikor családja is volt, de a járvány egyszerre vitte el szőke törékeny asszonyát, és a néhány hetes kislányukat. Azóta Mihály egyedül élt, egyetlen szenvedélye a mézeskalács készítés lett. Különös figurák kerültek ki kezei alól. Olyan mesebeli alakokat formázott, amelyek mellett senki sem tudott szótlanul elmenni. Mihálynak akadt még egy szokása. Vásárnapokon amikor megszólalt a déli harangszó összepakolt, elindult hazafelé. Útközben a megmaradt, aranyhajú pólyásbaba alakot formázó mézeskalácsfigurákat szétosztotta a gyerekeknek, lánykája emlékére.

Azon a vásári napon, éppen öt éve volt annak, hogy szerettei eltávoztak e földi világból. Mélységes bánat nyomasztotta lelkét. Szerette a gyerekeket, maga sem értette miként történhetett, hogy rákiabált arra a kis bámészkodó ágrólszakadtra, sőt még meg is kergette, amikor el akart csenni a pult széléről egy mézeskalácsot. Bizonyára szegények a szülei, és nem tudnak néhány fillért nélkülözni. Bárcsak visszajönne! A nap folyamán gondolatai többször visszatértek hozzá. Hol a feleségét látta maga előtt karján a gyermekükkel, hol a kis tolvajt.
– Kezdek megbolondulni! – dünnyögte magában, felnézve a Napra, amely szikrázóan ragyogott odafönt, akár egy hatalmas mézeskalács korong. Szemei kápráztak a fényességtől, és amikor tekintetét visszafordította, nagy meglepődésére a gyermeket látta ismét sátra mellett. Már nyitotta száját, hogy magához hívja, ám az rájött, hogy észrevette, és hanyatt-homlok menekülni kezdett. Mihály lábai is megeredtek, és ötven év ide, ötven év oda, szaladt a gyermek után. Maga sem gondolta a reggeli kudarc után hogy utoléri, de a tolvaj megbotlott egy kiálló sátorcövekben, hatalmasat esett, éppen az arra sétáló csendőr csizmája elé. A rend őre úgy emelte fel az apró alakot, mint egy különleges bogarat, és vigyorra húzódott a szája.
– Megvagy kis útonálló! – dörögte elégedetten, szétnézve a körülötte állókon, had lássa mindenki, milyen eredményes a munkája.
A gyermek ijedten szepegett, szemeiből könnyek buggyantak elő, végigperegve poros arcán.
– Viszlek a megyeházára, ott majd eldöntik, hogy ….
– Bocsánat, igazán nem akarom megzavarni – Mihály állt előtte alázatosan, látszólag zavarban. Egyik lábáról a másikra billegett, sapkáját gyűrögette a kezében. – Már mindenhol kerestem ezt a vásott kölyköt. A szomszédom, Kozma csizmadia kért meg, hogy hozzam magammal a vásárba az unokáját – itt már bátrabban beszélt, hangosan – , de belátom, nagy hiba volt, nem tud ez kérem viselkedni, hiába igyekszik mindenki a … jóra tanítani.
Beszéd közben megfogta a gyermek kezét, és lassan maga felé húzta. A csendőr felvonta szemöldökét.
– Hát ha elhozta, akkor a maga felelőssége, hogy ne zavarja meg a vásár rendjét!
A körben állók összesúgtak. Akinek csak egy kis sütnivaló is volt a fejében azonnal láthatta, hogy ez a szutykos kölyök nem tartozik senkihez. Meglehet, a csendőr is tudta, és hogy mégis elhitte látszólag, annak igen egyszerű oka volt, nem fűlt hozzá a foga, hogy vasárnap a kalodáig cibálja a koszos tolvajt. Szinte odanyomta Mihály karjaiba, és tekintélyét megőrizve lépkedett tovább.
A gyermek ijedten pislogott a nagy darab mézeskalácsosra. Nem moccant, de amint a csendőr eltűnt a sokadalomban, rúgkapálni kezdett.
– Tegyél le! – sziszegte dühösen.
Mihály azonban nem engedte el, és hiába morgott, rúgott, harapott az apró kölyök, vitte magával. Amikor visszaért sátrához, leültette egy székre. Odaállt elé. A fiúcska pimaszul bámult rá, lábait lóbálta, fejét vakarta.
– Hogy hívnak?
Mérges szuszogás volt a felelet.
– Kik a szüleid? Él anyád, apád?
Most sem válaszolt az előtte ülő, de az utolsó kérdésnél szája lebiggyedt, sírni kezdett. Ökleivel mázolta szét könnyeit, maszatos lett a két füléig.
– Éhes vagy? – kérdezte Mihály, szíve körül furcsa sajgást érezve.
Válasz most sem érkezett, ám bólintott a fiúcska, és sóvárgó tekintettel a mézeskalácsokra nézett. Mihály tekintetét a pillantás nem kerülte el.
– Majd később lesz az is.. – dünnyögte, miközben a hófehér abroszból kibontotta a kenyeret és a szalonnát. – Előbb lakjál jól ezzel – tolta a gyermek ölébe a batyut.
Az először hitetlenkedő tekintettel pillantott rá, majd feje eltűnt a hatalmas karéj kenyér mögött. Néhány perc múlva egyetlen morzsa sem maradt abból, a szalonnának is csupán a héja.
– Bodri örülni fog a vásárfiának – nevette el magát a mézeskalácsos, és egy lovashuszárt nyomott foglya kezébe. Piros egyenruhája, volt annak a bábunak, édes tésztája. A gyermek először csak forgatta kezében, nézegette.
– No, mi az ördög – morgott rá Mihály – , talán bizony nem szereted? Akkor reggel… – nem fejezte be a mondatot, értetlen arccal nézte a fiúcskát.
– Én még soha… nem – suttogta az.
Mihály megértette, a gyermek még nem evett ilyen édességet.
– Akkor éppen itt az ideje, hogy megkóstold – mondta zavartan.
A gyermek először aprót harapott a mézeskalácsból, majd szinte egy falatban nyelte le.
– Miklósnak hívnak, anyám, apám meghalt a nagy járványban – suttogta vékonyka hangján.
Mihály meg akarta simogatni a gyermek fejét, de szomorúan sóhajtott, mert az elkapta magát keze elől.
– Akarsz mézeskalácsos lenni? – kérdezte, hirtelen ötlettel.
Ijedt tekintet volt a felelet.
– Nem tudok én olyat… – rebegte a gyermek.
Az öreg elnevette magát.
– Majd én megtanítalak!
Boldogan pakolt össze, külön kosárkába téve a megmaradt aranyhajúra festett mézeskalács babákat. Felpakolt a lovaskocsira, hová legvégül a széket dobta föl, és az ülésre feltette a gyereket. Miután annak kezeit és arcát vizes ronggyal megtörölgette, odanyomta neki a kosárkát, majd a lovacskát csettintő hanggal indulásra biztatta.
– Első feladat, jól nyisd ki a szemedet, ha gyermeket látsz, én megállok, és te odaviszel neki egy mézeskalácsot. Rendben?
A kisfiú értetlenül pillantott rá.
– De miért? – kérdezte.
– Mert adni jó – hangzott a válasz, és Mihály mosolygós tekintete a két galamb röptét követte, akik a kék ég felé rebbentek az út menti fehér virágokkal teleszórt akácfáról.

“Adni jó!” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Adni jó, igen. Mint ahogyan ezt a szép és kedves novellát adtad nekünk. Megjegyzem, kapni is pompás volt! 🙂

  2. Kedves Éva 🌼
    Csodásan megfogalmazott, igazi népművészeti régi korokat megidéző történet, melyeknek mestere vagy😊…
    Nagyon jólesett olvasni, köszönöm szépen 😍

Szólj hozzá!