Volt egyszer: Huszonharmadik történet: A MOZI

Van a falunkban egy épület, amiben peregtek a mozigépészek keze alatt a filmek. Tisztelegnünk kell a ma is a falai előtt, mert mielőtt a mozi funkcióját kezdte betölteni, iskola volt. Sok mezítlábas gyerek tágította itt az esze szelencéjét.1910- ben építette a falu lakossága. Ebben az időben a szülők egyet értettek abban, hogy az ABC megtanulása fontos, a többire majd megtanítja az élet a gyerekét. Az idő kereke azonban többet követelt, IV. elemi oktatást felváltotta a VI., majd VIII. általános iskola. Szó, ami szó, ennek az épületnek a falai sok mindenről árulkodhattak volna, ha beszélni tudtak volna. Persze az ott tanulók emlékei szóra is bírták, mert meséltek a szülők. Példáként, hogy tiszteletet követelnek a tanítóknak, vagy éppen azt próbálták beleverni a gyerekeik fejébe, hogy ne legyenek senkinek a cselédei. A tudás hatalom, azt senki , semmilyen téren sem vehetik el tőlük. A föld, a megélhetést biztosítja, de annak a megműveléséhez erősnek és eszesnek is kell lenni. Az pedig csak a tanulás által érhetik el. A falusi gyerek rohangált, fára mászott, soha sem volt híján a mozgásnak. A tanmenet előírása alapján egy teremre akkor is szükség volt, ahol a testet is módszeresen nevelni lehetett. Ép testben, ép lélek szlogen bevésődött az iskolások tudatába is. Így a meglévő épülethez építettek egy tornatermet. Természetesen senkit sem zavart, hogy mezítláb, földes padozat fogadta a nebulókat. Tanító Mária, az akkori nevelő szóvá is tette, hogy gyerekek zsebéből kihulló kukorica a nyári szünetben kihajtott a tanteremben. Ekkor a tanfelügyelet az egészségtelen állapotok miatt, lepadlóztatta az épületet. Megkapta az első csinosítást. 1972-től más funkciót töltött be. A tudás, a szórakozás, az ismeretszerzés és a kultúra terjesztését vállalta fel. Rendbe hozták és átalakították. A szolgálati lakás megtartotta funkcióját, továbbra is helyet adott az akkori tanító házaspárnak. Az egyik tanteremből kialakították a falu új könyvtárát. Innen már elláttak bárkit, aki igényt tartott az olvasásra. Hatalmas fejlődés volt a bibliotéka bővítése. A másik nagyterem közösségi térré nőtte ki magát, kultúrházként terjesztette a lehetőséget. Az Állami Gazdaságból átkerült egy vetítőgép. A tanterem a csodák palotájává változott. Mindezt pedig biztosította MOKÉP, a tömegszervezeteknek, a társadalmi szervezeteknek, oktatási és egyéb intézményeknek, hogy hatékonyabb közművelődési tevékenységet tudjanak ellátni. Sokféle igény próbáltak összerakni, iskolai előadásokhoz, alkalmi rendezvényekhez és egyéb szórakoztatáshoz. Az ajánlások nem kerülték el a politikai oktatási jelleget, a tömegpolitikai munkában hasznosítható művek listáját, a gyermek és ifjúsági korosztályoknak rendszeresített alkotásokat. A fontosabb évfordulók alkalmából /április 4. november 7./ a műsorra tűzhető filmek állománya is egyre nőtt. Az irodalmi művek nyomán készült alkotások és klubok programjaihoz használt filmek jegyzéke is megsokasodott. A 1970-től a 16 mm-es vetítőgépeken ezer számra biztosították a lehetőséget. Szinte nem volt olyan nemzet, akitől nem vettek volna meg vetítési jogot. Drámák, vígjátékok, komédiák, western-filmek, krimik,zenés filmek, kalandfilmek, mesefilmek stb. repertoárja került a műsorosztás fellegtárába. Ebben az időben a paletta egyre szélesedett. Mesélték, hogy az első némafilmek idején robogott a vetítő vásznon a vonat, ami szörnyűnek tűnt, néhányan felkapták a fejüket, hogy el fogja őket ütni. Aztán lassan ráébredt mindenki, hogy csak a vetítővászon sugallta képek soksága az, ami a szeműk előtt zajlik. Az első években Pali bácsi megmosolyogta az embereket, mert akinek pénze volt, hogy beüljön egy vetítésre, másnap életszerűnek mesélte el a szomszédjának. A kíváncsiság lassan megtöltötte a nézőteret. A gyerekek sem cukorkára költötték a fillérjeiket, hanem a mozielőadására. A férjem a véletlen folytán került ezeknek a titkoknak a birodalmába. Tudta jól, hogy nem fog egyszerű lenni ha, felvállalja ezt a munkát. Egész napi tevékenysége után, míg sokan pihenni térnek, addig ő szórakoztatni jár. Igen viszi a motorjával hátizsákban a filmtekercseket, esőben, sárban és hóviharban. Menni kellett, mert várták. Várták a csodát, amit a vetítővásznon megjelent. Soha sem késhetett, ha csak rajta múlott, soha egyetlen előadás sem maradhatott el. Mire a férjem átvette a stafétabotot, már alig várták, hogy megszólaljon a hangszóróból a zene. Kicsik és nagyok szedték a lábukat, hiszen csupán fél óra és indult a csoda. 1975-ben már 35 mm-es vetítőgépekkel is rendelkeztünk. A Rákóczy hadnagyával március 15-én kezdődött meg a vetítés és attól a naptól hirdette, hogy a padlós tornaterem átalakult, mától a neve: MOZI. A mozivásznon megjelenő széles, normál és a takarásos filmek felülírták az emberek eddigi képzeletét. Szórakozva tanítottak. A mozigépészek erőfeszítések árán próbálták tartani a nézők számát. Később a saját anyagi javaikat is feláldozták, videókat vettek azért, hogy a nézők igényét kielégítsék. Sok kaland pergett a mozivásznon, amíg egyszer csak közölték az üzemvezetőkkel, hogy leállnak a vetítések. Bezárnak a MOZIK. Persze amíg idáig jutottak a privatizáció útján, egymást váltogatták a tulajdonosok. Minden hiába volt, munkanélkülivé váltak. Vérlázító végkielégítés után, a feketeleves pedig akkor jött, amikor elhelyezkedni sem tudtak és nyugdíjként olyan csekély összeget állapítottak meg nekik, hogy azon megélni sem lehetett. Most tényleg segítség volt a szabadidős elfoglaltság, amit maguk örömére alakítottak ki, mint napközbeni elfoglaltságot. No de nem siránkozni akarok a múlt felett, hanem megosztani egy két kedves és felejthetetlen emléket, a több mint harminc éves mozis tevékenységről. Mennyi csoda pergett a nézők szeme előtt. Néhányan, akik már olvasták egy megfilmesített regényt, alig várták a befejezést. Nevetések, kacajok, néha, szipogó sírások töltötték be a termet. A mozigép pedig lassan pergette az orsóról a filmtekercset. A gép hangja megszokottá vált, a mozigépészen kívül senki sem hallotta. A gépész fülében egy megfoghatatlan zene volt. A villanó fények, az átsuhanó árnyékok, a sötét titkokat eláruló képsorok magával ragadták a fantáziát. Néha túlszárnyalt a rendező elképzelésén és gondolatban megváltoztatta a befejezést. A pergő tekercsek sugallta képsorok sok mindenre voltak képesek. Lassan beépült a legkisebbek tudtába is a mozi világa. Csak párat említek, amihez felejthetetlen emlékek főződnek. A kis Muk története, Csizmás kandúr a világ körül, Hugó a víziló, a No meg állj csak… sorozat, A kisgömböc, vagy a Meséről mesére stb. A mesekönyvek figurája eleven képekben sorakoztak a szemük előtt. Mindig hozzá tartozott a vetítés előtt az izgalom, a várakozás a felvillanó fényre. Pistike szájtátva figyelte, ahogy összeáll a vetítőszerkezet. Egyik alkalommal megkérdezte.
– Ugye Laci bácsi megmosod ma is a vetítőgép fogát?
– Igen, mert hátha bent maradt egy kosz- felelte.
Pistike figyelte, ahogy le és felhúzogatja a férjem a képkapu előtt a fogkefét. Aztán megszólalt.
– Laci bácsi hova lett a pö?
– Azt nekünk kell kimondanunk, mert a gép még nem tanulta meg.
Mint a kis verebek egymás után kiabálták, hogy pö, mintha a TV. Macit hallotta volna az óvó néni. S ez a rituálé állandóvá vált. Minden ovissal a vetítés előtt, képzeletben közösen mosták meg a vetítőgép fogát. De beszélni is tanították egymást. Két kis pösze gyerek, ahogy a vetítésre értek, köszönt a férjemnek. Mártika rákiabált Lacikára. – Rosszul mondod! Nem Lati bácsinak hívják, hanem Lassi bácsinak. Buták vagytok, szólalt meg Vera és tagolva megjegyezte- LA-CI – nak hívják a mozis bácsit.
Iskolások közül Béla semmiképp sem volt hajlandó megtanulni olvasni. Másodszor járta az első osztályt, de az ABC nem volt a barátja. Pénz náluk 8 gyerek mellett nem tellett mozijegyre. Sóvárogva nézte a jegyárusító nénit, hátha beengedi. A férjem megszánta és azt mondta fél évig ő fizeti be, ha megtanulja elolvasni a moziplakátot. Béla megkérte a bátyját és betanulta a plakát tartalmát. Csak hogy, mire a következő előadásra mentek, másik műsorplakát volt a vitrinben. Béla nem tudta elolvasni, ezért haladékot kért, mondván még nem megy olyan jól az olvasás. Hogy melyen erőfeszítésébe került Bélának? Azt nem árulta el, de egy hónap múlva szótagolva már elolvasta plakátot. A tanító néni közölte a férjemmel- a mozi tényleg csodára képes, mert ez a gyerek megtanult olvasni. A rejtelmes sziget vetítése után Petike elhatározta, hogy ő bizony megkeresné Nemo kapitány csodálatos birodalmát. Az Apacsok, A Nagymedve fiai és a többi kalandfilm képzeletbeli indiánharcosok táborát sokasította. Mennyi és mennyi kaland sora játszódott le a szemük előtt. Sok szovjet film volt a repertoáron. Néha nevetségesnek tűnt, amikor újra és újra azok a harcosok rohantak előre, akik egyszer már elestek. Egyik alkalommal a napköziseknek vetített előadáson Ferkó fel- állt és ki akart menni a teremből. A tanító néni rászólt- Még nincs vége a filmnek! Ferkó rávágta. – Mit nézegessem ezeket, hisz már harmadszor támadtak fel! Volt nevetés, de Ferkónak végig kellett nézni a filmet. Csillagosok, katonák szintén ugyan ebben a cipőben járt, aki jól figyelte a filmet, az észre is vette. Tudom, hogy esett a havaseső, amikor a férjem vitte a tekercseket a hátizsákjában. Rosszul zártam le, s egy tekercs kiesett és gurult és gurult, majd a legnagyobb pocsolyában megállt. A vetítőhelyen a férjem Ferkó mondatával közölte, hogy miért nem érdemes az utolsó tekercset levetíteni. Én meg a 120 személyes teremben kezembe egy hajszárítóval próbáltam menteni a menthetőt. Szegény Árvácska tekercseit egyszer a fiatalok eldugták, mert már kétszer látták, és ők helyette tánc múltságot akartak tartan. A bál után visszaadták a tekercseket. Voltak filmek, amik takarásosak voltak, ami azt jelentette, hogy keskenyebb csíkban peregtek a vetítővásznon a kockák. Mivel előfordult, hogy a szombat esti filmben kritikus képelemeket láttunk,/ szex/ a másnapi előadáson fiatalabbak is voltak, ezeket a képsorokat egy papírral letakartam a lencse előtt. Robi, aki már látta filmet, közölte a többiekkel, hogy ma „takarásos vetítés” lesz. Kati feljött a gépházba és annyit mondott. – Dobja félre a papírt, láttunk mi már ilyet, nem kell előttünk takargatni semmit! Szóval akkor már rá kellett jönnöm arra, hogy hiába van korhatár ráírva filmekre, az csak a jegyárust védi. Sokkal előbbre tartottak a fiatalok, mint mi ugyan abban a korban. Többet nem használtam a papírt. A Marxista Esti Egyetemistákat sem a Csendesek a hajnalok c. filmemmel kápráztattam el, hanem az aznap esti műsoron lévő a Lady Chatarly szeretőjével. Felnőttek voltak, fiatal házasok és szenvedélyesek, akár a film szereplői.
Azonban nem feledkezhetek el a magyar alkotásokról sem. Az Aranyember, A dunai hajós, Egy magyar nábob, Hippolyt, a lakáj, Egri csillagok,Kárpáthy Zoltán, Körhinta, Ház a sziklák alatt, Talpalatnyi föld,Úri muri, Valahol Európában, A veréb és is madár, Gyöngyvirágtól lombhullásig stb… , sorolhatnám, kitudja meddig. S ezeknek a filmeknek a szereplői közül már oly sokan az égi vetítővásznon személyesítik meg a főszereplőket. A külföldi filmek közül a legnagyobb benyomást a sokévi vetítés után a Ben Hurr c. film tette rám. Nagy volt a hó, a férjem beteg lett, nem volt más megoldás enyém lett a feladat. Két héten keresztül falvakról falvakra jártam a 16- mm-es tekercsekkel a termeket. Mindenütt telt ház volt. Zokogó emberek tömege nézte a filmet. Amúgy már évekkel azelőtt nekem is meg lett a gépész- üzemvető vizsgám, s így enyém maradt a helybeli vetítés is. A férjemnek így is jutott még mindennapra egy másik falu. A maláji tigris volt az a film, ami minden alkalommal, ha repertoárra került, félelemmel töltött el. No, nem a tartalma miatt, hanem akkor, akarva akaratlanul balszerencsés voltam. Egyszer szegény lányaimnak hagyott keserű emléket, máskor vetítés közben engem ért kár, harmadszor pedig csak a Jóistennek köszönhettem, hogy nem ért súlyos baleset. A sokévi munkát, a gyönyörűségeket egyszer csak felváltották a kegyetlen képkockák. A lelkeket romboló fantázia szüleményei, A Cápa, az Anakonda, A tudom, hogy mi tettel az elmúlt nyáron stb. Ezeket már nem szerettem közvetíteni a nőzők felé. De a fiatalok ezekre jöttek és váltottak jegyet. A mi világunk, a mi képzeletünk elmaradt tőlük, meg kellett hagyni, hogy megint minden megváltozott. Aztán a videók lassan átvették a vetítőgépek szerepét. Utána még egy ideig pergett a film tovább. Ma már nincs alumínium dobozba zárt tekercs. Az alkotás lemezre van írva. Tizenöt évvel ezelőtt egy egészségügyi előadás alkalmával mutatták meg nekem a fiatalok, hogy hova rejtették el a leselejtezés elől a náluk szolgáló 16 mm-es gépet. Majd kiugrott a szívem, amikor a tárolóládáját felnyitottam és érintetlenül volt benne a vetítéshez szükséges gépegység. Azt az estét, amikor a férjem hazahozta és nálunk beindította gépet, nem lehet elfelejteni. Igen az üres tekercs húsz év után nálunk peregett tovább. Ma pedig alig van hely, ahol még emlékként megtartottak egy dobozba zárt kópiát, s ahol még van rá lehetőség, hogy felvillanjon a fény és éltre kelljenek a színészek. Azt is tudom, hogy van olyan a mozigépész, aki időt, pénzt és fáradságot nem kímélve életben tartja a vetítővászon világát. Ki nosztalgiából, ki elszántságból. A mi kis termünk azonban helyet adott régen egyéb rendezvényeknek is. Fellépett a teljesség igény nélkül pl. Feleki Kamill, Horváth Teri,Pécsi Ildikó, de száll a nóta Jákó Vera, Gál Gabriella, Kovács Apollóni és jó pár táncdal énekes ajkáról is. Pár évvel ezelőtt egy kiállítás kapcsán beindítottam a 16- mm-es gépet. A tekercsen egy kis híradó és filmelőzetes volt. Rövid ,csupán arra szolgált, hogy nosztalgiázunk és a szemünk előtt legyenek a régi filmek reklámplakátjai. Nemrég jártam egy közeli faluban. Elődeink hagyatéka volt a kiállítás tartalma. Az egyik asztalom tekercsek, filmszalag, ragasztószerkezet és plakátok hívták fel a figyelmet, hogy itt is volt egy MOZI. Hallottam a vetítőgép hangját, a tekercselő suhanását és az orromban éreztem a ragasztó illatát. A férjemre gondoltam, mert egyszer azt mondta. – Ha én elmegyek földi életből, ne felejtsd el soha, hogy a film pereg tovább. Igen az életünk filmje pereg tovább, úgy ahogy a most a jobb létre szenderült Törőcsik Mari után is pörög a körhinta.
Az ódon iskola újra felújítva várja a falusiak apraját és nagyját. Színházteremmé nőtte ki magát és közösségi előadásokra invitálja a kíváncsi látogatókat. Beszélgetünk egy megmentett öreg iskolapadban, amiben a nyolcvan életévüket betöltött asszonyok tanultak. Előttük az üres tintatartó, a hozzá való toll és az emlékek. Igen mert volt egyszer egy iskola, amiből MOZI lett, ma pedig méltó dísze a falunknak. Örök emlékeket őriz, amíg csak állnak a falai.

“Volt egyszer: Huszonharmadik történet: A MOZI” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!