Az árva lány

Anyám árva lány volt. Édesanyja belehalt a szülés utáni szövődményekbe. Nagybátyjáék vették magukhoz az újszülöttet, és Varga atya második felesége, a drága, feledhetetlen Márta mama nevelte fel. Fiuk, Bélus bátya már 18 éves fiatalember volt anyám születésekor. Apja halála után kötelességének érezte tovább gondoskodni a kis árváról. Nem is nagyon tehetett mást, mert nevelőanyja semmi szín alatt nem mondott volna le a kislányról, aki a mindene, a szeme fénye lett, hiszen neki magának már nem született több gyermeke. Első házasságából származó kislánya korán meghalt. Második házasságában pedig készen kapta az ötéves Béluskát.
Szegény jó Mamám egész életében átkozta a vén, részeges bábaasszonyt, aki miatt nagyanyámnak meg kellett halnia. A szülőnőhöz kiérkező bába sajátos módon először pálinkát kért, csak utána kezdett foglalkozni a vajúdó asszonnyal. Amikor napokkal később orvosért akartak szalasztani, kategorikusan megtiltotta: „Nem kell orvos!” – rikácsolta, a falusi ember meg mit tehetett, hallgatott rá. Később már látták, hogy nagy a baj és mégis orvost hívtak, de ő már csak sajnálkozni tudott és a fejét rázta: ha időben hívják, „egy jó kis tintura” és nem lett volna semmi baj.
Egy másik, hasonló esetet is felemlegetett, majd hozzáfűzte, hogy ha ez még egyszer előfordul, feljelenti a bábát. Mért nem akkor tette ezt, amikor nagyanyám meghalt, gondoltam 10 éves koromban, mért kellett még másnak is ugyanarra a sorsra jutnia? Nagyanyám több mint egy hónapig küzdött a gyermekágyi lázzal, nem adta fel könnyen, de végül legyőzte a gyilkos kór. Édesanyám január 26-án született, ő pedig február 28-án hunyta le örökre a szemét. Halála előtti napon még a karjaiba kérte a kisbabáját: „Adjátok ide a kislánkámat!” Hosszan nézte a csodaszép csecsemőt, majd a Mama gondjaira bízta: „Vigye el ángyi és nevelje fel!”
Mama gyakran emlegette dédanyámat, Mila mamát is. Ha ő nem hal meg a lánya szülése előtt egy hónappal, minden másképp alakulhatott volna. Határozott, kemény akaratú asszony volt, aki nem félt senkitől és semmitől. A vejével is bátran szembeszállt. Hollófekete hajkoronájában hatvanon felül sem akadt egyetlen ősz szál sem. A fennmaradt fényképen szálfaegyenes tartással ül, igazi matriarchaként szinte trónol a széken, mellette áll 16 éves ifjú lány nagyanyám, előtte unokái, ötéves Bélus bátyám, kezében hatalmas kalappal és három év körüli szöszke Gizi unokatestvére.
Sajnos így ment ez akkoriban. Az állathoz hamarabb hívtak orvost, a „lódoktort”, mert az állatnak meg kellett gyógyulnia, hiszen ló nélkül nem lehet szántani, terményt fuvarozni, tehén nélkül nincs tej, túró, vaj. Mi lesz akkor velük? Éhen halnak. A beteg embert a legritkább esetben látta orvos. Vagy meggyógyult magától vagy belehalt a nyavalyájába.
Mama a nádfedeles ház földes szobájában ruhákba csavart meleg vizes palackokkal rakta körbe anyámat a bölcsőben, hogy meg ne fázzon. Csoda, hogy anyatej nélkül, higított tehéntejjel életben tudta tartani a pár hetes csecsemőt. A kis Marika nagyon ragaszkodott a Mamájához. Soha nem hagyta el, hiába akarta apja később hazavinni, ő örökre a nagybátyjáéknál maradt. Varga atya egyetlen fia, Bélus bátya hat év múlva megnősült és hamarosan megszületett Etelka lányuk.
Anyám ekkor már hét éves volt és gyönyörű gyermek lett belőle. Szőke hajával, kék szemével, hófehér babaarcával nem akadt párja a vidéken, ő volt a legbájosabb kislány, ahogy később őt tartották a falu legszebb lányának is. Egy karácsonyi ünnepségen ő alakította volna Szűz Máriát, ki más, ha nem ő a madonna- arcával, de sajnos a betlehemi játékok előtt néhány nappal megbetegedett és nem mehetett iskolába.
Faluhelyen a kerti, mezőgazdasági munkálatok tavasztól őszig tartottak. Télen az emberek otthon ültek, legfeljebb a ház körüli teendőkkel, javításokkal foglalatoskodtak, esténként pedig hol egyiküknél, hol másikuknál összegyűlve meghányták-vetették a világ sorsát, beszélgettek, fújták a füstöt és iszogatták a házi bort. No és legfőképpen kártyáztak. Amikor éjfél felé felszedelőzködtek és elindultak hazafelé, Mama nem győzte utánuk szellőztetni a szobát. Abban bizony vágni lehetett a füstöt.
Néha, nem is olyan ritkán előfordult, hogy valakinek kifogyott a bagója. „Nosza, szaladj, lánko – szóltak oda anyámnak – zörgesd meg a boltos ablakát és hozzál egy pakli dohányt!” Abban az időben maguk sodorták a cigarettát. Anyám végigszaladta az utat, félt a koromsötétben, alig várta, hogy visszaérjen. Az se nagyon vigasztalta, hogy mindig kapott a szolgálataiért cukorkát a vendégektől.
Övé volt az egyik legszebb karácsonyfa a faluban. A sok-sok ember, aki náluk megfordult, mind hozott neki valamilyen díszt, csokoládét, üveggömböt, angyalhajat. A szaloncukrot Mama saját kezűleg készítette, főzte. A masszát gyúródeszkára borította, szép, egyenletes darabokra vágta, és az év közben összegyűjtött, gondosan megőrzött sztaniolpapírokba csomagolta.
Ha valamire hirtelen pénzt kellett vinni az iskolába, anyám hazaszaladt, szólt a Mamának, aki továbbította a kérést a Varga atyának, ő pedig azt mondta: „Mártho, adjál öt krajcárt a lánkának.” Ha úgy vesszük, ezekért a krajcárokért a kislány meg is dolgozott. Reggelente, iskolába menés előtt két teknő szecskát darált le a ludaknak.
Nyaranta kihajtották a libákat a Vág partjára, ahol kedvükre csipkedték a dús füvet alkonyatig. A gyerekek egész nap szaladgáltak, fürödtek a folyóban és játszva megtanultak úszni. Sokszor úgy belemelegedtek a játékba, hogy mire feleszméltek, a libáknak se híre, se hamva nem volt. Napnyugtával bölcsen libasorba rendeződtek és hazaballagtak.
Bélus bátya akkoriban udvarolt leendő feleségének, Annus nénémnek. Anyám unokatestvérével, Irénnel együtt meglátogatta a menyasszonyt, a másik unokatestvére, Ilus azonban nem tartott velük. Valamilyen betegség miatt kopaszra nyírták a kislányt, ezért otthon kellett maradnia. „Az Ilut nem hoztuk el, mert az Ilu az csúnya” – jelentette be anyám a nagy hírt a jövendőbeli rokonoknak.
Egy alkalommal idős, ritkán látott rokon látogatott el hozzájuk. Régi vágású, pedáns, komótosan beszélő öregúr volt, még inkább a XIX. század embere, mintsem a XX. századé. Modora, viselkedése a századforduló stílusát idézte. „Hozzál nekem, lyányom – szólt oda a kis Marikának – tentát meg pennát!” Anyám ijedten, sírva panaszolta a Mamának, hogy az a nagy bajuszú bácsi csúnyát mondott neki.
A tekintélyes külsejű, tiszteletre méltó nagybácsi nem tett lakatot a szájára és mindenről alaposan kifejtette a véleményét. Távozása után találtak rá a kisebbik lány, Etelka emlékkönyvében az akkurátusan meghúzott vonalak közé írt sorokra: „Ha azt akarod, hogy mások megkedveljenek és szeressenek, akkor a síró, nyafogó tempót vesd el, és helyette igazi, ideális kislány légy.”
A kis Eti rá is szolgált a jó tanácsokra, igazi ördögfióka volt. Mire a Mama kettőt fordult a konyhában, ő már a fa tetejének legvékonyabb ágán hintázott, frászt hozva a szüleire. Ha Szímőn járva őt ismerő emberekkel találkoztunk, szinte kivétel nélkül mindenki azt vágta rá elsőként: „Á, a Varga Eti, mindig el volt törve a keze.” Unokanővérem egész életében büszkén emlegette tizenhárom kartörését. Egy időben azt mesélte, hogy a lábából vett csontot ültették be a karjába, a lábszárcsontját pedig birkacsonttal pótolták. Kizárt, hogy a harmincas évek végén hasonló műtétet végeztek volna a korabeli Európában. Ráadásul állatból emberbe nem transzplantálhattak csontokat. Végül Eti is belátta, hogy ez nem történhetett így, de hogy honnan szedte a láthatóan általa igaznak hitt mesét, soha nem derült ki.
Egy ízben anyámék felkerekedtek és lovas szekérrel átkocsikáztak a kamocsai búcsúba. A nagylányok nem akarták magukkal vinni a nyolc éves gyereket, aki megbújt a kocsi végében tartott ponyvák alatt. Csak akkor fedezték fel, amikor már odaértek. Másik alkalommal elcsavarogtak a barátnőjével, szegény Mama széltében-hosszában kereste őket a Vág partján, s már a legrosszabbtól tartva kétségbeesésében leroskadt egy felfordított teknőszerű fadarabra, ott morfondírozott, hol, merre lehetnek a kislányok. Álmában sem gondolta, hogy ott ül felettük. A gyerekek ugyanis az üreges fa alá bújtak a Mama haragja elől.
Bélus bátyámat Csehországba vitték katonának, lovas huszár lett, karddal az oldalán, amire egész életében büszke volt. Egy alkalommal nagyanyja temetésére nyolc nap rendkívüli szabadságot kapott, amit ő nagy vidáman el is töltött otthon. Nagyanyja még jó húsz évet élt ezután erőben, egészségben. Marikának hozott egy hajas alvóbabát, anyám még nagylánykorában is őrizgette. A gyönyörű, porcelánfejű baba Magyarországra is elkísérte, ahol egy szomszéd kislány végül összetörte.
Írjon levelet a Bélus bátyának, bíztatgatták a gyereket, aki még iskolába sem járt, de lelkesen hozta a papírt és ceruzát. Ám jött a bökkenő, mit írjon? „Írd azt lányom, hogy írom a levelem a kútnál, csókold meg a seggemet a luknál!” – javasolta Varga atya nevetve.„Hogyisne, nem az enyémet, hanem az Iluét” – csattant fel öntudatosan hétéves anyám.
Marika két édesbátyjával, Józsival és Pistivel az óraközi szünetekben találkozott. Pisti gyakran adott neki aprópénzt. „Vegyél rajta cukrot, kishúgom!” Kedves, szelíd arcú, jó gyerek volt. A háborúból soha nem tért vissza, eltűnt a Don-kanyarban, mint oly sok katonatársa. Valaki még látta a visszaúton, egy fa alatt üldögélt, de már nagyon betegnek látszott. Soha nem érkezett hír felőle. Sokszor eszembe jut, vajon hol, merre lehet a sírja, ha egyáltalán tisztességgel eltemették.
Józsi bátyámat apjával, mostohaanyjával és négy féltestvérével együtt ugyanúgy áttelepítették Magyarországra, mint anyámékat. Édesanyám, mint már említettem, nem élt velük, de papíron az ő, anyjától örökölt szántóföldjeit, erdejét, gépeit stb., összesen 28 000 aranykorona értékű tulajdonát is az apja hozta át Magyarországra. Évtizedekkel később mesélték, hogy valaki még odaszólt a papának: „Mi van, Dolfi, hát viszed a Mari földjét is!” Érthetetlen, hogy ezt anyámék soha nem kérték, nem foglalkoztak vele, eszükbe sem jutott. Szegény anyám nemcsak az apai örökségből nem részesült, de még a saját édesanyja részét sem kapta meg. Annus nénémnek Szímőn még eszébe jutott, hogy nagyanyám arany ékszerei a lányát illetik. Fogta magát, elment a nagyapámékhoz és egyszerűen kikérte az aranyakat. Vonakodtak, de végül odaadták.
Bérma-keresztanyjának köszönhette anyám egyetlen gyönyörű, fekete csipkeruháját. Közvetlenül a háború után a városi lakosság szó szerint éhezett. Falun nem volt ilyen rossz a helyzet. Bab, krumpli, kukorica termett a kertben, csirkék, libák, kacsák szaladgáltak az udvaron, a malacka röfögött az ólban, volt mit enni. Ha nem jutott más, napokig kukoricakásán éltek, amiből olyan sokat fogyasztottak, hogy soha többé hallani sem akartak róla. Harminc évvel később Margit ángyom megemlítette anyámnak, csináljanak már közösen lekvárral, tejjel, ahogyan annak idején ették. Anyám először csak nevetett az ötleten, de végül beleegyezett és megfőzték. Akkor ettem életemben először és utoljára kukoricakását.
Szóval a falusi asszonyok kosárba pakolták a sonkát, kolbászt, krumplit, és bekocsikáztak szekérrel a városba. Bementek a hivatalokba és bizony némelyik irodista hölgy igen hiányos öltözékben lett gazdagabb némi élelemmel. Csereüzlet köttetett. Ruhát adtak ennivalóért. Fordítva is működött a dolog. A városból keresték fel a falvak lakosságát és kínáltak mindenféle holmit, ruhát élelemért.
Egy ilyen alkalommal betértek nagyapámék portájára is, és a csomagból előhúztak egy csodálatosan szép csipkeruhát a hozzávaló alsóruhával együtt. Nagyapám felesége rá sem nézett, már hajtotta volna ki a hívatlan látogatókat, de hirtelen megszólalt az éppen náluk tartózkodó Irén néni, anyám bérma-keresztanyja, és azt javasolta, hogy vegye meg a ruhát a Marinak. Ő anyámat egyetlen napig sem nevelte, de nem mert ellenkezni és végül egy kövér libát adott a különleges ruháért. Fotón is megörökíttetett a csipkecsoda. Karády frizurás anyám viseli a képen már ifjú asszonyként, ajkán leheletfinom mosoly, nyakában édesanyja aranylánca Szűz Máriás medalionnal.
Anyám apjáék az ország déli részébe kerültek, Baranya megyébe, míg Varga mamáék a határhoz közelebb, Komárom megyében maradtak. Még az útleveles korszakban is sokkal könnyebb volt innen átugrani Szlovákiába, mint végigutazni az országon. Józsi bátyámék szüntelenül keresték a lehetőségét, hogy ideköltözhessenek. A hatvanas években fáradozásukat siker koronázta és ugyanabban a faluban vettek házat, ahol mi is laktunk. Így a két testvér és családjaik már gyakran találkoztak. Józsi bácsiéknak egy fiuk született, Józsika, s én őszintén örültem, hogy unokaöcsém itt van a közelemben. Egyke volt ő is, akárcsak én.
Anyám serdülő lányka korában a nyár nagy részét a földeken töltötte, 12 évesen már markot szedett. Pitymallatkor Mama szelíd szóval költögette: „Kislányom, Marika, ébredj fel!”. Ő alig tudta nyitva tartani a szemét az álmosságtól, de nem volt mese, menni kellett. Elindultak Annus ángyival együtt gyalog a 16 km-re fekvő tormoli határba. A nap már magasan járt, mire odaértek. És dolgoztak, kapáltak, gyomláltak, kötöztek, kacsoltak egész álló nap, mikor mit kellett. A széles határban egyetlen fa nem sok, annyi sem akadt, aminek az árnyékában megpihenhettek volna. Dél felé Mama is felszedelőzködött és vitte nekik az ebédet, főleg ha a férfiak is kint dolgoztak velük.
Varga atya nagyon jó ember volt, mindig megengedte nekik, hogy ebéd után lefeküdjenek a kocsi alá és aludjanak egyet. De ha a távolban megpillantotta a fiát a lovakkal, odaszólt a menyének: „Annus, keljetek fel, lányom, mert ez a marha már a tormoli kútnál itat.” Bélus bátyám ugyanis anyjára, a fiatalon meghalt, kardos Sajtos Etelre ütött, és nem örökölte apja békés, nyugodt természetét. A földekről éjfél felé értek haza, és röpke, néhány órás alvás után kezdődött minden elölről.
Anyám kétféle állattól rettegett: az egértől és a békától. Aratáskor egyik ismerősük meg akarta tréfálni, békával közelítette meg a kislányt, aki sivalkodva menekült előle. Mama nem hagyta annyiban a dolgot, elcsípett egy békát, volt a határban elég, és beledugta az illető levetett kabátjának a zsebébe. Volt ám kiabálás, rémüldözés, jól megjárta az ijesztgető.
Egyszer még az is megtörtént, hogy a lovak önállósították magukat és megszöktek. Ott álltak a kocsira felrakott terményekkel lovak nélkül. Az állatok hazaporoszkáltak és a kapu előtt nyerítve kértek bebocsátást. Szegény Mama majdnem hideglelést kapott a rémülettől, amikor a felsorakozott lovakat meglátta. Bekötötte őket az istállóba, de arról már nem szólt a fáma, hogy az emberek hogyan jutottak haza a kint rekedt szekérrel.
Egyetlen pofont kapott Bélus bátyámtól anyám gyermekkorában. Nem fakadt sírva, csak ráemelte csillagkék szemét és azt kérdezte: „Mért ütött meg bátya, azért mert árva vagyok?” Évtizedekkel később megrendülve emlékezett bácsikám a régi jelenetre, és soha többé nem bántotta a kislányt. Saját gyermekei, Eti és Béla nem voltak ilyen szerencsések. Eti gyakran rászolgált egy kis fejbizésre és Béla is kapott olykor egy-két fülest.
A nagyobbacska lányok közül sokan elszegődtek a városba, vagy a közeli grófi kastélyba cselédlánynak. Anyámék is összebeszéltek a barátnőikkel és néhányan elindultak szerencsét próbálni. A grófné végigmustrálta a jelentkezőket, de mindegyiken talált valami kivetnivalót. Anyámat alaposan szemügyre vette és csak annyit mondott: „Te túl szép vagy, téged elszeretne a gróf.” Végül valamennyien hazatértek és örültek, hogy mégsem kell szolgálónak menni.
Fürdőruhája a faluban csak nagyon keveseknek volt. A lányok, fiatalasszonyok kombinéban fürödtek a Vágban. A folyó olyan kristálytiszta volt, hogy még a hatvanas években is lejártak hajat mosni a vizében. Aranyló homokos partját, amit annyira szerettünk, mára már benőtte a gyep, alig lehet ráismerni az egykori homokozásra, várépítésre csábító, gyönyörű partvidékre.
Nyaranta két hetet minden évben szüleim falujában töltöttünk. A Vágban fürödni! Nem volt annál nagyobb boldogság. Régi az emlék, 13 éves lehettem, fénykép is megörökítette a pillanatot. Ülök a folyó közepén képződött kis fövenyen és csöpögtetem a vizes homokszemcséket. Apám velem szemben hasalva érdeklődve figyeli a játszadozásomat, dús hajának két tincse előrehullik a homlokába.
Több mint fél évszázad telt el azóta. De azért nyaranta az emberek ma is kijárnak a Vágra, s ha elapad a folyó vize, a kis zátonyokon ülve a gyerekek ugyanúgy csorgatják ujjaik között a selymes homokot, mint ahogy mi tettük annak idején.

“Az árva lány” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!