Minden kis nesz

Összes megtekintés: 82 

Szirénát meghazudtoló robajjal keltett az ébresztőm, úgy rázott fel az álomból, mint a villamosszékben ülőt a halál és hasonlóan kellemetlenül is éreztem magam. Kora volt még, semmi fény nem szűrődött be a redőny hunyorgó nyílásai között, csak a buszok és a villamos éles és dübörgő hangjai zengtek, még nem volt nagy forgalom. A tisztes állampolgár ilyenkor még alszik, a buli után hazatévelygők már hazaértek, de a reggeli műszakba induló munkások még nem indultak el. Kietlen óra volt ez még a nappal és az éj között lebegő szürkés átmenet, ami egy kis nyugalmat csempészett a főváros kellemetlen lármájába.
Muszáj volt felkelnem, bár az álom még otthagyta keserédes utóízét a számban, az idő megállíthatatlanul pergett és a hatalmas falióra is fájdalmasan vonszolta előre mutatóit. Szerettem ezt az órát, bár már elég idejétmúlt külseje és kopott mutatói nem festettek valami szép látványt, mégis valami megmagyarázhatatlanul gyönyörű volt benne. A kattogását meg különösen szerettem, ahogy rakosgatja a mutatóit egymás után, már kicsit lassan komótosan, mintha egy öregúr elegánsan sétálna végig az Andrássy út zöldellő ostorfái alatt.
Minden olyan hangos, még ebben a nyugalmas órában is, minden tudatni akarja velünk, siessünk menjünk nem érünk rá, az élet nélkülünk is folytatódik, így hát jobb, ha felvesszük vele a tempót, különben lemaradunk, elveszünk az időben, az életben és az úgy száll el felettünk, mintha csak egy rövid álom lett volna. Nem szerettem ezt a várost, agresszívan tolta nekem az arcát, akár egy zaklató, de ő rosszabb volt, mert mindig és mindenhol ott volt, az utcán, a parkban, a boltban, a szobám sarkából is ott figyelt Budapest és nem hagyta, hogy egy perc nyugalmam is legyen tőle. Szinte láttam, ahogy dacosan ott ül, mint egy kisgyerek, csak azért sem mozdult várta egy gyenge pillanatomat, ahol rám erőlteti végtelen nyüzsgő lármáját.
A mezítlábas talpam hangosan dobogott a régi parkettán, az alattam lakó nagy örömére, ilyen ez a panelházi élet, megszoksz, vagy megszöksz, már ha van hová és általában nincs. Kihúztam a komódomat és öltözni kezdtem, feketét húztam, mégiscsak megadja a tiszteletet, ha temetésre indul az ember. Fekete nejlonharisnyát és fekete szoknyát vettem fel, még csak a tavasz derekát súroltuk, de melegbe fordult az idő, begomboltam a fekete ingem és kiválasztottam egy vékony fekete szövetkabátot is. Gyászosan néztem ki és azt hiszem éppen ez volt a cél. Nem különösebben ismertem az elhunytat, talán gyerekkorom egyik alakja, aki már tizenöt évvel ezelőtt is rettentően öreg volt, most végleg lehunyta szemeit. Bár kegyetlenül hangzik az egész temetés mizériát csak arra használtam fel, hogy kiszabaduljak fővárosi napjaimból és eltölthessek néhány napot vidéken, anyáméknál.
Mehettem volna kocsival, hiszen az autóm itt állt a ház előtt, egy megbízható volvo, nem is régi szériából, ha most kinéztem volna az ablakon láttam volna, hogy ott áll az őrzött parkolóban, az üvegezett napelemes tető megvédte mindentől. Talán mások irigykedve nézték volna áramvonalas formáit, és megjegyezték volna milyen szép modell, belőlem azonban még egy kis elégedettséget sem váltott ki, csak nyugtáztam, hogy ott áll, ahol mindig. Így hát kihasználtam az alkalmat, hogy továbbra is kedvére időzzön ott érintetlenül és megvettem a vonatjegyem online. Nem csak azért, mert nem vagyok a legjobb sofőr, ami tény, de imádtam a vonatokat, a pályaudvarokat és magát a zakatolós csendes utazást. Mindig csodaszép erdők és mezők tárultak elém, végtelen völgyekkel, vonuló hegyekkel, legelő állatokkal vagy épp bóklászó őzekkel. Nem voltak hangosan dudáló autók, villogó lámpák, szirénázó mentő vagy tűzoltóautók, színes villogások vagy ideges vészfékezések, csak a kígyózó szerelvény és halkan fészkelődő utasok. Egész kis életközösség alakul ki a hosszabb utazásokon, jól tudom, nekem is volt benne elég részem, négy öt órás utak, csendben tanulós egyetemisták, fülessel filmezős párok, újságot susogtatós idősek, telefont nyomkodó fiatal középiskolások. Mindenkinek megvolt a kis buborékja, amiben megélte ezeket az utazásokat. Én a könyvet bújó molyok közé tartoztam.
Végigsimítottam a könyvespolcomon és kiválasztottam egy komor kietlen havas vidéken játszódó Jack London könyvet és a táskámba csúsztattam, még egyszer belenéztem a tükörbe, próbáltam mosolyogni, de az sosem állt jól, inkább a nyugalom és a mélynéma sötét szemek, mik a csendben világítottak. Bezártam az ajtót és kopogó léptekkel indultam le a lépcsőn, a harmadikról, azért mégse liftezzen az ember lánya, végig sétáltam a márványos leharcolt köveken, lépteim visszhangoztak a hatalmas üres falakon és már kint is voltam az utcán. Megcsapott az emberi beszédfoszlányok armadája, gyomron vágott egy taxi ideges dudálása és a fülembe ordított a villamos csikorgó fékezése.
Az emberek szinte átgázoltak rajtam, mint akit nem is látnak, aki ott sincs, egy álló csepp voltam a tömeg tajtékzó sodrában. Megszorítottam a táskám és elindultam a villamos fele, külföldiek, magyarok ki tudja kik, harsány beszélgetések, hatalmasan artikulált mindenért ujjongó határon túliak. Megálltam a zebránál, egy nő állt mellém színes rakottszoknyában, karján a csecsemő, mellette kézenfogva egy három- négy éves forma kislány nyalókát majszolva. Ő volt az első aznap, aki rám nézett, rámosolyogtam, mire ő fülig érő szájjal ingetetett vissza nekem. Az anyja oldalra sandított aztán elkapta onnan a gyereket. Nem értettem, mit mond neki, de a kislány előszőr elpityeredett, aztán zengő zokogásban tört ki. Sajnáltam szegényt, nem tett semmi rosszat, csak én álltam ott, se egy rosszarcú alak, se egy hajléktalan vagy furcsa külsejű ember, én pedig csak nem lehetek olyan félelmetes, nem?
Kissé bosszúsan mentem tovább, de megnyugtatott az elkövetkező napok egyhangú nyugodtsága, már vártam a vidéki levegőt és a fák susogását. Nem sokkal később megérkeztem a pályaudvarra, a levegőt betöltötte a vonatok tompa zúgása, a galambok turbékolása és a hangosbemondó érthetetlen zöreje. Már bent állt a vonatom, ilyenkor szoktam még bekapni valamit indulás előtt és meginni egy kávét, hosszú az út vár rám, de most valahogy egyiket se kívántam, így csak elindultam a kiszemelt vágány felé. Mire odaértem még éppen leszállóban voltak az utasok, egy goromba fiú gondolkodás nélkül átsétált a lábamon, egyáltalán nem fájt, de azért bocsánatot kérhetett volna. Csak álltam a táskámmal dühösen és egyre jobban szerettem volna kiszabadulni innen.
Amikor felköltöztem még élveztem az újdonság varázsát, hogy nem jön szembe ismerős, a névtelenséget, hogy senki nem ismer és bárki lehetek, csodáltam a Budai hegyeket, izgatottan vártam a metrót és rácsodálkoztam az alacsonyan szálló repülőgépekre amint ereszkedtek vagy épp a magasba törtek. De a hegyek kikoptak, a metró hétköznapi kopott és szürke lett és a csodás utasszállítókból is csak a falatrengető förtelmes zaj maradt meg.
Elfoglaltam a helyem az ablak mellett, komótosan körbe nézegettem, hiányzott már a vonatutazás, mostanában annyi minden történt, hogy el is felejtettem ki vagyok és mit is szeretek igazán. Fülkés vonat volt, az ajtaja csukva, már csak pár perc volt indulásig, amikor két fiatal lány rontott be az ajtón loholva, hatalmas táskákkal és elfoglalták tőlem távolabb helyüket. Nem voltak magyarok, de egy köszönést sem engedtek meg maguknak, kezdtem tényleg kiábrándulni az emberekből. Inkább kinyitottam a könyvem és olvasni kezdtem, nem akartam már ebben a világban lenni és az egyetlen mentsváram a könyvek jelentették. Teljesen elmerültem benne, ott voltam a hideg havas tájon éjjel a tábortűz mellett és a farkasok vonyítását hallgattam. Szinte éreztem a hideg levegőt az arcomon, amint ráfagynak az apró jégvirágok, amikor a kalauz lépett be és kérte a jegyeinket. Nehezen társalgott a külföldiekkel, akik valamit rosszul vagy hiányosan vettek meg, nem értettem kristálytisztán, én már beolvasásra készen tartottam a telefonom az elektronikus jeggyel, ám amint végzett a lányokkal egyszerűen csak becsukta az ajtót és tovább állt. Értetlenül néztem, de nem törődtem vele, volt megesett az ilyen, hogy valakit kifelejtettek, biztos máshol járt az agya a külföldiek miatt. Eltettem a telefonom és halk zakatolás visszarepített a vad tajgára.
Mire észbe kaptam azt vettem észre egyhelyben állunk, fel sem tűnt, csend volt, a lányok a nagy visítozásaiktól fáradtan aludtak, fejük féloldalasan a fejtámlán nyugodott. Rápillantottam a kabinban elhelyezett monitorra, ami azt mutatja hol járunk épp és közben kihagyhatatlan hirdetésekkel bombáz, most nem mutatott sem helyszínt, sem reklámot, csak nagy piros betűk éktelenkedett a monitoron: -Előreláthatatlan késés várható, kérjük szíves türelmüket!
Becsuktam a könyvem, felálltam és óvatosan, hogy ne csapjak zajt a helyemre tettem. Szinte félelmetes csend vett körül, a nap hétágra tűzött be az ablakon, sárgás fénye betöltötte az apró kabint. Hunyorogva néztem ki, hatalmas rét, apró kis házak a távolban, tisztások és bevetett mező terült el mellettünk, de egy lélek sem mozdult, se egy madár, sem legelő állatok, még egy ember sem volt sehol. Halkan kiléptem a szűk kis folyosóra, az szerelvény túloldalán sűrű fenyves magasodott, zöldellő sötétségébe csak itt-ott szűrődött be a kósza a napfény. Elindultam a folyosón, fél szemmel be-be pillantottam a kabinokba, a legtöbbje vagy teljesen üres volt, vagy pedig minden utasa félrebillentett fejjel aludt. Rettentően furcsáltam, hogy kihaltak a fülkék, ezek a járatok szinte kivétel nélkül tele vannak ilyenkor, sokszor még a jegyekért is versenyezni kellett, most pár lélek, ha akadt a kabinok sarkaiban azok is némán, magukba fordulva csukott szemekkel messzi tájakról álmodtak.
Nem találtam meg a kalauzt, végigsétáltam az egész vonaton. Élveztem a csendet, nem evilági volt, de nem ijesztett meg, a vonat halkan szuszogott, a fapadló pedig aprókat nyikordult a lábam alatt, kint lágyan süvített a szél, otthonosan éreztem magam a hallgatásban.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mintha az egész életemet leéltem volna, most csak homályosan pislogtam zavaromban. Felemeltem a fejem a támláról, a vonat zakatolt, a lányok ismét csiviteltek mellettem, csak a felirat hirdette változatlanul a késést. Nem időzítettem túl korára az érkezésem, – talán így oda sem érek időben– futott át az agyamon, de olyan nyugodtságot éreztem, amit már rég nem, -végül is nem lehet akkora gond, ha csak éppen beesek a temetésre, jobban belegondolva, rájöttem, fogalmam sincs kinek a temetésére tartok.
Végül igazam lett, már a mise tarthatott, mikor leszálltam a vonatról, de tudtam a pap szereti hosszan elnyújtani, így akár még egy órám is lehet míg odaérek. Lépteim halkan kopogtak a peronon, lassan megtöltötte a tüdőm a vidéki levegő frissítő illata, a fenyvesek rendíthetetlenül álltak a határban. Tényleg hazajöttem. Sietnem kellett volna, de minden percet kiélveztem, szinte láttam magam előtt peregni az időt, ahol megtanultam biciklizni, a régi iskolám, annyi gyermeki játék és izzasztó felelés színtere, a park, amiben annyi barátság kezdődött és ért véget, az utcák, ahol mind felnőttünk, szerettünk és gyűlöltünk. Sorra merengtek előttem a képek, akár egy albumban, de olyan valóságosak voltak, szinte megérinthettem őket. Csak sétáltam a megelevenedett múlt keserédes árnyai közt, hallgattam az élet zaját, megtöltötte a levegőt a kutyaugatás, fűnyírás, fahasogatás és egy távolban berregő motor duruzsoló hangja, felettem a fákon madarak csiripeltek minden olyan békés volt.
A temető egy hatalmas dombon volt, szinte lehetetlenség volt felhajtani rajta autóval és az út minősége sem volt a legjobb, így idős, fiatal, gyerek, mind gyalog tette meg felfelé az utat. Most én álltam ott a domb aljában, néztem felfelé, a nap még mindig hívogatóan sütött, a temetőt végigölelő fenyők álmosan vetettek hűsítő árnyékot, de csak néhány macska nyújtózott ráérősen. Hamar feljutottam és elém tárult az éjfekete kovácsoltvas kapu, de még innen sem láttam a gyászoló tömeget, pedig már a mise is véget érhetett. Hátrapillantottam és láttam a magasból a várost, olyan aprónak tűntek a házak, mögöttük a távolban kékellő hegyek sorakoztak, még álltam pár percig hallgattam a fák sejtelmes susogását, aztán beléptem a temetőbe. Sétáltam egy darabig, mire megláttam a gyászoló tömeget, tele ismerőssel, anyámékat is láttam egy pillanatra a sokaságban, de messze voltak tőlem, nem volt kedvem átfurakodni az embereken. Igyekeztem együttérzést színlelni, bár fogalmam sem volt kiért, a sok lehajtott fej és könnyek közt senki sem vett észre engem.
Néma zokogások, öregasszonyok jajongásai, ismerős megtört arcok, távolabb még gyerekzsivajgást is lehetett hallani. Az ilyen szertartásokon mindenki gyászolt, valaki egy szeretett rokonát, gyerekkori barátját, régi ismerősét, akivel sosem volt annyira jóban, vagy csak valakit az utcából, akinek éveken át köszöntünk, bár valójában sosem tudtuk ki is ő, csak megszokás volt az egész. Mások pedig, gyászolják az időt a kihagyott alkalmakat egy ölelésre, egy közösen töltött hétvégére, gyászolják az elröppent fiatalságukat, és a gyerekeik fiatalságát, magát az életet, ami már jószerivel elmúlt fölöttük, vagy csak az egész félresikerült földi létüket. Éppen ezért az imákat is mindenki másért mondta.
Én vajon mit gyászolok? Talán a sikereim, amiért feláldoztam mindent, bezártam magam egy panelbörtönbe idegen emberek és idegen zajok közé, azt hittem ez a boldogság, státuszt építeni, elérni valaki más megálmodott céljait, lenni valaki, olyan dolgokat tenni, amik a hétköznapi embereknek nem adatik meg. De tévedtem és elvesztem valahol két metróállomás között, amikor még oly szép, ígéretes volt ez az élet, és a sötét kopáran hallgató betonfalak között, az idő szerelvénye darabokra tépett engem, a darabkáim szétszóródtak valahol a két állomás között félúton.
De még ekkor sem tudtam mi hiányzik.
Vártam csak ott csendben, összekulcsolt ujjakkal, és eggyé váltam a szél susogásával.
Mikor már az utolsó emberek is elszállingóztak odaléptem a sírhoz, hogy némán elnézést kérjek a halottól, amiért nem ismertem és nem hagyott mély nyomot az emlékezetemben, ám amikor elolvastam a nevet, rájöttem, hogy nagyon is jól ismerem.
Valami egetrengető érzés futott át rajtam, egy felismerés, ami megváltoztatott múltat és jövőt, mintha egy végtelen, szörnyűséges álomból ébrednék és csodálkozva ráeszmélnék ki is vagyok valójában. Könnyek gördültek le az arcomon, amikor elolvastam a saját nevemet.
Csak álltam ott a saját sírom előtt gyászruhában és patakzottak a könnyeim, boldog voltam, mert megtaláltam magam a hajlongó ágakban, a madarak énekében és a sejtelmesen suhogó fenyves zöld tüskéi között, nem sikeres úrinőnek szánt engem az élet, nem hiányzott más, csak a csend, a napfény, a fenyves, az otthonom és benne minden kis nesz.

“Minden kis nesz” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Dorina!

    Remekül megírt novelládhoz, gratulálok. A végén az a csattanó…
    Szerintem is ez egy öt csillagos novella.

    Üdvözlettel: Noémi🌹

  2. Kedves Dorina!
    Csak gratulálni tudok remek novelládhoz! A csendes vidéki életből kitörni vágyó lány karrier felé hajló illúziói és a város kijózanító komorsága remek ellentétpárként vonul végig az olvasmányos, fordulatokban és események leírásában gazdag történeten. A sztori zárása nagyon jó! Ez egy öt csillagos novella.

Szólj hozzá!