A világ vége után

A hajnal első napsugarainak fényében egy autó szelte át az utcákat szélsebesen. Három utasa volt csupán: két nő, és egy férfi. A férfi holt sápadtan feküdt a hátsó ülésen, vállát szorította, amit átvérzett kötés borított. Harminc én körüli lehetett talán, de a kimerültség és a félhomály miatt idősebbnek tűnt. Az anyósülésen ülő nő szinte percenként hátra fordult, néha megszorította sebzett társa kezét, de figyelmét ugyanannyira igyekezett a környékre is fordítani. Ő mindössze huszonhat éves volt, a férfi menyasszonya. A sofőr, egy korosodó asszony, két kézzel markolta a kormányt, egy percre sem véve le szemét az utcáról, amin haladtak. Mindannyian kimerültek és riadtak voltak.
-Muszáj megállnunk! Innia kell, és enni valamit -a fiatal lány rémlüt arcán könnycseppek csillogtak.
-Tudom -bólintott a sofőr, Jani édesanyja. -Orvoshoz kellene mennie. De te is tudod, hogy nem lehet, bárhol ott lehetnek.
A férfi időről időre elvesztette az eszméletét. Nem is baj, gondolta a két nő, legalább nem érzi a fájdalmat, és a mindenhová beszűrődő félelmet. Linda, a fiatalabbik pár kekszet vett elő a táskájából, és szétosztotta hármuk között.
-Egyelőre csak ennyink van. A csomagtartóban van még kenyér, de veszélyes lenne kiszállni, talán már így is észrevettek -gyorsan köre nézett az utcán. Azonban egy lélek sem mutatkozott ezen a korai, ébredés előtti órán.
Pont ezért is választották ezt az időpontot a menekülésre.

Három évvel ezelőtt történt, hogy lázadó fiatalok egy csoportja merényletet követett el a parlament ellen. A robbantás sikeres volt, háromszáz politikus vesztette életét azon a napon. Nem csak ők persze, hanem minden ott dolgozó, takarítók, büfések, és néhány járókelő is. Fekete nap volt ez az ország életében. Az előtte lévő tíz év sanyarú volt, magas volt a munkanélküliek aránya, odalett a sajtószabadság, az emberek csak suttogni mertek, így rengeteg csodálója és támogatója akadt a merénylőknek, azonban a következményekkel már senki nem számolt. Nem maradt, aki vezetni tudta volna az országot, totális anarchia következett be. A lázadók, és követőik vették át a hatalmat, de kormányozni nem tudtak, pokollá vált az élet. Minden napra esett szinte egy betörés vagy gyilkosság, senki nem maradt többé biztonságban.
Jani édesapja ekkor csatlakozott a lázadók csoportjához annak reményében, hogy helyreállíthatják az ország egykori fényét. Lelkes volt, és tenni vágyott, karizmatikus vezér lett volna, azonban a csoport nem fogadott többé vezetőket. Közösen kívántak uralkodni, észérvek helyett pedig erővel versengtek egymás között. Laci, aki oly lelkesen kezdte meg politikai karrierjét, napról napra sápadtabban, és soványabban tért haza. Ha felesége, vagy fia kérdezte, csak annyit válaszolt: inkább ne akarjátok tudni, a ti érdeketek.
Való igaz, a lázadó csoport sajátságos irányításba kezdett: elhallgattattak mindenkit, aki ellenszegülni mert nekik. Nem pusztán megölték, de megkínozták, tömlöcbe vetették ellenfeleiket, haragosaikat. Nem voltak ott már se tárgyalások, se bírák; bárki áldozatul eshetett. Laci nem tudta ezt, amikor csatlakozott, hallgatásával pedig a családját kívánta menteni: neki már nem volt menekülés. Itt halálig szolgál az ember. Az emberek immáron suttogni se mertek.
Amikor eljött Jani és Linda eljegyzésének napja, Laci késő estig dolgozott. A család már javában ünnepelt, amikor hazatért. Bicegve, vérző arccal lépett be az ajtón, szó nélkül ment el a társaság mellett, egyenesen be a szobájába, és csomagolni kezdett. Nem a saját holmijait, hanem feleségéét, fiáét és annak menyasszonyáét. Gyorsan csinálta, már amennyire sebei engedték.
Az ünneplő társaság elnémult, Judit pedig, az édesanya férje után ment a szobába, hogy kérdőre vonja.
-Mi a fene történt veled? Mégis mit művelsz? -kérdezte szinte hisztérikusan.
-El kell mennetek. Jönnek. Bármelyik percben itt lehetnek.
-Kik? Te miről beszélsz?
-Az anarchistákról! Nem mondtam el nektek, mert féltettelek. Rettenetes dolgokra kényszerítettek. De most vége van, menekülnötök kell. Lindát is vigyétek, ha ideérnek, nem kímélik a családomat sem.
És akkor egyszerre megtört a jég, a férfi arcán könnyek csordultak végig, rekedt, akadozó hangon mesélte el az elmúlt három év szörnyűségeit. Az, ami szélsőséges politikai szervezetnek indult, gyilkosok bandájává növekedett. Nem lehetett kilépni közülük, a parancsot sem lehetett megtagadni. A mai napon aztán olyasmire kényszerítették Lacit, amit képtelen volt megtenni: egy mindössze hat éves kislányt kellett volna agyonvernie. A gyermek anyja bizonyítottan más politikai nézeteket vallott, és ilyen büntetést érdemelt. Laci pedig felemelte a vascsövet, de képtelen volt lesújtani a reszkető gyermekre. Ölt már ugyan embert korábban is, kényszerből, de a lelkiismerete olyan hangon szólt hozzá, amit már az esténként elfogyasztott whiskey sem tudott eltompítani. Őt verték hát meg a vascsővel, a kislány szeme láttára.
-Induljatok már! Mire vársz még? Linda kocsijával menjetek, és te vezess, az összezavarhatja őket. Kerüljétek a nyílt főutakat és az autópályát, ott rengeteg a kamera. Ne utazzatok fényes nappal, se pedig éjszaka, inkább hajnalban, vagy naplementekor. Vidékre menjetek, kisebb falvakban vagy erdőben talán biztonságban lesztek. Indulj már!
-És veled mi lesz? -nézett Judit a férjére.
-Én nem mehetek. Rám vadásznak, talán így időt nyerek nektek.
-Nem hagyhatlak itt. Nem tudlak.
-Nem vitatkozom, menjetek.
Együtt mentek ki a konyhába, Laci végignézett a döbbent fiatalokon.
-Vége a bulinak. Mindenki menjen haza. Jani, Linda, ti menjetek anyátokkal.
-De hát..?
-Ne kérdezősködj, induljatok. Most azonnal!
Mintha csak erre vártak volna, fekete, sötétített ablakú autó fordult be az utca végén, szélsebesen haladva a ház irányába. Judit, és a két fiatal még épphogy elérte az autót, de a lövést már nem sikerült elkerülniük, Janit a vállán találta a golyó.
Órákon át utaztak kisebb-nagyobb földutakon keresztül, amíg sikerült találniuk egy elhagyatott tanyát. Onnan sikerült vizet és élelmet szerezniük, valamint végre ellátni a fiatal férfi sebét. Ideiglenes megoldás volt ez, de a semminél mégis csak jobb. A fák között rejtőztek el, reménykedve, hogy megvédi őket a kinti veszedelemtől. Mindössze egyetlen egyszer láttak valakit zseblámpával fürkészni a pusztaságot; lehetett akár barát, akár ellenség. Napfelkelte előtt kezdték meg ismét útjukat.
Jani ismét magához tért, ahogy a felkelő nap sugarai bevilágították a kis autó utasterét. Nehezen megrágta és lenyelte a neki szánt keksz-adagot, ivott, amikor párja megitatta, de sápadtsága nem akart múlni.
-Indulnunk kell tovább!
Judit a gázra lépett, ő maga egy pillanattal korábban vette észre, amit Lindának még nem sikerült: körbevették őket, és néhány katonai egyenruhás ember közelített, vállaikon fegyverekkel. Épphogy sikerült csak kitörni a körből, amikor berobbant az autó szélvédője, szilánkokkal szórva tele testüket, amik fájó tőrként fúródtak bőrükbe. A vezető ülésben ülő asszony pedig élettelenül a kormányra bukott: őt érte a lövés, ami betörte az ablakot.
A fiú sebzett vadként üvöltött fel fájdalmában, ami sokkal mélyebbről jött, mint bármi, amit idáig elszenvedett. A feltámadó adrenalintól ittasan feltépte a kocsi ajtaját, Linda pedig utána rohant, egyetlen dolgot téve csak a táskájába: a pisztolyt, amit apósa rejtett korábban az autóba. Elkapta a fiú karját, és egy közeli szobor mögé rángatta. Ott aztán mélyen a szemébe nézett.
-Tudod milyen sors vár ránk, ha elkapnak? Perceink vannak csupán hátra.
-Nem érdekel! Az apám, az anyám halott!
-Annál még a halál is jobb, ami azután következik, ha elkapnak -Linda elővette a pisztolyt, kibiztosította, és megfogta szerelme kezét. -Te csinálod, vagy én?
-Arra kérsz, hogy lőjelek le?
-Mindenképp meghalnánk. Legyen hát a halálunk az utolsó dolog, ami a saját döntésünk. Nem akarok napokig szenvedni, lassú kínokat kiállni. Legfőképp nem akarom, hogy ők döntsenek Itt és most vége lehet – nedvesen csillogó szemében elszántság tükröződött.
-Képtelen lennék bántani téged. Szeretlek.
-Én is szeretlek, ezért kérlek erre. Itt van, tessék. Lőj rám, a szívemre célozz, utána pedig magadat. Egy perc, és vége lesz. Most utoljára legyél te a férfi.
A lány óvatos, apró csókot lehelt szerelme ajkaira, miközben a távolban már látták közeledni azokat a fegyvereseket, akiket Juditnak nem sikerült halálra gázolni. Megsérültek ugyan, de túl élték, és bosszúra szomjaztak. Jani pedig felemelte a pisztolyt, és lőtt. Menyasszonya holtan omlott az utca köveire, az ezt követő fájdalom pedig rosszabb volt, az apja és az anyja elvesztésénél is. Semmi nem maradt, amiért élnie volna érdemes. Oda az ország, a város, oda a családja, és oda a jövője is. Saját maga felé fordította a fegyvert, lehunyta szemét, hogy ne láthassa lábainál heverő kedvesét, és meghúzta a ravaszt.

Reggel hat órát kongattak a harangok, de egyetlen ház ablaka sem nyílt ki a lövésekre. Békés, nyugodt, átlagos nap virradt.