Ébredő érintés

Arra ébredek, hogy fázom. A takarómat keresem még lehunyt szemmel tapogatózva. Ujjbegyeim finoman lopakodnak az éjjel összegyűrt vászonlepedő ropogós felületén. A puha paplant még nem találtam meg, helyette izmos karodra téved érintésem. Megsimítom. Karikagyűrűink halkan csengve összekoccannak. Elmosolyodok. Szeretem a kezed. Dolgos, serény, néha sprőd, mert kiszárad a hidegtől, a kézmosástól, és fémekkel dolgozni sem egyszerű. Eldurvulhat a tapintás. De te így is mindig vigyázol, hogy ápolt legyen és lehetőleg érzéki is maradjon cirógatásod. Szeretem, ahogy a hajamat megsimítod miközben a szád a számhoz ér. Szépen csókolsz. Ezen mindig kacagsz, amikor mondom és kérdezed, hogy mitől szép. Ahogy fölém hajolsz, derekam köré fonódik ölelésed, magadhoz húzol gyengéden, pillantásod az enyémbe kapaszkodik, ajkad parazsa ráhull az én ajkamra. Nem sietsz. Hagysz időt a hőfokra, az ízekre, a szívben nekiiramodó lüktetések halk neszére.
Még mindig megborzongok, pedig már nem vagyunk éppen friss házasok. Ez olyan kívánatos borzongás, mert tudom, hogy mi következik a csókod után. Leheleted előbb forrón elveti bőrömön a vágy buja magvait, ahogy szád bársonya újra és újra megérint. Tenyered gyöngéden siklik hajamról nyakam hajlatába, ott elidőz egy kósza csiklandásra, aztán továbbáll, lejjebb halad, s közben remegve kinyitják arcomon szirmaikat a nisus bíbor rózsái. Kemény öled, mint a mágnes vonzza félszegnek tűnő ölemet. Csak annak tűnik. Pedig nem az. Tudod te jól. Jobban ismered már, mint magam. De szereted a vonakodó sóvárgásom óvatos moccanásait testeden.
Ó, a tested! Magas, szikár szikla vagy! Olyan bérc, aminél erősebb mentsvár nincs, és mégis olyan a karjaidba hullni, mintha tollpelyhek közé zuhannék. Puha, melengető biztonság. Szenvedély és gyöngédség tökéletes elegye. Epekedő érintésed a pihegéstől visszafogottan rezzenő halmok tetejére érve szilaj vágtára készteti kapillárisainkban vérünket. Belőlem felszakad a lázas mámor hangja, te ettől felváltva becézed és marod húsom. Évődve bizsergeted csókokkal bőröm forró vásznát, nyelvedről lehullnak a szavak, csak a sóhajok peregnek és a kéj rajzol nedves labirintusokat testemen dombról dombra haladva. A szenvedély viharos hullámait pőrén meglovagolva magamba fogadlak. Egészen. Te megigézve hagyod, hogy testükbe zárjanak a mohó kagylóhéjak. Ilyenkor bár minden izmod megfeszül és még rendíthetetlenebbnek látszol, a legerősebb férfinak, akit valaha láttam, mégis oly védtelen vagy. Tudom. Mert ilyenkor látlak. Téged látlak, úgy ahogyan más nem. Hiszen nem csak a testünk olvad egymásba, hanem minden lüktetéssel egyre szorosabban kapcsolódnak a lelkeink is. Amikor a gyönyör opálos gyöngyeit fakasztja és szemenként felfűzzük halk sóhajaink rebegő láncára, elernyedve egymás mellé hullunk, mint a cseresznyevirágok szirmai, amikor eléri őket végzetük.
Nem vagyunk már fiatalok. Legalábbis az eltelt évek alapján nem mondják már ránk. Izmos karodon a bőr sem olyan feszes, ahogy az enyém sem az már jó ideje. De sosem vesszük észre, mert a szerelem tényleg vakká tesz, a szenvedély pedig kortalanná. Éjjel sem éreztem magam húsz évnél idősebbnek. Pont úgy csókoltál, mint akkor este, amikor először ért ajkad ajkamhoz. Azóta sem tapadt máséhoz. Ahogy nézlek most a félhomályban és eszembe jut a tegnap, takaró nélkül is átmelegszem. Mókás, hogy sokan azt hiszik, az idős emberek nem szeretkeznek. Legalábbis nem így, vagy nem ennyit. Ó, ha tudnák! Még álmodban is ott van a szád szegletén a legutóbbi gyönyörünk kielégült mosolya. Letörölhetetlenül. Nem csodálom. Az enyémen is ott van. Mert csodás volt, mint mindig. Hiszen ugyanúgy szomjazom a csókodat, mint harmincnégy éve, és még mindig libabőrös leszek, ha a nyakamban érzem forró leheleted. Az érintésed ma is izgatón borzongat, és öledet is érzéki mágnesként vonzza ölem. Kívánlak ma is. Most is. Mert szeretlek. Meghitt szerelemmel. És még nagyon sok olyan reggelt szeretnék, amikor felébredek és megérinthetlek. Épp úgy, mint most is.

“Ébredő érintés” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!