Nem tudom…

Kicsit izgultam is, meg magam alatt is voltam. Vége lett a filmnek a Bem moziban.
Jaj! Basszus, most már nem is tudom mit néztem! Vajon miért nem tudom? Pedig, szinte minden mozijegyet eltettem. Fogalmam sincs mi lehetett, de azt tudom, hogy miután megnéztem, még jobban letargikus hangulatba kerültem.
Elindultam a villamosra, zenét hallgattam és majd megszakadt a szívem, annyira szomorúan és egyedül éreztem magam, pedig randira mentem. Még jó, hogy Ő volt. Akkor az egyetlen ember, akivel beszélgetni, találkozni tudtam, és tán ez az érzés, ami rajtam ült kifakul. Legalább csak addig, amíg vele vagyok, hisz tudtam, hogy mikor elválunk, ismét magával ragad a melankólia.
Még volt egy kis időm a randiig, a Deák térre beszéltük meg, jobban mondva az Akvárium Klub lépcsőihez. Nem akartam még korábban odaérni és ott dekkolni, megint én várni rá. Az olyan béna, mintha nekem semmi dolgom nem lenne, emiatt, mindig mindenhová 10 perccel előbb odaérek. Mintha ez tenné ki a napomat, és ez az egy fontosabb esemény lenne. Így is van, de ezt nem kell tudnia senkinek, főleg neki nem.
A villamosról leszállva késni akartam picit a találkozóról, ezért nem szálltam fel a metróra, hanem kimentem a Duna partra. Teljesen a korlátig mentem. Este volt, a Duna koromfeketén hömpölygött, kitudja milyen titkokat rejtve a hullámok alatt. Csak a kis apró sárga fények törtek meg a tetején, a város fényei. A túloldalon sárgán fénylettek az épületek. Csak ott álltam a parton, és volt egy gombóc a torkomba. Annyira egyedül érzetem magam ebben a nagyvárosban, valakit meg akartam ölelni, és tisztába voltam vele, hogy az nem a randi alany lesz.
Kicsit tűnődtem a parton, persze a múltról. Az örökös téma, melynek a rabja vagyok, és nem nagyon akar elengedni. Igen, igen tudom, hogy a jelent és a jövőt pazarlom el ezzel, hogy folyamatosan a múlton rágódom, de nehezen megy az elválás a dolgoktól.
Tudtam, hogy lassan el kell indulnom, mert vár a randi. Annyira nehezen vettem rá magam az indulásra. Ahogy ismerem magam, képes lennék egész este itt ülni és ezt az egy zeneszámot hallgatni, amely szét savaza a lelkemet és felemészt. Én már csak ilyen vagyok, merengő és melankólikus. Lassan megértettem miért szerette József Atilla a Rakpartot. Ő is merengő volt. Szerintem a hullámokban van valami rejtelmes és titokzatos. Ő biztos megfejtette.
Elindultam. Csak felszálltam a 2- es metróra. Két megállóval odébb leszálltam. Láttam, hogy a randim is ezzel a metróval jött csak két ajtóval előrébb utazott. Szerencsére nem vett észre, habár persze, nyilván azt szerettem volna. Már elmúlt nyolc pár perccel, és láttam, hogy sietett és futott fel a metró állomás lépcsőjén. Hozzám. Milyen kis galád vagyok, direkt késtem és még így is, hogy ő futott felfelé én csak gyalogoltam, nyugodtan gyalogoltam a helyszínre. Tudtam, hogy azon nyomban megszűnik a gombóc, ha meglátom. Nem azért mert odavagyok érte, hanem, mert jelenleg Ő az egyetlen emberi lény, akivel kapcsolatban vagyok ezen az estén. Nem tudja, de Ő többször kiemelte a lelkemet a hullámzó Duna örvényei közül.
Odaértem és igen kedvesen és mosolygósan köszöntem, és a szokásunkhoz híven elkezdtünk sörözni. A Mélypontba mentünk, tán kicsit illet is a lelki állapotomhoz. Végül aztán nagyon hangulatos volt, kérdezte milyen volt a mozi. Mondtam, hogy jó és hogy az egyik barátnőmmel voltam, csak hogy ne nézzen teljesen idiótának, hogy egyedül megyek moziba, habár a barátaim nagyon vagánynak tartottak emiatt. Most valahogy nem akartam bevallani, hogy egyedül voltam, sőt a mozijegyet is összegyűrtem, miután megmutattam neki, mintha nem jelentene semmit, és nem gyűjteném. Erre Ő megszólal, hogy régen gyűjtötte. Na, Pufff!
Nem tudom miért akartam akkor este hétköznapinak tűnni. Pedig tudom, hogy nem vagyok az, és Ő is tudja, és azt is, hogy kissé bolond és művészlélek vagyok. Szerintem bírta a búrámat, de nem akart semmit. Úgy mondom inkább, semmi komolyabbat. Én is bírtam őt. Szerettem, hogy olyan hülyeségeket tudok neki mondani, amit még nem hallott, vagy amiről tudom, hogy csak én mondhattam, és Ő tőlem hallhatott. Ez mindig olyan viccessé tette a hangulatot és a találkozásokat. Egyszóval tudtam , hogy nem tartott teljesen normálisnak.
Inkább magáról beszélt. Sokat. Engem nem zavart.
Este elkísért a buszra…