Egerek és emberek

Azon az éjszakán mind eljöttek. Először csak a szárnyak halk surrogását hallottam, majd az angyalok úgy ellepték a lepukkant albérlet szürke linóleum padlóját, hogy már az Afrika alakú repedésfoltot sem láttam, csak sejtettem, hogy hol van.
Hallottál már a nagy egér invázióról? Ha lehunyom a szemem, még ma is érzem az apró lábak kapirgálását és a szegénység kipárolgású egérszagot. Először csak a rágás nyomokat vettük észre, aztán egy-egy barna testű, csupasz farkú egér surranását. Napról-napra bátrabbak lettek. Már nappal is közlekedtek. Volt egy sötétszürke és egy világos-barnás, akik a függönyön felmásztak és légtáncoltak a karnison. Szokatlan érdeklődést mutattak a könyvek iránt. Úgy láttam leginkább az orosz klasszikusok ízét szeretik, mert nagyokat haraptak a Háború és békéből, az Anyegint teljesen, a Bűn és bűnhődés tetemes részét megették.
Mivel akkoriban sok fogam kipotyogott, attól féltem, talán azokért jön ez a sok egér.
A tévében azt mondták, azért történik mindez, mert az aszály évei után a gabona- és más termények bőségesen termetek.
Anya azt mondta, hogy mindig nagyon jó alaposan mossak kezet, mert az egerektől agyhártyagyulladást lehet kapni.
A mindig ugyanazt a lilacirádás, nejlon otthonkát viselő Joli Mama azt mondta, hogy mindez az Isten büntetése, mert az asszonyok kurválkodnak a férfiak pedig pornót néznek.
Apa nem mondott semmit, mert ekkorra már rég elment. És nem jött vissza.
Ezután anya olyan lett, mint dédapa gyönyörű, de hiányos sakk készletében az elefántcsont királynő. Mivel elkallódott a fehér király, nem lehetett többé vele játszani.
Ideje sem lett volna, mert amikor hazaért munkából, neki kellett felállítani az egércsapdákat, szalonnát és sajtot szúrni rájuk és a tévésdobozból kihasított kartonlapra egérragasztót kellett kennie, a csapdába vergődőket agyon kellett ütnie és lapáttal a kukába tenni.
Aztán esni kezdett és negyven napig nem állt el. A szakértők ettől várták az egérinvázió megszűnését. És valóban. Egyre kevesebb egér jött, már nem nyüzsögtek húszan-harmincan a kamrában, ha váratlanul kinyitottam az ajtót.
A húgom mindenki szerint gyönyörű volt. Hatalmas, fekete szemén óriás pillák repdestek és pihentek meg virágszirom arcocskáján, melyet szőke fürtök kereteztek. Apa bánhatja, hogy nem látta a rózsaszín kötött ruhácskában a két éves szülinapján, mert most már kinőtte. Anya többé már az ő kedvérét sem tudja ráadni.
Hét év van köztünk. Elvileg Joli mama, gyakorlatilag én vigyáztam a kishölgyre, míg anya túlórázott. Ma, amikor a szőnyegen játszottunk, hirtelen eldőlt. Az arca még fehérebb lett, felakadt a szeme és rángatózott.
Sikítva rohantam az udvarra, ahol Joli néni a szomszédasszonnyal beszélgetett. Ők azt mondták, én gyorsabb vagyok, szaladjak a telefonfülkéhez, hívjam a mentőket.
Mikor odaértem a piros dobozhoz, akkor jöttem rá, hogy nincs nálam apró. Zokogva kértem egy arra járó bácsit, hogy adjon pénzt, pedig tudtam, hogy ez koldulás.
A bácsi azt mondta, szívesen ad, de a segélyhívás ingyenes. Tárcsázni is segített, így rövidesen megjöttek a mentők és kórházba vitték a húgomat.
Este felé anya sírva jött vissza a kórházból a szükséges dolgokért. Nem, nem mehetek vele. Az a fertőző osztály. Őt is csak az üvegfalhoz engedik, hogyha felnéz a húgom, lássa az arcát. De nem néz fel. Eszméletlen és negyvenfokos láza van az agyhártyagyulladástól. A következő tizenkét óra kritikus. Joli mama azt tanácsolta, hogy egész éjszaka mondjam a rózsafüzér imádságokat a Jó Istennek, akkor leküldi a mennyországból a húgom őrangyalát.
Próbáltam nem sírni, mert nem akartam az egereket itatni. Talán ezért, talán az esőzések miatt, de ezen az estén már egyet sem láttam. Csak az angyalokat. Százával jöttek.
Voltak szeráfok, négy szárnyú, négy arcú, ember, oroszlán, bika, sas képű kerubok, arkangyalok és őrzőangyalok. A húgom őrangyala is megjött. Ő csak egy arasznyi volt, mint Csingiling a Pán Péterből. A tenyeremre szállt. Mondtam neki, hogy eltévedt, siessen a kórházba. Már nem mondtam a rózsafűzért, mert annyi angyal gyűlt össze, hogy fuldokoltam a szárnyukból kipergett pehelytollaktól. A fürdőszobába menekültem. A lepattogzott zománcú kádban megláttam az utolsó egeret. Nagyon megijedtem tőle, ezért a zuhanyfejjel – mint egy stukkerrel – meleg vizet spricceltem rá sokáig. Felborult a vízsugártól. Amikor elzártam a csapot, újra felállt a négy lábára. Hoppá! Hiszen ez nem is egér, csak egy apró egérgyerek. Ázott bundácskája pici testére tapadt, rózsaszínen világítottak fülecskéi, mellső mancsaival a bajuszkáját törölgette, közben értelmes gombszemeivel bátran nézett rám. Valamiért nagyon megsajnáltam. Talán az egérkirály fia. Óvatosan megfogtam a kéztörlővel. Éreztem, hogy mocorog, ráng a félelemtől. Messzire kisétáltam a sötét éjszakában a kertek mögött húzódó rétre. Szétnyitottam a törölközőt. Nem rohant el azonnal. Leült velem szemben és nézett.
-Tudod, hogy csak egy kívánságom van – súgtam neki búcsúzóul.
Hajnalodott, mire hazaértem. Anya ijedten kérdezte, hogy hol járkáltam. Végig sem várta a válaszomat az angyalokról és az egérkirályfiáról, hanem boldogan felkapott és úgy pörgetett, ahogy mindig szerettem volna. Aztán azt mondta, hogy az Isten meghallgatta az imámat, mert húgom túl van a krízisen, egy hét múlva haza is hozhatjuk a kórházból. De én tudtam, hogy az egérkirály segített.

“Egerek és emberek” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!