A kis fekete ember

Odakint erősen havazott. Az ötéves Daniel az anyja ölében ült a kandalló adta melegben és állatokról szóló meséket hallgatott.
– Tudod, miért nevezik január három utolsó napját a feketerigó napjainak? – kérdezte az anyukája, miután becsukta a mesekönyvet.
– Nem, miért?
– Nagyon-nagyon régen egy szegény rigó, az erős szél miatt nem tudott visszatérni a fészkébe. Nagyon megijedt, de szerencsére a közelben meglátott egy házat. Talált egy kéményt és annak melegében menedéket keresett. Három napon át ott volt a kéményben, mert a szélvihar nem állt el. Miután előbújt, a felszálló füst és korom miatt a tollai feketévé váltak. Azóta a feketerigóknak mindig fekete a tolluk – magyarázta az édesanyja.
– A mi kandallónk kéményében is sok korom van? – kérdezte Daniel.
– Nem, mert ma vannak kéményseprők, kicsi, vékony férfiak, akik bejutnak a kéménybe, és hosszú kefével megtisztítják.
– És ők is feketévé válnak?
– Igen , drágám, amíg haza nem érnek és meg nem fürdenek.

Daniel és az anyukája hosszú hónapok óta egyedül éltek, Daniel apja , Michael Ratcliff a háborúba ment és amikor a háború véget ért, hajóra szállt ő is sok más katonával, hogy hazatérjen. De óriási vihar támadt a tengeren és a hajó elsüllyedt. Sok katonát megtaláltak és azonosítottak, de mégtöbb volt, akit nem. Az eltűntek között volt Daniel apja is.

Mielőtt besötétedett volna, a kisfiú kiment a kertbe hóembert építeni.
Hirtelen egy alakot látott elhaladni a kapu előtt. Odarohant, hogy jobban megnézze, és látta, hogy egy kis fekete ember. Éppen olyan, mint amilyenről az anyukája beszélt. Utána kiáltott:
– Uram! Várjon, uram!
A kis ember megfordult, és látta, hogy egy fiú szólította. Visszament és megkérdezte tőle, hogy mit akar.
– Ön kéményseprő, bejönne megtisztínai a kéményünket?
– Nem vagyok kéményseprő, kicsim.
– De igen, az! Csak nem akarja megtenni, mert haza akar menni, hogy lemossa magáról a kormot.
Ahogy ott álltak, a kis ember meglátta a fehérre festett kapun a piros postaládát és rajta a nevet. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Figyelj rám, kisember, én nem takarítom a kandallókat, sem a kéményeket, nem is tudom, hogyan kell azt csinálni, de tudom, hogyan tisztítsam meg a gyermekek szívét minden szenvedéstől és bánattól.
– De hogyan szeded ki a szívemből a bánatomat? – nézett rá a kisfiú kikerekedett szemekkel.
– Nem teszek mást, csak hiszek a csodákban. Ha te is hiszel bennük, látni fogod, hogy két-három nap múlva hazajön az, akiről azt hitted, hogy soha többé nem fogod már látni ebben az életben.
A kisfiúnak felcsillant a szeme.
– Az apám?
– Igen, ő. Csak higgy benne, és meglátod, apád hazajön.
– Megteszem, ígérem, de apámnak haza kell jönnie.
– Jönni fog ! – azzal levette a kabátja gomblyukába tűzött vörös szegfűt és Daniel kezébe adta
– Amikor apád hazaér, tedd fel ezt a virágot a kapura, és én abból megtudom, hogy a csoda megtörtént.

Miután mindezt elmondta, a kisfiú elindult a ház irányába. A kis fekete ember megkerülte a ház sarkát, és amikor már nem látta a gyereket az udvaron, kivette az újságot a zsebéből. Megkereste azt a cikket, amely arról tudósított, hogy egy tábori kórházban , hónapokig tartó kóma és sok fájdalom után felépült három eltűnt katona, és már hazafelé tartanak a családjaikhoz.
Egyiküknek Michael Ratcliff volt a neve, éppen úgy, ahogy a fehér kapun lévő piros postaládára volt írva.
Amikor a kis fekete ember pár nap múlva arra járt, észrevette, hogy a vörös szegfű bele van tűzve a kapu egyik nyílásába. Boldog mosoly kíséretében nézett a ház felé, melynek még a kéménye is vidáman eregette a füstöt.

“A kis fekete ember” bejegyzéshez 9 hozzászólás

Szólj hozzá!