Egy kétbalkezes alkimista naplója

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg, színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

Sárkány havának 13. napja

Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket. Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap, fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik nagy durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később amikor csak ketten maradtunk Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Minden szép és minden jó. Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon – az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet, örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen, a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

“Egy kétbalkezes alkimista naplója” bejegyzéshez 5 hozzászólás

Szólj hozzá!