Karantén történetek: Nyolcadik történet: Magányosan

Eszti néni a reggeli utáni kávéját kortyolgatta, közben orrára biggyesztett szemüveggel a friss napilapot lapozgatta. A gyászjelentéseknél nagyon elszomorodott a sok hatvan év körüli évszámot olvasva.
– Hál’ Istennek, én már bő tizenöt éve elkerültem a hatvanat. Néha nem bánnám ha jönne a kaszás, mert így nem érdemes élni. A fiamék már hetek óta felém sem néztek. Értem én, hogy a vírusra hivatkoznak, meg hogy karantén van, de azért ennyire nem kellene félni tőle. Azt mondják, engem féltenek. Ugyan már! Ez csak egy kifogás. Most ezzel takaróznak. Amikor nem volt vírus, és még azt sem tudtuk mi fán terem, akkor sem sűrűn nyitották rám az ajtót. De, olyan könnyen nem tudnak átverni, átlátok én rajtuk, pláne a menyemen! A fiam meg azt csinálja amit ő diktál. Mamlasz egy gyerek, akár mint a megboldogult apja volt. Legyen neki könnyű a föld, jó életem volt mellette, mindenben szabad kezet adott…
Hangos kopogtatás zavarta meg Eszti néni gondolatait.
– Vajon ki jön ilyen kora délelőtti órában? Már azt is elfelejtettem, hogy mikor kopogtattak utoljára azon az ajtón. Megszokásból minden reggel kinyitom, a kertkapura meg belül ráteszem a kulcsot. De minek! A szociális gondozónő naponta kicseréli a kerítésre akasztott tartóban az ételhordókat, elhozza a gyógyszereimet. Ha kell bevásárol, olyankor bejön. A postás havonta egyszer hozza a nyugdíjat. Csekkeket már egy ideje a fiam fizeti, elrendezte, hogy neki küldjék. Fizetheti, majd egyszer itt minden az övé lesz…
A résnyire nyitott ajtón fia dugta be erősen kopaszodó fejét.
– Csókolom Édesanyám! Megjöttünk! Mögötte Piroska menye igyekezett befelé.
– Jó napot mama! – köszönt mosolytalan arccal.
– No végre, végre, ide találtatok kisfiam! Gyertek beljebb, ne ácsorogjatok az ajtóban. Gusztikám, vedd le kisfiam a kabátodat, mert rád melegszik, Piroskám te is, aztán üljetek le ide az asztal mellé. Mindjárt rendet rakok, szétteregettem az újságot, jaj mennyien meghaltak, csupa fiatal, még olvasni sem szeretem! Bárcsak hozzám is jönne már az a vírus, meg a kaszás – pityeredett el, – de úgy látszik, egyiknek sem kellek.
– Jaj Édesanyám! Ne mondjon már ilyet, hát nincs jó dolga? Megvan mindene, gázzal fűt, fáról nem kell gondoskodnia, főzni sem kell, hozzák az ebédet, pénze is van, hozzák a nyugdíjat. Mi kell még?  Olvasgasson, nézze a tv-t, hallgassa a rádiót,mindjárt nem lesz egyedül. Ha valamire még szüksége lenne, telefonáljon, és megveszem.
– Piroska egy szót sem szólt, csak helyeselve bólogatott. Míg Guszti mondta a magáét, Eszti néninek potyogtak a könnyei. Hangosan szipogva, törölgette zsebkendőjével a szemeit. Közben azon gondolkodott, most mit is mondjon fiának.
– Jobb, ha nem szólok, még a végén a menyem is elkezdi. Azért Gusztin csodálkozom, nem szokott Ő így beszélni velem. Még várok, majd csak kiböki mi a baja!
Kicsit összeszedte magát és fiához fordult.
– Főzzek kávét, vagy inkább teát? Gusztikám kisfiam, melyiket szeretnéd?
– Egyiket sem Édesanyám, nyugalmat szeretnék, meg azt, hogy a szomszédoknak ne siránkozzon, hogy magára senki sem nyitja rá az ajtót. Azt gondolja olyan jól esett Piroskának, mikor felhívta Juliska néni menye a Zsuzsi, és elmondta, hogy maga miket beszél rólunk?
Piroska a konyha ajtóban támaszkodott, és összepréselt szájjal, haragos szemekkel nézett anyósára.
– De hát édes kisfiam, én csak annyit mondtam Juliskának, hogy jó neked, mert hozzád eljöttek a gyerekeid, és az unokáid karácsonykor. Arra nem gondoltatok, hogy nekem milyen érzés volt látni, hogy neki hozzák a kicsi feldíszített karácsonyfát és leteszik az ajtajába? Igaz, mondta a Juliska, hogy mű fa volt, de akkor is lett karácsonyfája. Kengyeles kosárban meg hozták a sok finom ételt, bejglit, süteményt, még ajándékot is kapott. A nyitott ablaknál kicsit beszélgetett velük. Alig elmentek Pistiék, jöttek a Marikáék, de azok sem üres kézzel.
Én a szobaablak függönye mögül néztem őket, és vártalak benneteket. El sem tudjátok képzelni milyen rossz érzés volt, hogy nem jöttetek. Remegett minden porcikám, a szívem úgy dübörgött mellkasomban, azt hittem itt a vég. Egész este a telefon hívásodat vártam kisfiam, de hiába. Tudom, én is felhívhattalak volna, de nem volt erőm hozzá – a halálért imádkoztam.
Karácsony másnapján délelőtt Juliska telefonált, hogy menjek ki a kapuba. Olyan sok finomságot kapott a gyerekektől, még nekem is adott belőle. Akkor panaszkodtam el neki, hogy felém sem néztetek. Ha a gondozónő nem hoz egy kis fenyőágat, még karácsonyfám se lett volna. Arra tettem párüveggömböt. Megnézhetitek, ott van a vázában a szoba asztalon. Áldott jó lélek, mindent bevásárolt, hogy tudjak főzni magamnak…
Eszti néni újból elsírta magát, a menye meg epésen megjegyezte – ez a dolga, ezért fizetik.
– No, ne sírjon már Édesanyám, ölelte át Guszti. Ezután máshogy lesz, sűrűbben jövünk, ha minden jól alakul, akkor a Húsvétot már együtt tölthetjük. Addigra regisztráltatom oltásra, és ha megkapta, akkor elvisszük magunkhoz – ugye Pirikém?
Piroska olyan haragosan nézett Gusztira, hogy az kénytelen volt egy kicsit módosítani az előbbi ígéretén.
– De, még messze van Húsvét, bőven lesz időnk erről beszélni.
– Na ebből nekem elég volt, ideje indulni! Gyere Guszti, ha velem akarsz hazajönni!
– Ne siessetek Piroskám, hisz még kávét sem főztem! – indult Eszti néni a kávéfőző felé.
– Hagyja Édesanyám, majd otthon iszunk kávét, látja a Piri mennyire siet.
Piroska már kint állt a kapuban, míg Guszti odabent, síró Édesanyját vigasztalta. Nem szívesen hagyta itt ebben az állapotban. Nem szokott Ő minden apróságért sírdogálni, úgy látszik megöregedett, vagy a magány hozta ki belőle ezt az elérzékenyülést? Vagy talán a vírus lappanghat benne?
Sokat nem ért rá ezen töprengeni, mert Piri már türelmetlenül nyomogatta az autó dudáját.
– Menjél nyugodtan kisfiam, nincs nekem semmi bajom. Hallom, Piroska nagyon türelmetlen. Azért ígérd meg nekem, hogy legalább hetente egyszer telefonálsz.
– Megígérem Édesanyám! No, akkor Isten megáldja, majd jelentkezem!
Eszti néni még egy ideig csendben üldögélt a konyhaasztal mellett, és azon töprengett, vajon mit vétett, hogy Piroska menye egyre ellenszenvesebb iránta. Igaz, hogy másik lányt gondolt egyetlen fiának. Annak idején ezt nem is titkolta, de aztán Piroska kijátszotta, hogy őt vegye el. Elhitette velünk, hogy Gusztitól vár gyereket, de az a gyerek a mai napig nem született meg. Kitudja mit csinált esküvő után… De ez már olyan rég volt, igazán elfelejthette volna.
Sok év múlva örökbe fogadtak egy kisfiút. Míg kicsi volt, párszor elhozták, de már jó ideje nem látta.
-Jaj, most is elfeledtem megkérdezni, mi van Tomikával. Ha Guszti telefonál, majd rákérdezek. Most látom, hogy elszaladt az idő, nemsokára hozzák az ebédet, de addig még felhívom Juliskát.
– Szervusz Juliskám! Ugye láttad, itt voltak Gusztiék. Nem sokat késtek, Piroskának nagyon mehetnékje volt.
– Hogy mit hoztak? Így hirtelenjében nem is tudom, de várjál, mindjárt megnézem!
Te Juliska! Körülnéztem, nem hagytak itt semmit! Most szólj hozzá, hát még egy zacskó cukorkát sem érdemeltem meg? Ezt biztos Piroska találta ki,hogy nem kell semmit sem hozni. Gusztikám meg nem figyelt rá!
– Jól van, örüljél csak más bajának! Azt hiszed nem hallom, hogy nevetgélsz! Megtudom én hozatni magamnak azt a cukorkát, ha megkívánom!
– Na szervusz Juliskám!
Eszti néni még egy darabig dohogott magában. Milyen kárörvendő ez a Juliska! Minek is kellett felhívnom, most ezt fogja szétkürtölni a gyerekeinek!
Jaj Istenem! Megint mit vétettem! Mondhattam volna, hogy hoztak cukorkát, csokit, de én soha nem tudtam hazudni és nem is fogok.
Gyorsan eltelt a délelőtt, Eszti néni megette ebédjét és szokása szerint pár órára lepihent szunyókálni. Túlságosan felzaklatták a délelőtti események, mert nem tudott aludni, de még éjjel sem jött a szemére álom.
Már egy hét is eltelt Gusztiék látogatása óta, de ígéretével ellentétben, fia még nem telefonált. Eszti néni egyre kedvetlenebb lett. Ha Juliska telefonált, gyorsan befejezte vele a beszélgetést.
Ez a kedvetlenség egy idő után feltűnt a szociális gondozónőnek. Furcsállotta, hogy a máskor bőbeszédű gondozottja, már napok óta alig beszél vele. A biztonság kedvéért elhívta hozzá a háziorvosukat, aki alaposan megvizsgálta, de nem talált nála betegségre utaló jeleket. Amikor rákérdezett, hogy mije fáj Eszti néni? Ő csak annyit mondott, – a lelkem fáj kedves doktornő.
Megint eltelt egy hét, de Guszti még mindig nem hívta fel Eszti nénit, pedig a gondozónő többször is telefonált nekik, hogy a mamával gond lesz. Már napok óta nincs kedve felkelni, nem néz tv-t, nem hallgat rádiót, szinte mozdulatlanul fekszik az ágyában. Enni sem akar… Jó lenne, ha meglátogatnák.
Piroska mindig megígérte, hogy elküldi hozzá Gusztit, de Ő csak nem akart megérkezni. A gondozónőnek csak Piroska telefonszáma volt megadva, mondván Ő már otthonról dolgozik, könnyebben tud menni ha úgy adódik.
Újabb hét telt el, Eszti néni már csak árnyéka volt önmagának. A háziorvos jobbnak látta, ha elküldi a kórházba. Úgy vélte, ott majd állandó felügyelet mellett még megerősödhet. A látogatási tilalom miatt ugyan nem fogadhat látogatót, de hát itthon sem látogatta a családja. A szomszédok mind a kapuban, vagy az ablakból nézték amikor Eszti nénit elvitte a mentő. A gondozónő lezárta a házat és ismét felhívta Gusztiékat, de megint csak Piroskával tudott beszélni. Amikor beszámolt neki Eszti néni állapotáról, Piroska szűkszavúan megköszönte a fáradozását, és letette a telefont.
——
Guszti zokogva ölelte magához az Édesanyja hamvait tartalmazó, hollóházi porcelánból készült urnát. Most már mindig velem leszel Édesanyám, simogatta a hideg porcelánt, majd óvatosan feltette a szobájukban levő szekrénysor középső polcára, és mellé állította Eszti néni bekeretezett fényképét.
Megígértem Édesanyám, hogy a húsvéti ünnepeket nálunk töltöd. Igaz, nem így gondoltam, de betartom ígéretemet.