Rég élek már albérletben. Emeletes házban, az első emeleten. A munkám miatt alig ismertem szomszédaim. Estefelé értem mindig haza. Hétvégeken szüleimhez utaztam. Aztán eljött a karantén. Itthonról dolgoztam. A boltba ritkábban jártam. Eszembe jutott, hogy szemben egy idős néni lakik. Köszöntött reggelenként, mikor dolgozni jártam. Sosem tudtam megelőzni a köszönésben. Gondoltam becsengetek. Hátha kell valami a boltból.
– Csak kenyér és gyümölcs.- mondta a néni a lakásból.
Azt is mondta, hogy a második emeleten lakik a barátnője. Neki sincs senkije. Kérdezzem meg őt is. A néninek is kellett pár apróság. Megegyeztünk, hogy a szatyrokat a kilincsre teszem. Aztán ez a segítő bevásárlás gyakoribbak lettek. Örültem, hogy segítettem, így én is óvtam őket. Azonban mindig mondogatták:
– Mivel tudom én ezt meghálálni?
– Semmivel, csak maradjanak egészségesek!
A szemközti néni egyszer félve mondta:
– Már az udvarra se merek lemenni. Adna kis kenyeret a kutyusomnak?
– Öröm volt a kutyust is etetnem, lassan meg is kedvelt engem. Néha el is vittem magammal sétálni, hogy én is megtartsam egészségem. Teltek a hetek. Nyáron kicsit lazább lett a szabály. A nénik is el-elmentek boltba bátrabban. Nem akartak mindig engem kérni. Aztán jött a hála is. Szinte versenyeztek ki, milyen levessel, főzelékkel, étellel, vagy éppen süteménnyel lep meg.
– Nem ezért segítettem én! – köszöntem meg mindig a gondoskodásuk. Azóta is úgy élek mint Marci hevesen. Szívből segítettem, és azóta is segítek amiben tudok. Jó tett helyébe jót várj tartja a mondás! Azóta a kutyussal való sétálgatás is a napi rutinom részévé vált, így elhízni se fogok remélhetőleg a sok finomság után.
