A történet szereplőinek a nevét megváltoztattam, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.
Már jó kilenc éve, hogy itt dolgozom. Majdnem az egész napomat itt töltöm. Hétköznapokat, hétvégéket, ünnepnapokat… Hogy ne kelljen állandóan hazamennem, majd visszajönnöm, inkább ideköltöztem egy idő után. Így nekem könnyebb. Nem töltöm el fölöslegesen az időmet az úton, nem stresszelem magamat útközben a város egyre növekedő forgalmában és zajában.
Állandóan kéznél vagyok, amikor szükség van rám. Van saját szobám és irodám, konyhám, fürdőszobám, illemhelyem a szemközti épületben, amely a személyzet céljaira szolgál. A legtöbbször én vásárolok be és én főzök magamnak, néha én is takarítok az otthonomban. Csak a ruháimat adom oda, hogy kimossák. A változatosság kedvéért. Na, meg azért, hogy ne unatkozzak. Szabadidőmben néha olvasok, írok, festek, sétálok, meditálok, zenét hallgatok. De amikor dolgozni kell, akkor dolgozom!
Sokan kérdik, milyen itt. Mint a katonaságban, válaszolom. Rend, fegyelem, szigorúság, ellenőrzés. Zártság, karantén, néha szükségállapot. Maszkok, maszkok és megint maszkok. Egymás hegyén hátán, mindenütt. A konyhában, a szobákban, az irodákban, a folyosókon, asztalokon, székeken, fogasokon, szemetes kukákban, dobozokban a raktárban, a park padjain. Zsebekben, kezekben és főleg arcokon. Konkrétan és átvitt értelemben. Mert itt csak így lehet. Az idekerült emberekkel csak így lehet. Másképpen sajnos nem…
Sokan kérdik, hogyan bírom. Egyáltalán bírom-e még?! Elég jól, köszönöm. Mert szeretem a munkámat. Amikor pedig már úgy érzem, hogy alig tudom elviselni, akkor néhány napra szabadot kérek, és elvonulok a világ elől.
Közeli vagy távolabbi erdőkbe megyek, keresek magamnak egy-egy varázslatos ligetet, felütöm a sátramat, és pihenek. Töltődöm. Élvezem a csuda-zöld természetet, a csicsergő madarakat, a szelíd őzeket, a makogó nyulakat, a gágogó vadlibákat, az illatozó virágokat, a repkedő rovarokat. Málnázó medvével még nem találkoztam, de jól megvagyok nélküle is…! Kirándulni megyek, napozok, ételt készítek magamnak, patakban, folyóban vagy tóban mosakodom. Remekül telik. Amikor pedig visszatérek a munkámhoz, alig ismernek rám a kollégáim. Le vagyok barnulva, meg vagyok erősödve, teljesen ki vagyok cserélődve: testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt.
* * *
Márton szinte új minálunk, alig két hetes. Negyvenes éveiben járó, barna hajú, középkorú, magas férfi. Nincsen családja, nemrég vesztette el a munkahelyét. És az egészségét. Szinte az életét is. Ittasan ült kormányhoz, és vezetés közben teljesen összetörte a szolgálati autót. Alaposan összetörte magát is: combnyaktörést szenvedett mindkét lábánál. Most tanul újra járni. Már elég jól lépeget, de még mindig járókerettel. Csak a lábfejére tud ereszkedni járás közben, a sarkára nem. Amikor szép időben kimegy az udvarra sétálni, nem engedi, hogy segítsünk neki lemenni azon az egypár lépcsőn, amelyik a bejárathoz vezet. Összecsukja az inox járókeretjét, zajosan leereszti a lépcsőfokokon, majd lassan, a korlátba kapaszkodva ő is lemegy. Végül lehajol, fölveszi a járókeretet, és elindul sétálni az udvar közepén elterülő parkba.
Halk szavú, illedelmes ember. De vigyáznunk kell vele, mert nagyon ravasz. Csak a saját érdekeit nézi. Állandóan kunyerál valamit. Hol a bentlakóktól, hol a személyzettől, hol az idelátogató hozzátartozóktól. Aznap este, amikor idekerült, előbb egy darab friss kenyeret kért, azzal az ürüggyel, hogy éhes, majd egy doboz gyufát, hogy teát főzzön magának a közös konyha és ebédlő gázkályháján, végül egy szál cigarettát. Aztán váratlanul bement a szobájába. Becsukta az ablakot, bezárta az ajtót, behúzta a sötétítőt. Előbb azt hittük, hogy lefekszik aludni, hisz már este tizenegy óra volt.
Aztán rájöttünk, hogy sunyiban dohányzik a szobájában. Szerencsére elég hamar észrevettük. Ugyanis nincsen küszöb az ajtóknál, a biztonság kedvéért. Ha netán valamelyik lakó megpróbál valami őrültséget, akkor könnyen tudjunk közbelépni: fölfeszíteni vagy betörni az ajtót. Mert nem minden szobának van ablaka a falon, egyeseknek csak a mennyezeten, szintén a biztonság kedvéért.
Mártonnal úgy jártam, hogy már eloltottam a villanyt a folyosón is, a személyzet és a bentlakók is lepihentek, csak én maradtam ébren, szolgálatosként. Aztán nemsokára megéreztem a cigarettafüstöt. Amint szivárog ki az ajtó alatt. Rögtön riadót fújtam. Jöttek a főnökök, majd betörtük az ajtót Márton szobájánál. Sűrű füst volt már odabent. Rögtön szellőztetnünk kellett, nagy huzatot csinálnunk. A beteget pedig megszidták. Előbb tagadott. Pedig nyilvánvaló volt az eset. Végül szép szóval elmagyarázták neki, hogy akár ki is gyúlhatott volna az épület, és ő is bennéghetett volna, vagy halálos füstmérgezést szenvedhetett volna. A szép szóra beismerte, hogy tényleg rágyújtott. És megígérte, hogy többet nem fordul elő.
Hát többé nem is! Átkutattuk a szobáját, de nem találtunk benne semmi tilosat (egyelőre): sem gyufát, sem vágó- vagy szúróeszközt, sem kötelet vagy spárgát, sem szeszes italt, de még csak alkoholmentes sört sem. Csak a gyógyszereit az éjjeliszekrényen. És azóta Márton nem zárhatja be a szobáját! Hogy neki jó lecke volt-e ez, nem tudom, de számunkra, a személyzet számára igen: megint tanultunk valami újat.
* * *
Lukács egyike a leggyakoribb vendégeinknek. Harmadik éve, hogy rendszeresen jár ide. Tavaly tavasszal nem láttuk két-három hónapig: azt reméltük, hogy teljesen megtisztult. De egy szép nyári napon visszahozták. Teljesen be volt lőve. Kezdhettük elölről a munkánkat. A hatóság is állandóan, havonta kereste őt. Zűrös volt a családi élete. A felesége elkergette otthonról, mert a középkorú férfi teljesen elzülőtt, és nem törődött a családjával. Az édesanyjához költözött, ő lett a kedvence a neje és a gyermekei helyett… Itt az édesanyja látogatja meg néha, amikor teheti. A volt felesége csak egyszer jött ide hozzá. Kár érte, mert elég szép és csinos. Mármint a volt neje…
Lukácsot teljesen megviselte az életmódja. Az alkoholizmus, a mértéktelen dohányzás, néha tiltott szerek és gyógyszerek használata nagyon tönkretették a testét. Alig negyvenvalahány éves, de haja ősz, arca beesett, nagyon vékony és magas. Amikor józan, akkor rendesen viselkedik: szépen beszél, főz magának, takarít, pedig erre van külön személyzet. Ilyenkor szabadon engedjük, hátha helyrejön az esze és megjavul. De úgy tűnik, hogy erre kevés már az esély.
Néha eljár dolgozni, alkalmi munkákat vállal, mert csak ilyenekre képes. Fizetés után pedig állandóan részegen érkezik vissza. Ilyenkor veszekedik, ha egyáltalán tud még beszélni, vagy egyszerűen bemegy a szobájába és ruhástul lefekszik. Amikor valamikor éjszaka vagy hajnalban kijózanodik, akkor hirtelen megjelenik a konyhában, hogy ételt főzzön magának. Hiába van félretéve az ő része, neki az nem kell, a frissen főzött, sült étket kívánja.
Csoda, hogy Lukács egyáltalán idetalál, amikor teljesen be van rúgva. Egyszer éppen vásárolni mentem magamnak a közeli falusi boltba. Amikor az első sarokra értem, vele találtam szembe magamat. Én az út közepén mentem, mert a poros mellékutcában ritkán közlekednek gépkocsik. Ő pedig a bal oldalamon jött, az árok belső felén. A kerítésnek támaszkodott, úgy lépkedett ingatagul, rogyadozva a magas fűben, nehogy elessen. Köszöntem neki, megkérdeztem, hogy van, mit csinál, merre járt. Csúnyán fölnézett rám, mint aki nem ismer, vagy valamiért haragszik, valamit morgott a fogai között, aztán dülöngélve folytatta útját az intézetig. Még kétszáz métere volt hátra. Tudtam, hogy előbb-utóbb sikeresen odaér. Lelki szemeimmel láttam, amint vitatkozik a kapussal, amint négykézláb mássza meg azt az egynéhány lépcsőt az intézet bejáratáig. A maszkviselés és a kézfertőtlenítés elmulasztásáról nem is beszélve. Egy darabig még figyeltem, amint föl-alá bukdácsol az egyenetlen árokszélen, aztán tovább mentem bevásárolni.
* * *
Jenő a legújabb „szerzeményünk”. Negyedik napja van itt. Taxival érkezett, kíséret nélkül. Azóta is azon csodálkozunk, hogyan mertek ennyire megbízni benne, hogy egyedül küldték át hozzánk. Most betegnyugdíjazták, már elmúlt hatvanéves, magas, karcsú, teljesen fehér a haja. Frissen borotvált, egész nap be nem áll a szája: sokszor zavar és lefáraszt az állandó és egyhangú beszédével. Ha mi nem figyelünk rá, akkor fogja az okostelefonját, elvonul az épület felső végébe, az illemhelyek közelébe, ahol nagyon alacsony sebességű wi-fi* van. Képes egész nap ott ácsorogni, vagy leülni a földre, háttal a falnak támaszkodva, és internetezni. Még enni is alig akar. Ha pedig megunja a szörfözést a világhálón, akkor bevonul a szobájába.
Véletlenül rajtakaptuk, hogy elemelte a személyzeti illemhely ajtójának a kulcsát az asztalfiókból. Amikor számon kértük tőle, arra hivatkozott, hogy neki gyakran kell vécéznie, és nem várhat, ha netán éppen akkor foglalt a bentlakók illemhelye. A kulcsot természetesen elvettük tőle. De arról még nem tudtuk leszoktatni, hogy a vécék előtt ücsörögjön és internetezzen az okostelefonjával.
Próbáltuk bevonni valamilyen hasznos közösségi tevékenységbe, de őt az ilyesmi nem érdekli. Mindig, amikor erről kezdünk beszélni neki, akkor rögtön panaszkodni kezd: hogy fáj a vádlija, mert csúnyán visszeres volt és megműtötték, hogy vízhajtókat szed és állandóan a vécére kell mennie, és így tovább. Amikor pedig újra rájön a beszélhetnék, és a személyzetnek fontos tennivalója akad, akkor Jenő megkeresi a többi bentlakó férfit, behívja a saját szobájába, és ott órákig elcseveg velük mindenféléről. Egyik este, amikor bementem hozzá, hogy vacsorázni hívjam a társaságot, akkor hallottam, amint a nőkről beszélgettek. Ki hogyan és milyen gyakran szeretkezik, melyik a kedvenc pozíciója, hol szereti csinálni stb. És nagyokat kacagtak melléje. Remekül szórakoztatták egymást, mint általában a férfiak, ha nem akad más témájuk…
* * *
Zsiga a legesélyesebb arra, hogy kikerüljön a karanténból. Ő is a negyvenes éveiben jár, mint a legtöbb bentlakó, de ő a legrendesebb, legjózanabb személy mind közül. Évekig külföldön dolgozott, amikor hozzánk került, nagyjából már teljesen kitisztult a mérgektől a szervezete. Teljesen sötétbarna a haja, magas, erős, izmos, férfias. Halkan, szépen, tisztelettudóan beszél és viselkedik mindenkivel. Egy jó éve került hozzánk, de már akkor volt rendes munkahelye, barátnője, aki szereti és elfogadja, és akit ő is szeret és elfogad. Egy magáncégnél dolgozik autószerelőként, nagyon jó szakember. Ahányszor még néha idejön lakni, mindig más-más márkájú külföldi személykocsival érkezik: fekete Ford Explorerrel, szürke Land Roverrel, fekete kombi Volkswagennel, vagy szürke kétszemélyes, új típusú BMW kabrióval.
Ő már tulajdonképpen rég kiköltözhetett volna az intézetből; nem is értem, miért jött egyáltalán ide, annyira rendes és józan életű. Szeretek vele beszélgetni, bár ritkán van rá alkalmam. Ismeri a legfrissebb híreket mind a politika, mind a tudományok terén, legtöbbször elcsodálkozom, hogy mennyire jártas a spiritualitás témakörében. Állandó rovata van a helyi rádiónál, ő ott a tréfamester. Zsiga az egyetlen bentlakó, aki nemcsak a tréfáival, vicces megjegyzéseivel erősít, hanem a rezgésszintemet is emeli, akár az egyszerű jelenlétével is. Legszívesebben barátomnak fogadnám, de ő nem akar senkivel barátkozni. Elég neki az élettársa és annak a gyermeke, nincsen szüksége másra. Ide is csak azért jön néha-néha, egypár órára, hogy megpihenjen, ritkán itt töltse az éjszakát; mert bezzeg odakint a nagyvilág nagyon elvadult, elzüllött. Itt nálunk ezen a félreeső helyen megtalálja a csöndet, a nyugalmat, amelyikre vágyik, s amelyik számára elengedhetetlen – mondogatja.
* * *
Szilárd a legpajkosabb mind közül. Olyan, mint egy nagy csintalan gyermek. Harmincöt-negyven éves lehet, sötét hajú, sötét szemű, magas, mackós termetű macsó**. Furcsán, falusiasan, valamilyen számomra ismeretlen tájszólásban beszél, alig értem a mondandóját. Amikor észreveszi, hogy értetlenül nézem, akkor kacagni kezd. Mond valami számára vicceset, és továbbáll.
Szereti bosszantani a körülötte lévőket. Az idősebb itt lakókra ráijeszt, vagy parasztul viselkedik velük: szobaajtójukon kopogtatva felkölti az álmukból, ha késő éjszaka jön meg a munkahelyéről, vagy apró keksszel, csokoládéval, kavicsokkal dobálja őket. A személyzetet azzal bosszantja, hogy sáros cipővel végigsétál a tisztára mosott folyóson, konyhán, mosakodáskor nagyokat pancsol, és ujjnyi vizet hagy maga után a fürdőszoba padlóján, az illemhelyen a vécécsésze mellé pisil és nem húzza le a vizet. Ha nem vagyunk elég figyelmesek, akkor dobozos üdítőt vagy tejet tesz melegedni a gázkályhára, és nagyokat nevet, amikor az elrobban a hőtől és mindent összepiszkít: kályhát, asztalt, padlót, falat. Csak úgy egyszerűen pedig nem tehetjük ki, nem küldhetjük el innen, mert tiltja a szabályzat.
Amikor rosszkedvű, akkor állandóan az édesanyjával beszélget telefonon: hangosan vagy hosszasan, halkan vagy röviden, a lelki állapotának megfelelően. Az édesanyja megnyugtatja őt. Amikor visszatér a jókedve, akkor udvarolni kezd a kolléganőimnek, még a főnököm feleségének is csapja a szelet. Nemcsak átmerészkedik a szemközti épületben található irodákba, rendelőkbe, személyzeti szállásra, hanem nyíltan udvarol: ajánlatokat tesz a nőknek. Egyszer a főorvos alaposan megdorgálta, amiért mindenki előtt kacérkodott a feleségével.
Szilárd a legtöbbször úton van. Dolgozni megy, reggeltől estig, vagy estétől reggelig. Van egy régi, legalább húszéves, ütött-kopott festékű, behorpadt oldalú, benzines, hazai gyártmányú sárga autója, amelyet nagyon kedvel. Amikor elindul vagy hazaérkezik, teljes hangerővel szól belőle a diszkózene, mert az a kedvence. Tankolás után az egész munkaruhája benzinszagú, mintha ott aludt volna a benzinkútnál, vagy abban mosta volna a kezeslábasát.
Hétvégeken meglátogatja a szomszéd megyében lakó falusi édesanyját, segít neki a ház körüli munkákban: favágásban, szántásban, vetésben, kaszálásban, állattartásban, növénytermesztésben. Gyermekkori lelki sérülései miatt még mindig ragaszkodik az édesanyjához, nem tud teljesen felnőni és elszakadni tőle. Pedig az ő korában az egészséges férfiaknak feleségük, gyermekük van, saját családról gondoskodnak.
Amikor visszatér otthonról hozzánk, mindig két-három nagy necc élelemmel, frissen mosott ruhaneművel érkezik. Miután a kapunál alapos ellenőrzésen esik át. Legalább kétszer fordul a kerítésen kívül parkoló kocsijához és vissza, ameddig mindent behord a szobájába. Pedig a szakácsunk nagyon ízletesen és bőségesen süt-főz, a szennyest is kimossák a takarítónők, mert bele tartozik az intézet ingyenes szolgáltatásaiba. De neki nem kell mindez. Ő a hazai ízeket, illatokat szereti, az édesanyja mosta ruhákat kedveli. A kapusaink már többször elkapták, hogy sört, pálinkát, energiaitalt, benzint próbált becsempészni az intézetbe.
Nemrég más szobába kellett költöztetnünk Szilárdot, mert az övébe már annyi szemetet, kacatot fölhalmozott, hogy félő volt: beköltöznek hozzá az egerek, vagy valamilyen járvány üti föl a fejét a rendetlenségben. Miután a főnökök segítségével nagy nehezen sikerült átköltöztetnünk a macsót a szemközti szobába, egész nap nála dolgozott a takarítónőnk. Négy zsák szemetet szedett össze az asztaláról, az ágya alól, a szekrényéből: üres ételes dobozokat, kávés poharakat, flakonokat, műanyag- és papírzacskókat, büdös ruhaneműt, rongyokat, ételmaradékot. Majd napokig szellőztetni, végül meszelni kellett a régi szobájában…
* * *
Petrik amolyan csendes bolond, aki a saját világában él, és abból kimozdítani nem lehet. Megijedtem tőle, amikor legelőször megláttam. Annyira sovány, beesett az arca, illetve kopaszra van borotválva a feje, hogy hátrahőköltem, amikor szembe kerültem vele. A szeszes ital, a cigaretta, a kávé, a gyógyszerek, a kábítószerek annyira tönkretették a testét, a lelkét és a szellemét, hogy valóságos emberi roncs lett belőle. Csoda, hogy még egyáltalán meg lehetett menteni az életét, és valamennyire vissza lehetett illeszteni a társadalomba.
Egy este a riasztó hangjára rohantam át az otthonomból a bentlakók épületébe. A főnöknő hívott segítséget. A férje éppen Petrikkel próbált szót érteni, de a teljesen fehér hajú, negyven év körüli férfivel nem lehetett bírni. Esztelenül ordított, káromkodott, szobájából hangosan szólt a tévé. A tetőtéri ablak teljesen fölnyitva, a fűtőtest teljesen lezárva, rettenetes hideg áradt ki a folyosóra. A főorvos csitította, amennyire tudta, de félő volt, hogy összeverekednek; végül kénytelenek voltunk lefogni, és beadni Petriknek egy nyugtató-altató injekciót. Miután lecsendesedett, lefektettük, a tévéjét és a villanyát lekapcsoltuk, becsuktuk az ablakát, az ajtóját, visszakapcsoltuk a fűtését. Reggelig nyugtunk lesz tőle, közben teljesen kipiheni magát és helyrejön.
Ő a legfurcsább és a legerőszakosabb a páciensek közül. Amikor idehozták, állandóan beleszólt a személyzet dolgába: hogy ő jobban tudja, mit kell tenni. Akkoriban romlott el az egyik illemhely, és ő még a vízszerelőt is oktatni kezdte a javítással kapcsolatosan. Aztán a pszichológusunk javaslatára létrehoztuk Petriknek a saját világát: okos tévét kapott a szobájába, és azt olyan hangosan nézhette-hallgathatta, amennyire csak akarta (eléggé nagyothalló szegény), azzal a feltétellel, ha közben becsukva tartja a szobaajtót. Saját tusolót szereltettünk be neki, külön illemhelyet létesítettek a számára, amelyet egyedül ő használ és saját kulccsal zár, minden reggel a többiektől külön viszik a munkahelyére, este pedig külön hozzák vissza. És már az is nagy dolog, hogy vele ennyire sikerült haladnunk az integrálódását tekintve. A rokonai hallani sem akarnak arról, hogy visszafogadják a családba…
* * *
Jakab a legvallásosabb és a legnagyobb nőcsábász a „csapatból”. Jó hetvenéves, ősz hajú, alacsony, halk szavú és szép beszédű, apa típusú férfi. Aki vallásról és bibliáról akar vele beszélgetni, annak jól föl kell kötnie a gatyáját. Nagyon szeret csevegni, imádja a nagy beszélgetéseket, és a fiatal nőkre bukik. Állandóan legyeskedik a kolléganőimnek, amikor pedig csak férfiak szolgálatosak, akkor fogja magát, beül a kicsi kék Škoda Fabiájába, és udvarolni indul. A közeli városba, néha távolabb. Nyugdíjasként még mindig csak a nőkön jár az esze; szívesen fogyaszt nyersen és magára petrezselyemgyökeret, fahéjat, más afrodiziákumokat.
Nemrég eltűnt néhány napra, pedig szeret nálunk lakni az intézetben. A családja kipakolta otthonról, mert többször volt kábult, mint józan. Tehát eltűnt néhány napra, és senki nem tudta, mi történt vele. Aztán amikor előkerült, akkor büszkén mesélte, hogy az ország másik felébe utazott, mert interneten megismerkedett egy nővel. Akivel föltétlenül személyesen is együtt akart lenni. Hogy végül is találkozott-e vele, elcsábította-e, vagy csak nekünk akart imponálni vele, arról már nem szól a fáma. A legfrissebb hírek szerint viszont hamarosan kiköltözik, mert talált magának egy fiatal, jól szituált, férfifaló nőcit a közeli nagyvárosban… Na, majd elválik, hogy mi lesz Jakabbal is!
* * *
Bálint a legidősebb lakónk. Jó három éve került hozzánk. Az utcáról szedték föl áprilisban, ahol már legalább egy hónapja élt, mert a házát állítólag kisajátították a kupeckedő cigányok, miután nem tudta visszafizetni nekik kamatostul a kölcsön kért pénzt. Nyolcvanhét éves, alacsony, szinte teljesen fekete hajú, makacs, nagyon ravasz, tipikus székely férfi. Nagyon hiú, egyszer megláttam, amint sunyiban cipőkrémmel festette a fehéredő bajuszát. Előbb elcsodálkoztam, aztán magamban kinevettem ezt a szokását. Családja nincsen: a felesége rég meghalt, gyermekei talán elhagyták, vagy elűzték otthonról. Valószínűleg ez az utolsó otthona. Az igazságot talán sohasem tudjuk meg róla.
Első látásra csöndes, rendes, kis termetű apóka, de vigyázni kell vele, mert nagyon kíváncsi. Állandóan sétál az épületben vagy az udvaron, bekukucskál, és ha teheti, csöndben belopózik és körbenéz mindenkinek a szobájában, az irodákban, titokban megfigyeli, kilesi lakótársai és a személyzet szokásait. Mindent tudni akar, amikor pedig arról faggatjuk, hogy miért, akkor azt feleli, hogy ő senkivel nem foglalkozik, és rögtön eltűnik a szemünk elől. Ha nem talál más ürügyet, akkor talál valami kifogást: varrótűt, cérnát, ollót, kést, gyufát, ruhacsíptetőt, ragasztószalagot, írópapírt, és még ki tudja mit kér kölcsön a gyanútlan bentlakóktól, és vagy „elfelejti” azokat visszavinni, vagy ha mégis visszaviszi, ügyel arra, hogy alaposan körülnézzen, amerre jár. Szereti a sört, a bort, a pálinkát, a nőket, de utóbbiakat csak a szeme kívánja, mert az erejéből már nem futja a szeretkezésre.
Mindenkivel szóba áll, mindenkit alaposan lefáraszt a kérdezősködésével. Állandóan az ifjúkoráról, a katonaságról, a munkahelyéről beszél, mindenkit már untat az állandóan visszatérő témáival. Nagyon vallásos, ha csak teheti mindig elmegy gyalog a szemközti faluba vagy busszal a közeli városba szentmisére, nemzeti és vallásos ünnepekre, ingyen lakomákra. Imádja a pünkösdi csíksomlyói búcsút; soha nem hagyja ki, bármekkora áldozatába, fáradtságába, bármennyi pénzébe is kerülne a részvétele rajta. Ilyenkor két-három napig hiányzik. Máskülönben állandó és hűséges lakója az intézetnek, talán ez az utolsó otthona az életében. Minden reggeli után elmegy valamerre járni, sétálni, ha az időjárás megengedi, majd ebédre vagy vacsorára hazatér. Amikor hangoskodik, kiabál, akkor már mindenki tudja, hogy útközben alaposan felöntött a garatra.
Gyakran előfordul, főleg amikor új bentlakó kerül az intézetbe, hogy Bálint váratlanul furcsán kezd viselkedni. Hisztizik, mint egy kisgyerek, mert rohamosan felejt. És ilyenkor jut eszébe, hogy mennyire felejt: azt hazudja mindenkinek, hogy eltűnik a megmaradt és a hűtőszekrénybe tett étele, valaki bemászik a nyitott ablakon a szobájába, és elviszi a gyufáját, az elemlámpáját, és még ki tudja mijét. Ilyenkor a főnöknő mindig bemegy vele a szobába, és kettesben elbeszélgetnek. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindig nagyon jól sikerül neki. Bálint pedig szinte mindig sírva fakad, és szánalmasan zokog, mint egy gyermek. Bár nem szokása bocsánatot kérni, mégis látszik rajta, hogy őszintén megbánta a tettét. Igen, ilyenkor mindenki megszánja őt; mert tényleg a második gyermekkorát éli…
* * *
Jusztin a legfiatalabb a rászorulók közül. Testi és szellemi fogyatékos, alig harmincvalahány éves fiatal, sovány, magas, szőke, szürke szemű, szemüveges, rövidlátó férfi. Csöndes és rendes, bár egy kicsit együgyű: sokat beszél, legtöbbször nyilvánvaló dolgokat ismétel, érdekli a politika és a nagyvilág, minden újdonság és botrány. Már többször keltett félelmet a bentlakókban a rémhíreivel. Mindenkihez van egy szava, mindenkiről tud pletykálni valamit, néha jót, máskor rosszat, ahogyan neki éppen jólesik. Szeret viccelődni, szórakozni, nevetni. Nagyon jól ért a számítógépek és az okostelefonok használatához.
Általában megbízható, minden reggel eljár a fogyatékosok közösségébe dolgozni, és minden este idejében visszatér. Segít a bentlakó társainak és a személyzetnek, ha szükséges, ha megkérik rá. Időnként, főleg ünnepek alkalmával néhány napra elutazik távoli rokonaihoz a szomszédos megyébe. Mindig rendesen és időben visszatér, ahogyan megígéri elmenetelekor. Mindaddig marad itt, ameddig sikeresen beilleszkedik a társadalomba. Ameddig nemcsak a pszichológusa, hanem ő is úgy érzi, hogy ezt bátran megteheti.
* * *
Végül, de nem utolsósorban úgy érzem, hogy én költözöm el a leghamarabb innen. Már az idén, 2021-ben. Huszonhárom éve betegápolással foglalkozom, emiatt hagyott el a feleségem, a két közös gyermekünkkel együtt, öt évvel azután, hogy rátaláltam a hivatásomra. Szeretem a munkámat, szívesen végzem, amikor csak tehetem, akár hétvégeken, ünnepnapokon is. Az első években sokat bánkódtam amiatt, hogy elvesztettem a családomat, évekig lelkiismeret-furdalásom volt emiatt, de aztán beletörődtem. Szakmailag továbbképeztem magamat, pszichológiát és természetgyógyászatot tanultam önszorgalomból a munkám mellett.
Tíz év kedvezményt kapok nyugdíjazáskor a különleges körülmények között ledolgozott huszonhárom évért. Bármennyire szeretem, már ideje abbahagynom a hivatásomat. Érzem, hogy ennek is eljött az ideje. Most már magamra is kell gondolnom, újra társra kell lelnem, családot kell alapítanom, hisz még fiatal vagyok. Alig ötvenkét éves, nemsokára ötvenhárom. Bepótolok mindent, amit apránként elmulasztottam a munkám, a hivatásom miatt.
Benyújtom az irataimat a nyugdíjhivatalhoz, majd szabadságra megyek. Kipihenem magamat, megerősödőm, feltöltődöm, testileg, lelkileg, szellemileg újra egységessé válok. Végleg magam mögött hagyom ezt a zárt, szigorú, titkos, tiltásokkal teli világot, a kerítést, a karantént, az ellenőrzéseket, a maszkokat. Agyő nektek!
Kitárom a szívemet, a lelkemet, boldog és szeretetteljes vagyok. Lehet, hogy a hajam már soha többé nem lesz olyan szép sötétbarna, amilyen harmincnyolc évesen volt, de amíg a testem, a lelkem és a szellemem fiatal marad, addig én is az vagyok. Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hálás vagyok mindezért!
*wi-fi = vezeték nélküli mikrohullámú kommunikációt megvalósító, széleskörűen elterjedt szabvány népszerű neve
**macsó = nőcsábász, önző férfi, átvitt értelemben: kan