Karantén történetek: Tizenegyedik történet: MacsKArantén

Feje tetejére állt itt minden. Még az elején teljesen rendben volt, hogy többet volt velem itthon a Jámbor. Én csak így hívom. Valami Jancsinak szólítják mások, de az olyan hülyén hangzik. Szóval sok szempontból alakult kedvezően a helyzetem, nem tagadom. Újabban, ha hajnal négykor ráülök a mellkasára és a szájába nyúlkálok – persze behúzott körömmel, nem vagyok bunkó -, akkor kevésbé morcos amiatt, hogy felébresztem (régen nagyon pipa volt ezért). Igaz, miután ad enni, visszafekszik aludni kávézás és morgás helyett. Jóval tovább lustálkodik, mint korábban. Régen sosem ült le reggelizni, folyton rohant. Most meg? Ráér. És nem csak reggelizik. Azt hiszi, nem látom. Egész nap zabál! És még nekem tesz ugyanezért szemrehányást! Múltkor is azt mondta, hogy kicsit sok rajtam a bunda… Nem így mondta. Hanem úgy, hogy eltűnt a nyakam, olyan dagadt lettem… Ugye szerinted is felháborító? Mármint nem az, hogy nincs nyakam, hanem az, hogy ezt mondta. A nyakamat amúgy érzem, hogy ott van. Ott kell lennie, máskülönben mi tartaná azt a gyönyörű formájú fejemet? Nnna ugye! Szóval van. Attól, hogy ilyen gyűrűs izék nőttek köré még létezik. Amúgy izmosnak tűnök tőle, szomszéd Cirmi is mondta, hogy dögös. Odavan értem. Nem is csodálom. Ki nem?
Van az az asztal ott a jószagú szobában, amit eddig a Jámbor csak arra használt, hogy rádobált dolgokat, amiket én lelökdöstem a földre. Most amúgy meg miért ne? Idegesítenek. Nem minden holmi. Csak ami a szélén van és törékeny. Vagy van benne valami lötyi. Valahogy úgy érzem, fel kell oda mennem és egész egyszerűen le kell onnan löknöm. Nem azonnal szoktam, csak ülök egy darabig, igyekszem ellenállni, de aztán elszáll az agyam és puff. Általában nem is emlékszem rá, hogy megtörténik, és talán emiatt vágok olyan ártatlan pofát, amikor a Jámbor számon kéri rajtam. Mióta itthon van ezeken is kevesebbet mérgelődik. Van, hogy nevet rajta és lekamerázza hogyan csinálom, aztán mutogatja másoknak. Nekem meg dicsekszik, hogy milyen sokan látták. Kit érdekel? Unatkozik. Érdekes, hogy újabban ilyenekre is ráér… bezzeg a macskaalomból kiszedni a kakimat meg nem… Pedig utalok ám rá rendesen, hogy hahó idő van, odatettem a kupacot, intézzed, ha már itthon esz a fene! Vernyákolok hangosan, erre ő enni ad. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne. Tele szájjal már nem is érdekel, hogy ott a kakkkk. Múltkor már a tálca elé tettem a csomit, hát azon kiakadt. Fél órán át hajtogatta, hogy milyen büdös. Cöhh! Most nem azért, de ilyenkor elfilózok, hogy amikor ő ücsörög ott azon a fehér porcelán trónuson, akkor nem érzi a sajátját? Mert be szoktam menni hozzá, idegesítően bámulom, meg kicsit ijesztgetem, hogy a farkincáját megkarmolom, aztán kiszaladok, ahogy illik. Soha eszébe sem jut, hogy a szag miatt. Pedig de. Olykor meg fel sem tűnik, hogy itt van ő is a kecóban. Sokat ül a popsimelegítő képernyője előtt. Tudom, hogy nem ez a laptop neve, de én csak erre a célra használom. Bazira meleg, és hát én imádom az ilyen kényeztetést (is). A Jámbor nem szereti ezt a kedvtelésemet (sem), mert a gombokra lépek közben. A múltkor a főnökének küldtem valami fura üzit, meg valami szívecskéket is, és azt mondta, hogy ciki volt a dolog, mert a főnök meg biztatásnak vette. Hát nem érdekel amúgy, nagyfiú már. Oldja meg! Egyszer meg nagy mókát csaptam. Ült ott a farforrósító előtt és dumált. Fel is keltem a zajra, azt hittem vendégek jöttek végre! (Nem tehetek róla, unom Jámbor pofázmányát már.) Éppen a fekete nadrágján hédereztem, még nem látta, hogy milyen kellemesen összeszőrcsomóztam, mert nem veszi fel, csak ha melóba megy. És oda bizony jó ideje nem megy sajnos. Nem mintha a tegnapi hányásomat megtalálta volna. Otthagytam neki a benti lábtörlőn, amire az van írva, hogy Isten hozott! Szerintem jó a humorom. Hajh, de ezek sem úgy mennek, mint régen, mert állandóan itthon van és döglik… Kezd megmacskásodni. Konkurencia… Szóval kijövök és bámulja ott a képernyőt, meg be nem áll a szája. Kicsit pislogtam hülye fejjel, hogy mi folyik itt (nem egyszerű olyan arcot vágnom, mert végtelenül jóképű vagyok). Előbb azt hittem, hogy buli van, mert az itthoni huncut gatyója volt rajta – azért huncut, mert kilóg belőle a tudodmije, nem is értem akkor minek hordja -, de amúgy meg dolgozósba volt felül. Hallottam mások hangját is, gondoltam meglesem mi a helyzet. Meg hát ettem volna már egy kis alutasakost is a nagy ijedtségre, ha már így hirtelen felébredtem. Odaugrottam az asztalra, jöttem-mentem kicsit, nem láttam semmi izgit, aztán farkasszemet néztem a Jámborral, hátha megérti, hogy ehetnék vagyok. Ott valami történhetett, mert egyszer csak nagy röhögés lett a hátam mögött. Hallottam, hogy a seggmelengetőből valaki szól hozzám és megdicséri a popim a golyóimmal együtt. Nem mintha lennének golyóim, mert ez az átok elkábított és mire felkeltem már nem voltak sehol. Gyűlölöm érte. Bezzeg a sajátjait megtartotta. Minek? Soha sehol egy nő. Kérdem én, akkor minek? A szomszéd Cirmi meg be van rám indulva. Istenem, ha volna legalább egy… áh, de nincs. Megfogadtam, ezért még a cipőjébe sz@rok egyszer. Vagy többször. Vagy éjjel ráfekszem az arcára és megfullad. Vagy még nem tudom, de meglakol annyi szent! Viszont ebből a hahotázós dologból az lett, hogy nagy beszélgetést rendezett velem. Elmondta, hogy van valami nagy betegség (igazából oda se figyeltem rá), és míg tart a járvány, neki itthon kell maradnia, szóval viselkedjek jól. Nagy ügy! Én már öt éve be vagyok ide zárva, pedig sehol semmi betegségek nem voltak. Azt is mondta, hogy senki nem jöhet ide (nem mintha az anyján kívül jönni akarna bárki is…), meg ő se mehet máshova, és hogy kint is veszélyes. Hát, ahogy beöltözött a múltkor is, úgy nézett ki, mint egy sorozatgyilkos bankrabló. Én is befosnék, ha szembejönne velem az utcán. Lehet, hogy nem is tud róla, de miatta nem jönnek ide a többiek. Furcsán viselkedik újabban, ez tuti!
Sosem zavart, hogy Jámbor nem sokat van itthon. Nem vagyok én kutya! Nem kell szeretnem az embereket. Vallom, hogy alutasakos legyen, meg száraz is dögivel, oszt’jónapot. Meg, ha ahhoz van kedvem, akkor dögönyözzön valameddig. Amikor elunom, úgyis megragadom a kezét és beleharapok. Ilyenkor mindig olyan bután néz rám. Nem értem miért. Tényleg elvagyok nélküle. Néha megkergetem az elképzelt barátaimat, összeborogatok dolgokat, zabálok, telerakom az almot, megélezem a körmöm a sarokülőn – de csak az oldalánál, mindig ugyanott, nem vagyok barbár -, ülök kicsit az ablakban, beszólok mindenkinek, meg alszok mindenhol (is), szőrözök, olykor ráhányok a szőnyegre, kárpitra, mindegy hová csak melós legyen kipucolni. Legalább érzi, hogy szeretem. Törődhet velem. De ezt az idillt összezavarta, hogy állandóan itthon van. Felkel, kávézik, eszik – azon az asztalon, ahol a hátsómat is tartom, fura gusztus, nekem nem kellene az alfele után semmi -, ül a popilangyítóm előtt gatyeszosan. Dumál, eszik, iszik, dumál, eszik, iszik, aztán lehever a tévé elé, meg nyomkodja a telefonját, közben megint eszik, és végre nekem is ad enni, mert olyan nincs, hogy én nem kapok. Aztán jön az este és a fürdés. Nem nekem, megőrültél? Neki. Én napi többször mosdok. Bemegyek, amikor fürdik és a kád szélére ülök. Nézem, mit csinál. Igaz, hogy láttam már eleget meg minden, de valahogy iszonyatosan viccesnek találom, amikor teljesen csupasz. Persze a pofámon nem látszik semmi, de belül annyira röhögök, hogy majd magam alá csurrintok. Nem csodálom, hogy nincsen nője. Egek! Olyan, mint egy kóbor!
Amúgy, megvallom, aggódom érte. Az rendben, hogy nekem vannak ilyen láthatatlan pajtásaim, mert hát spirituálisan, mi macskák fényévekre vagyunk a Jámbor-féléktől. De egy ideje már nem csak hozzám beszél. A mosógéphez, a hűtőhöz, meg magában is. És ha ez még nem lenne elég, egyre többször akar szeretgetni engem is. Pfúj, ne már! Már azon gondolkodtam, hogy meglógok innen, de letettem róla, mert kint nincs tasakos kaja. Aztán eszembe jutott, hogy a szomszédban van egy csaj, nem szép, de ínséges időket élünk. Kiszöktem múltkor, amikor rablógyilkosnak öltözve indult el itthonról, és odahánytam a nő lábtörlőjére precízen mire utolért a Jámbor. Kicsit leszidott, de legalább a zajra kijött a csaj és dumálni kezdtek. Azóta hála égnek néha amoda is van és enyém lehet az egész lakás! Hát milyen király vagyok már, hogy megoldottam a dolgot! Még a kijárásival sincsen gáz. Nemhiába, a macskák félistenek és kész! Na, megyek, mert egy kis szőr kaparja a torkom, keresek egy sűrűszövésű kárpitot és kipakolok rá.
Üdv a karanténból mindenkinek: Hógolyó
U.I. Értitek! HóGolyó!! Ez a cinizmus csúcsa! Keresek egy cipőt is…