Karantén történetek: Tizennyolcadik történet: A hűtőszekrény

Karácsonykor romlott el. De már várható volt, hogy beadja a kulcsot. Régi volt, sokat fogyasztott. Hangoskodott is, mintha veszekedne, hogy dolgoztam már eleget, pihenni akarok.
Hát Karácsony első napjától megtette.
Az asszony csak azt vette észre, hogy valami megváltozott. Na, nem a meghalt hűtő lelke szálldosott a verandán, nem. Csend volt. Gyanúsan nagy csend. Mint amikor az apja elment. Elment a többiek után. Pedig mondta neki, hogy: – Apa! Lélegezz! Lélegezz! De nem. Egy nagy levegővétel és már nem fújta ki. Csend lett. Rettenetes, süket csönd. Éjjelente azóta szól a rádió, vagy megy a tévé. Csak beszélnek benne, meg élnek, meg lélegeznek.
Az asszony mellett csak a kutyái vannak. Ők a gyerekei. Igaz, nem szülte őket. Az asszony senkit nem hozott erre a világra. Soha nem is akart. A gondolatától is irtózott. Az orvosa szerint érzékeny. Testileg és lelkileg. Azaz gyagya magyarul. De legalább csendes őrült. Nem bánt senkit. A hűtője tele volt kutyakajával. Egy fióknyi csirke far-hát, mert abból leveskét főz, bele kutyatészta. Sok kenyér, amit a közeli boltocskában leáraznak, mikor a záróra közeledik. Ha a konyhaasztalon tartja, pár nap és a kenyérszeletek között orvul megjelenik a penész-pötty. Aztán csak terjeszkedik, terjeszkedik, míg meg nem eszi az egész kenyeret. Tehát hidegre vele! Tömlős olcsó májkrémeket szokott a kenyérre kenni. A fiúk szeretik. Meg mindenféle titokzatos apró dobozkák a hűtőben, bennük maradék bejegelt kaják. Jó az, ha éhesek lesznek és nem bír főzni. Különben is utál főzni. Időpocsékolás. Fájós gerince miatt meg még frusztrálóbb. Túl kicsi a konyha. Hűtő a verandán, főznivalók a spejzban. A spejz meg messze van, többször fordul, elfárad, míg összevadássza a főzéshez valókat. És aztán ott állni, kutyurászni. Na, nem.
És akkor elromlik a hűtő.
Január végéig húzta. Addig csak nézegette az újakat. Válogatott. Melyik is lenne jó nekem? Mindig olyat szeretett volna, aminek az elején van egy rés és csak odatartja a poharát és jó hideg víz jön belőle, vagy jégkocka. Milyen jó is lehet az, azokon a kegyetlen meleg nyarakon! Karácsonyra, a karácsonyokra alig kellett az asszonynak költeni, s így aztán kivett a temetési költségéből is és hamar összejött az új hűtőre való. Egy este hozták a szállítók, de csak elővarázsolták a dobozból, siettek. Még két helyre kell menniük- mondták. Bekapcsolták és már ott se voltak. Egy ismerőssel kellett megigazíttatni a lábát, mert billegett az egész. A járólapokat is csálén rakták annak idején. Nem lehet rendes szakembert szerezni. De aztán minden rendben. Szép fehér szekrény. Hangja sincs szinte, jól hűt. Príma!
Aztán rakott bele ezt-azt. Kenyér, margarin, egy kis sajt, mustár, piros arany. Laktózérzékeny. A tejet nem is kívánta soha, de amit azon megspórolt, elköltötte laktózmentes tejfölre. Mert az kell. Azt sok mindenre fel lehet használni. Ja, és tojás. Ha van krumpli, liszt, tojás már nem halnak éhen. Így csinálta mindig. Hosszú éveken át. Ezt szokta meg, ez volt a természetes. Nem volt nagyigényű. Volt olyan nyár, hogy zöldbabon élt. Mert az termett a kertben. Nem volt unalmas, mert vagy így, vagy úgy sikerült a főzelék. Ha hígra sikerült levesnek ette, ha sűrűbb lett, főzelékként kanalazta.
És akkor beteg lett. Nagyon beteg. A most divatos Covid. Reggel iszonyú fejfájás, egekig érő láz. Sejtette, hogy nagy a baja. Olvasott erről az új kórságról. Félt is tőle rendesen. De beoltották. És mégis. Mikor másnap éjfél után levegő után kapkodva tépte fel az ablakot és próbált megnyugodni, lélegezni, azt hitte, itt a vég. Kétszer már majdnem megfulladt életében. Az első eset hat évesen a kácsi Szot gyermeküdülőben történt. Kicsi, vékonyka gyerek volt. A csoport strandra ment. Ő is a többiek után, de aztán egyszer csak eltűnt a talaj a lába alól. Lemerült. Félt. Hallotta azokat a furcsa víz alatti zajokat és kiabálni kezdett: -Segítség!- Ezt a szót ő még soha nem használta. Most honnan jött? De a tanár néni meghallotta, kiszedte a vízből és azt mondta, hogy te csak ülj szépen itt mellettem.
A második eset egy félrenyelt falat miatt volt. Félelmetes harc volt.
Most megint küzdenie kellett. Egy hét után kapott orvosságot –szomszéd kiváltotta, bedobta a postaládájába- aztán túlélte. Halálfélelme volt, légszomja és minden egyéb. A kutyáit mégis megitathatta, megetethette valahogy, mert nem vesztek se éhen se szomjan, de nem emlékszik rá, hogy csinálta. Ő nem evett, mert nem tudott. Vagy levegőt vesz, vagy eszik. A kettő nem ment együtt. Vizet ivott, mert azt érte el. Tudta, fontos a folyadék.
S amikor második héten egy ismerős felfigyelt a nyomorára és leveskét hozott, akkor evett. De gyenge volt és nem emlékezett napokra. Arra igen, hogy egyszer esett a hó is.
Tehát túlélte.
Ezt is.
És akkor átértékelte az életét.
Él. Öngyilkos nem mer lenni. És ha már él, -ki tudja, meddig- prioritásokat állít fel. Kutyák fontosak, étel fontos, kényelme és nyugalma a lakásában fontos. Ennyi. Nem fontos már a munkája, amelyért élt-halt. Eddig mindig mindent annak rendelt alá. Ez éltette, ezt tanulta, ezt látta otthon. Rá bíztak valamit, vagy vállalta- csinálta, míg ereje volt, míg tökéletes nem lett. Na, most aztán már nem! A hangyaságnak, balekságnak vége.
Nem gondolta, hogy ide is eljuthat. Szégyellte.
De:
Azóta volt kacsamell, csirkecomb, szőlő, kifli a hűtőben. Gladiátor májas és vadas kutyakonzerv-hegy a spejzban. A betegség után egyszer ismerősök szánalomból magukkal vitték a közeli városkába a nagyáruházba, bevásárolni. Életében először még mozarella sajtot(?) is vett. Nem evett ő ilyesmit. Azt se tudta, mire való. De olyan érdekes rakosgatni a hűtőben.
Birtokolni. Hörcsögölni. Pakolászni a mostanra szinte üres polcokra. Hol a felső, hol az alsó polcra teszi. Megsimogatja a zacskót. Puha, ruganyos valami úszkál benne lében.
Ő is gazdag, tehetős. Ilyen extra sajtja is van! Meg kenyér, margarin és tömlős májkrém.
A középső polcra miért nem teszi? Mert ott van a far-hát leves a fiúknak.