Holdtitok

A találkozásokat és a szerelmeket fent az égben irányítják? Vagy az is lehet, hogy mindenről a hold titokzatos képessége tehet? Ki tudja. A hold örök idők óta ragyogó pompával, fényes korongjával világítja be az éjszakát, majd lassan, mint egy cérnaszál vékony peremmel áll fent a horizonton. Néha tombol, és maga után kényszeríti a sötét fellegeket. Titokzatosan vetődik vissza az ember agyában lévő gondolatokon és cselekedeteken keresztül. Váratlan tettekre kényszeríti az elmét, ami majd megnyugszik, elnémul és csendesen elalszik. Álmos zugából csak akkor ébred fel, amikor újra elvonul előtte a hold.
Johanna első bálján ismerte meg Gerhardot. Később azt gondolta, hogy mindent tud arról a férfiről, aki a kis húgának fogadta. Amikor Gerhardnak ideje volt, mindig meglátogatta. Leültek egy padra a Szajna parton. Nézték, ahogy a szemük előtt elvonultak a sétahajók. Gerhard pedig mesélt, arról ahol járt, arról, hogyan teltek a napjai. Johanna hallgatott. Mélyen magába szívta a fiú minden szavát, és az életről alkotott képét. Néha csóválta a fejét, mert hihetetlennek tartotta az eseményeket. Nem vetette Gerhard szemére, ha gúnyos vagy sértő megjegyzéseket tett a nőkről. Felnőtt férfi volt,majdnem 15 évvel idősebb nála. Johanna semmit sem tudott mondani a férfiakról, mert nem volt róla tapasztalata. Eddig Gerhardon kívül senkivel sem társalgott. A nagybátyja pedig nem avatta be soha a titkaiba, pedig azok biztosan voltak, mert a nagynénjével a kastély parkjában, mindig hosszasan sétáltak és beszélgettek. Titkok. Igen az ismeretlen titkok, amik Johanna számára elképzelhetetlenek voltak és a füléig sem jutottak el. Csak Gerhardnak nem voltak előtte titkai. Igen legalább azt hitte. Egy reggel alig nyitotta ki szemét, amikor a kastély udvarán megállt a hintó. Gerhard lépett ki belőle és a szokottnál gyorsabb lépetekkel szalad fel a lépcsőn. A komorna sietve nyitotta ki az ajtót.
– Johanna?- kérdezte Gerhard.
– Még fent a szobájában- hangzott a válasz.
– Beszélni szeretnék vele. Kérem, hívja le!
– De Gróf úr ilyenkor?
– Ne az órát nézze, hívja ide! Kérem, legyen vele tapintatos.
Johanna felkapott magára egy ruhát. Mire a komorna odaért már ki is nyitotta az ajtót.
– Mindent hallottam, már is szaladok Gerhardhoz.
Gerhard izgatottan toporzékolt a nappaliban.
– Mi történt? Mi az a sürgős, ami nem adott időt a várakozásra?
– Sajnálom, el kell magától köszönöm, e nélkül nem hagyhatom el Franciaországot.
– Elutazik? Ilyen hírtelen?
– Igen. Bocsásson meg, de tegnap még fogalmam sem volt, hogy útra kell kelnem. Az anyám beteg, lehet, hogy meg fog halni. Azonnal vissza kell utaznom Londonba. Johanna kérhetek magától valamit?
– Igen.
– Figyeljen rám, bármi is fog történni velem, egyet jegyezzen meg, az ön bátyja fogok maradni, és ön előtt soha sem lesz titkom.
– Semmit sem értek- hebegte Johanna.
– Majd üzenek. Most bocsásson meg, de vár kint a hintó.
Azzal Gerhard megfogta Johanna kezét, megcsókolta. A lány kérdőn nézett a fiú szemébe, de nem szólt semmit. A hintó kihajtott az udvarról. Johanna tétován felment a lépcsőn, a szobája ablakából már csak a felkavart por jelezte az egyre távolodó Gerhard útját. Éjszaka hatalmas vihar kerekedett. A szél döngette a fákat, fent a telihold titokzatosan világította meg a viharfelhőket. Johann állt a kastély ablakában, nem jött álom a szemére. Egész nap Gerhardra gondolt, a hirtelen jött utazására. Anglia. Behunyta szemét és maga előtt látta London utcáit, amiről Gerhard mesélt neki. A Temzét, a titokzatos erdőt ahol megbújtak Robin Hood, csapatai, a grófkisasszonyokat, akiknek szellemei éjszaka kísértik a kastélyokat. Más világ volt, mint az ő világa. Titokzatos és kiismerhetetlen. London ködös, párás, eső áztatta utcái, egész más képet festettek, mint Párizs. Igen egészen mást. Itt nyáron, a tengerparton szikrázóan süt a nap. A parkokban tarka ernyők alatt lehet sétálni. Hallgatni a Montmartre negyed utcáján a lágy és andalító zenét. A szerelmesek üzenetét. Tényleg ő még szerelmes sem volt soha. Vajon milyen érzés az, ami két lelket egymáshoz vezet? Egy pillanatra lehunyta a szemét. Előtte látta Gerhardot, ahogy Szajna partján mesélt neki. Közben néha megfogta a kezét, felemelte a fejét és a szemébe nézett. Ilyenkor olyan érzése volt, mintha onnan akarná kiolvasni a gondolatait. Aztán elengedte, kacagott, hirtelen felállt, felemelte, és hosszasan sétáltak a folyó partján. Milyen érdekes, eddig olyan természetes volt, mint ahogy levegőt vesz. Most fájdalom mardosta odabent, megfonhatatlan mélyen a szíve körül. Vesztességet érzett, amit nem tudott magának megmagyarázni. Nézte a holdat. Vajon milyen titkokat hord a hátán, vajon milyen sebeket lát mindaddig, amíg újra és újra cérnavékonyra nem fogy? Most tombol a sötét felhőkkel együtt, dühöng, háborog. Mikorra fog megnyugodni? Lassan ellépett az ablak elől, behúzta függönyt és megpróbált elaludni. Kábán hajtotta le a fejét. Reggel nyűgösen és gyűrötten ébred. A nap fényesen sütött. Kiment a kastély kertjébe oda, ahol az unokatestvérei szoktak sétálni. Ment egyre csak ment, ahogy a keskeny sétára kijelölt út diktálta a tempót. Gerhard járt az eszébe. Nem tudta kiverni a fejéből. Délután a Szajna parton leült arra a padra, ahol olyan sokat beszélgettek. Nézte a vizet, ahogy egyre távolodnak a sétahajók. Elmennek, eltűnnek a szeme elől, akár csak Gerhard. Szomorú lett, a lelkében éppen olyan sötét fellegek vonultak végig, mint amilyen a holdat kísérték. Bágyadtan sétált hazafelé. Nem tudta mi lelte, de minden ereje elhagyta, mintha magával vitte volna Gerhard. Napokig ki sem mozdult a kastélyból. Egy hét múlva levelet hozott a postás, gyorsan feltörte a pecsétet. Gerhard szomorú hírt közölt, egyelőre nem térhet vissza Párizsba. Hogy meddig? Azt még maga sem tudja. Sajnálja, de csak levelet válthatnak a meghitt beszélgetéseknek egyelőre vége szakadt. Johanna levélpapírt kért. Azonnal válaszolt. Nem írt arról, hogy milyen érzések kavarognak benne, csak a szürke semmitmondó közléseket vetette a papírra. A háta mögött hagyott heteket Johanna egyre nagyobb hiánnyal élte meg. Hiányzott Gerhard, a mosolya, az érintése, a halk szava. Valami megváltozott a lelkében. Egyáltalán nem úgy gondolt Gerhardra, mint a testvérére. Valami egészen más érzés kerítette a hatalmába. Hiába akarta elhessegetni, és maga elől is eltitkolni. Nem tudta. Egyre jobban zakatoltak benne az elmúlt négy év emléke. Teljesen összezavarodott. Farsang jött. A nagynénje elvitte a bálba. Az álarcok mögé bújt hölgyek és urak vidáman kacarásztak. Egy magas feketehajú férfi egyedül állt az ablak mellett. Johanna messziről figyelte. Nem értette mi a szándéka a nagynénjének, amikor odament a férfihez. Valamit mondott neki, és az egyre közelebb és közelebb jött felé. Udvariasan felkérte táncolni. Johanna nem mondott nemet. Ahogy a zene diktált a tempót, úgy forgott, lépkedet a férfi karján. Néha elmosolyodott, de csak az illendőség kedvéért. A tánc végén, ahogy visszakísérte a nagynénjéhez, Johanna azonnal kérette a hintót és hazament. Sírva ruhástul zuhant az ágyra. Az első bálján Gerharddal táncolt. Vajon most mi lehet vele? Kérdezte önmagától. Lehunyta a szemét és érezte a férfi illatát. Most még jobban összezavarodott a lelke. Felkelt, meggyújtotta a gyertyákat. A szobában az éjszaka sötétjét felváltotta a fény. Odalépett az ablakhoz. Akárcsak azon az éjszakán, amikor elment Gerhard most is tombolt a hold. Az újával az ablakra írt egy szót: Szeretem. Tudta, hogy ezt a titkot nem tudja más mit ő és a hold. Talán örökre az is marad?

“Holdtitok” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. “Most fájdalom mardosta odabent, megfonhatatlan mélyen a szíve körül” A megfoghatatlanra gondoltál bizonyára. Az utolsó előtti mondatban a mint szócskából lemaradt a “m” betű. Egy ragozási hiba is van a közepén valahol. Egyébként átlagos történet, és nincs befejezése. Nyitva maradt minden megkezdett szál. A fiúról hír sincs, nem tudjuk meg mit akart, a lány meg vágyakozik és a Hold tudja ezt. Ennyi.

  2. Aranyos történet. A Holdtitok pályázatra írtad?
    Én nyertem az enyémmel, bekerült egy novelláskötetbe, ami hamarosan megjelenik. 🙂

Szólj hozzá!