Karantén történetek: Tizenkilencedik történet: Mozaik

Nem vagyok már fiatal, azt is mondhatnám kenyerem javát megettem. Éltem át szegénységet, családom nem tartozott a vagyonosabbak közé. Gyermekkoromra mégis szívesen gondolok vissza, mert a határtalan szabadság, a vidéki élet olyannak tűnik visszaemlékezve, mint egy mesevilág. Én voltam az egész Örkényi Kirakodónak, annak a vályoggyúró gödörvilágnak a hercegnője. Ismertem minden bokrot, minden fát, és minden cseresznyefát, szőlősort, amihez évről évre hűségesen visszazarándokoltam. Hogy mikor hol jártam, senki nem kérdezte, a magam ura voltam. Az én korombéliek egy olyan időszakot éltek át, amely viszonylag nyugodtnak volt mondható, hiszen… nem dúlták fel harcok otthonunkat, és az asztalon mindig találtunk ennivalót, ha nem is olyan változatos mennyiségben, mint napjainkban.

A karantén szót akkor hallottam először, amikor apámmal egy ismerőséhez mentünk. Az előtérbe léphettünk csak be, mert a szobaajtóra piros cetli volt ragasztva.
– Sajnos, Gizike bárányhimlős – mondta Guszti bácsi.
Én olyasfélét gondoltam, bizonyára valamilyen kisbáránytól kaphatta el a kislány azt a nyavalyát, és bevallom, még irigykedtem is, amiért ilyen szépen hangzó betegsége van. Arról már nem is beszélve, hogy nem kellett iskolába mennie.
Később, amikor felnőttként felelős voltam a gyermekeimért, aggódó szülőként ijedelemmel töltött el egy-egy politikai zavargás, vagy a szomszédos országokban kitörő háború. Ilyenkor azért imádkoztam, csak nálunk ne legyen, és békében nevelhessem fel a gyerekeimet.

Hatvan évesnek kellett lennem ahhoz, hogy egy olyan világot ismerjek meg, ami számomra is újat hozott, áttörte a határokat a Covid vírus.
Azt hiszem, hogy az első hullámát e betegségnek nem vettük olyan komolyan, mint azt valójában kellett volna, de mentségünkre szolgáljon, nem ismertük az ellenséget. Igaz, influenzahullámok jönnek, mennek kis hazánkban, azt már megszoktuk. A legijesztőbb mégis, az emberek pánik vásárlási rohama lett, magamat is beleértve. Itthon komoly tanácskozás folyt, hogyan kalkuláljuk a készleteket, hány zsák krumplit vegyünk. Amikor eltűnt a boltokból az élesztő, a búzadara, akkor vált láthatóvá, más is attól tart, NEM LESZ MIT ENNI. A régi világban a vidéki embernek megvolt a maga földje, a jószágállománya, és ha ínséges idő szakadt az országra, ez jó volt arra, hogy eltartsa a népet. Ma nem tartalékolunk, hiszen a boltban úgyis van. Később ez igaz is lett, a polcokat feltöltötték, újra kapható lett minden. A BIZONYTALANSÁG a bizalmunkat rendítette meg, és egy lehetséges mi volna, ha… kérdéssort indított el fejünkben. Azért ennek a helyzetnek is megvoltak a KISKIRÁLYai, azok, akik kihasználva éppen ezt a pánikot képesek voltak horror árakért árulni a kristálycukrot, a húst. Szerintem még tíz év múlva sem lesz olyan ára a csirkemellnek, mint ahová azokban a hónapokban felszökött. Talán butaság, de a mai napig nem vásárolok attól a kereskedőtől. Tudom, hogy ő ettől nem lesz szegényebb, de előttem emberségből nullára vizsgázott. Mondhatjuk azt is, ez az üzlet! Nem hiszem. “Embernek lenni mindig, minden körülményben…” Arany János is ezt írta. A nehéz helyzetekben derül ki igazán, hogy mennyit érünk, legyen bár ez régimódi észjárás.
És a SZABADSÁG KORLÁTOZÁSA. Azt hiszem nem véletlenül alakult ki az ölelés, a szeretet ilyen formájú megnyilvánulása. Az embernek szüksége van arra, hogy érezze, fontos valaki számára. Ez gyermekkorban a legnyilvánvalóbb, bár talán nem is kötném korhoz. A járvány ezt is elvette tőlünk. Ölelés nélkül élve az ember magányossá válik. Lesz egy körbezárt világa, amelyet korlát és félelem vesz körül, és ezt a legerősebb ember sem tudja áttörni. Talán a szó, ami részben, de csak részben helyettesítheti, amikor kimerjük mondani azt, hogy szeretjük azt a másikat, családtagunkat. Sokan ezt szégyenlik. Én mindig azt tanítottam a gyerekeimnek, ez nem gyengeség, tudjuk! (felszólító módban) kimutatni a szeretetet.
Valakivel azon vitatkoztam, mi jót hozott a vírus, vizsgáljuk ezt az oldalát is. Nem hiszem, hogy azok, akik elveszítették szeretteiket meglátják a jót a járványban. Bennünket is súrolt, és elmondhatom, másért aggódni ezerszer fájóbb, mint magunkért. Ez a RETTEGÉS.

“Karantén történetek: Tizenkilencedik történet: Mozaik” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Éva!

    Nagyon pontosan írtad le a járvány helyzetet, sok családot ért szomorú veszteség. Hogy mi jót hozott? Talán az említett kereskedőknek több pénzt .
    A többségnek, csak bajt, jó volna, ha véget érne ez a rémálom
    Sok szeretettel gratulálok,
    Magdi🌷🌻🥀

  2. Kedves Éva! Tudom, megviselt néhány kardinális nap a karantén alatt. Mégis ez volt az az időszak, amikor találkoztunk és milyen remek, hogy a karantén múlóban, a covid visszahúzódva, mi pedig egymás felé élve maradtunk. Nekem is vannak veszteségeim ( és most nem egzisztenciára gondolok) fájdalmas gyászaim, sajnos sok. A félelem mégis elkerült, pedig engem is maga alá akart gyűrni a dög, csak nem sikerült neki…
    Tartalmas írásod lekötötte a figyelmem, olvasmányos, jó írás.

  3. Lassan ocsúdunk a kezdeti rettenetből, bárcsak a világ is ezt tenné!
    Ha nem tanul az emberiség ebből, ha Istent akar játszani, majd megint valami Bábelhez hasonló leckét kapunk.
    Ez a világjárvány már figyelmeztetés volt.
    Szívvel gratulálok kedves Éva, az alapos, tökéletes járvány-helyzetképedhez.
    Szeretettel: Erzsi

  4. “másért aggódni ezerszer fájóbb, mint magunkért. Ez a RETTEGÉS.”

    Így igaz. A mi családunkban is volt áldozat. A menyem veszítette el az édesanyját.

    Szeretettel: Rita

    🌹

Szólj hozzá!