Karantén történetek: Huszadik történet

Zsuzsa visszabújt az ágyba, nyitott szemmel merengett. Hiába volt szinte tapintható a csend, mégsem akart aludni. Csak gondolkodni… reggel még mennyire egyszerű volt minden: tudta, csak holnap érkezik angliai üzleti útjáról Zoli, borús férje, ami „engedélyt” adott számára a mai nap kellemes eltöltéséhez. Ám az orvosánál eltöltött néhány perc alaposan felkorbácsolta a lelkét: a doktor nem palástolta: a diagnózis megremegtette nyakán a friss ráncokat, mintha a halál rémisztő kaszája suhogna felé. Mégis eljött ide, hogy eddig leplezett szeretőjével közölje a szörnyű hírt, miszerint a korábbi vizsgálat leukémiát állapított meg nála. Aztán persze a szokásos vad szenvedély keresztülhúzta ezen számítását; reggelre egyedül maradt, hajnalban a férfi isten híre nélkül távozott.
Sóhajtva bámulta a világos mennyezetet. Mit remélhetett vajon? Élete múltjának árnyai szellemként lebegtek körülötte. Szakadatlanul. Önelégülten packáztak vele, rémisztgették, kigúnyolták. Mit tehetne ellenük? Évtizedes probléma ez mindenütt, hogy miként számolunk majd el a bűneinkkel, a meg nem tett és az elszalasztott lehetőségeinkkel? Régóta munkált benne, hogy meg akarja menteni a világot a férjétől, a szeretőjétől és saját magától, hogy meg akarja menteni saját magát is a világtól, aztán önmagát önmagától. Ezért szeretné, ha őt is megmentené már valaki, tán épp ez íródott a sorskönyvében.
Élettelen életbe zuhant, a fájdalomtól megbomlott a tudata, elhagyta a méltósága, a lelkét az erő, a testét a lélek. Az ágy pedig roppant terhes volt, csak a remény szolgált matracul, a várakozásba vetett hit pedig takaróul. Felkelt hát, mindent hátrahagyott és elkezdett az állomás felé szaladni, mint valami baksis, akit először hagytak faképnél a fiúk. Leült oda, ahol egy hajléktalan feküdt még az imént, kucorgott a kartonpaplanján, hátha így megérti őket. Könny és a napsugár egyszerre súrolta arcát, rögtön fel is szárítva azt…

Meglepetten fogadta: otthon férje várta. A hír, melyet oly szenvtelenül vágott hozzá, mintha nem is egy érző szívnek, hanem egy masszív acélfalnak mondta volna, teljesen letaglózta: két hét hatósági karantén vár mindkettőjükre, ugyanis Zoli pozitív covid-tesztet produkált a határon.
– Bocs – kezdte a férfi a beismerést – de nem is Angliában jártam – hebegte szemlesütve.
Zsuzsa valahogy ráérzett, mert ezen a napon nem történhetett semmi jó, még a lakás falai is belezsibbadtak:
– Akkor kinél jártál? – kérdezte roppant dühösen.
– Milánóban…
– A legnagyobb vírusgócban? Nagy marha vagy.
– Mit tudhattam én azt, hogy pont ott kezdődik a fertőzés.
– Erre elhozod nekem is, hisz „jóban, rosszban egymás mellett”; a szeretőd persze fontosabb még a családod egészségénél is – dühösen babrálta mobilját. – Most minimum két hétig nem vezethetek semmilyen túrát sem, majd átveszi az a visszataszító Lala. Ó, hova jutottunk? Köszönöm, Istenem!

Hamar eljött az a nem várt perc is, amikor az egyszobás lakás valósággal nyomta a hátukat, szűkültek a mozgásterek, ahol még magára a gondolatra is béklyó került. Különben sem igazán találkoztak már évek óta, csak testben, csak amennyit muszáj volt, a munkájukat is így szervezték, folyamatosan elhidegültek, egy tartalmas beszélgetés idejét sem tudták már visszaidézni. Mostantól mégis kénytelenek lesznek diskurálni valamiről, mondjuk erről visszájára fordult kapcsolatról, meg minden egyébről, hogy ne csak kerülgessék egymást, mint éhes macskák a kinyalt tányért, úgysem mehetnek sehova, sem pszichológushoz, sem baráthoz, sem szeretőhöz, maximum a konyhába egy késért.
Zoli kicammogott kávét főzni, a kínos némaságot Zsuzsa törte meg:
– Halljam, ki az a lotyó? – a konyha felől hirtelen erős kanál-pohárcsatát hallott.
A férfit meghökkentette ez a hideg, racionális felfogás, nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna a kérdést, ezért a nő folytatta:
– Mindig is sejtettem, hogy van valakid. Nem elég, hogy megcsalsz, ki tudja mióta, még a halálos kórt is rám szabadítod.
– Az utcán is meg lehet fertőződni, vagy szerinted csak a szex terjeszti? Mindegy, úgysem érted. Hagyjuk a múltat.
– Jó, rendben. Hagyjuk is. Semmi értelme. Elnézem, lenyelem, elviselem, tűrök. Csak azt kérem, ne várj több időt a vallomással, bocsánatkéréssel, nehezen bírom a kudarcot.
– Évtizedek és életek mennek el úgy, mikor megyünk előre azzal a hittel, miszerint nekünk van igazunk. Csak nekünk.
– Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe, amiből nem tudunk egymagunk kikecmeregni. Erre vannak a barátok. Hogy segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólunk nekik, hogy ott ülünk a veremben, nem pedig elbújva az alján szégyenünkben. Inkább saját magunk dühödt kivégzése, miközben alulról mindenki másra fújunk?
– Sosem bújtam el – pattant fel a fotelből Zoli.
– A valóság az, hogy mindig is csak azt élveztem, élvezem igazán, amikor nem tagadjuk egymás előtt a gondokat, hanem kimondjuk, mert az teremt egy különleges légkört. Erre nagyon is alkalmas ez a kis lyuk – mutatott körbe a nő –, ahonnan vagy megszökünk, vagy fészket rakunk benne.
– Tehát nem is vagyok rossz, vagy aki nem jó, az csak gonosz lehet? – kérdezte egyre ingerültebben a férfi még mindig a csészét forgatva ujjai között.
– Azt kéred, ne bolygassuk a múltat. Szerintem igenis bolygassuk, mert a jó nem temethető, a jelen s a jövő is sokszor a múlt kínzó örömeiből táplálkozik, az kitörölhetetlen, csak tanuljunk belőle, mert az a bölcs. Mert nekünk van dicső múltunk, és erre roppant büszke vagyok. Csak egy picit késő… még az is lehet, hogy egy kicsit nagyon mindketten belehalunk.
– Azt mondod, már késő? Hát, hogy lenne késő? Sosem késő, minden megfordítható, nehogy már feladjuk. Néha hagyni kell, hogy gyengék lehessünk, akár egy vírus által, hogy később megerősödhessünk saját erőtlenségünk által.
– De én már nem azt szeretném, hogy átöleljelek, hogy simogassalak, hogy megcsókoljalak, hanem, hogy mindezek éppen fordítva történjenek velünk. Az lenne ám az igazi. Bizarr ez az egész: rács mögött egy „gyilkossal”, ezek szerint én sem vagyok ártatlan? És végezetül – suttogta szipogva Zsuzsa –, hogy miért is harcolok érted a végtelenségig? Tudniillik a vén, haldokló oroszlán is provokálja fiatal társát a harcra, hogy legalább csatában essen el, hősiesen… azért persze jobb lenne, ha még nem halnék beléd! Ha már anno estem… tévedésből.
Feszengtek majd egyszerre álltak fel, mintha mindketten megelégelték volna a másik sértett-önérzetes tekintetét, a lélekbe való belelátási képességét. Szabadultak volna már egymás szorításából, őszinteségéből, vagy jól esne még a lelki határokat feszegetni? A csendben szinte lapátolni lehetett a feszültséget, és nem csak a fali dugaszaljból. Az ajtó mögött vízoszlop zuhant a mélybe, a vécén lecsúszott csatornahordalékkal együtt Zsuzsából mégsem tűnt el a merev elutasítás a másik iránt, a karantén elég korán fejbe kólintotta a már csak papíron létező párt.
– Jó volna elszívni egy cigit. Van tüzed? – tudakolta az ámult nőt a remegő kezű párja.
– Mit mondjak, 5 éve leszoktam – grimaszolt egy jóízűt Zsuzsa. Tudod, amit mérgezel, az mérgez is, minden tekintetben.
A lehalkított tévében épp valami falusi búcsú képkockái peregtek, emlékek tolultak fel a férfiban:
– Kicsi gyerekként soha nem értettem, mi a jó az óriáskerékben. Lassú és magasra megy, ennyi. Egy kör után eluntam, elég volt belőle. Sokkal jobban érdekeltek a hullámvasutak, az óriás csúszdák és a többi izgalmas dolog. De azt hiszem, most már talán értem: az óriáskerék arra való, hogy szép lassan átússzunk az égen azzal, akit szeretünk.
– Megőrülök tőled! Mi ez, valami nekrológ? – fakadt ki a nő.
Hirtelen elharapta a mondatot, ridegen, foncsorozott hittel nézett a férfi tekintetébe. Jó időben elejtett mondatok, melyekbe most kapaszkodott, mint utolsó szalmaszálba. Szavak, melyek talán soha nem jelentettek semmit. Érzések, pillanatok, melyek ma idegenül hatnak, melyeket ma már mindketten lehazudnak, megtagadnak. Mintha nem is velük történne. Vagy nem is úgy. Mert így egyszerűbb. Így nem tartoznak felelősséggel, még saját maguknak sem. Így csak becsukják maguk mögött a kaput és elsétálnak a kövér és lusta nap fényében. Így tán nem fáj.
– Mert nem tettünk semmit – buggyant ki végül belőle –, csak hallgatás és közöny. Végtelen és kegyetlen apátia. Beszennyezve a múlt. Beszennyezve az emlékeim. Beszennyezve a mosolyom, a nevetésem, szeretetem. Beszennyezve az ölelésem, a csókom. Beszennyezve a könnyeim, mely beszennyezi a lelked. Most meg beszennyezve a tüdőm. Ennyi maradt.
– Hova lett az a bájos tűz a szemeidből? Nem látom sehol – ült le Zoli a fotel karfájára, egészen közel feleségéhez.
– Hmmm, te csak azt hiszed el a világban, amit látsz, ahol ott vagy? Akkor tulajdonképpen nem tudsz szinte semmit, nem hiszel a történelemben, a matematikában, a muslicák nemi életében, a Titanic elsüllyedésében, az egri vár ostromában, Petőfi verseiben, a Mars létezésében, a rántott ponty ízében, a szomszéd férfi jelentőségében. És az álmokban?
Zoli a fejére csapott:
– Elképesztő intenzív álmom volt az éjjel: mi ketten(!) kirándulni voltunk valahol. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szemközti magas házra kívül másznak, vagy inkább lebegnek fel – könnyedén – az emberek… a falon! Aztán a tetőn ugráltak, alig akartak leesni, mintha a Holdon jártak volna. Kiderült, valami spirituális kurzus volt, ahova persze Te azonnal csatlakoztál. Szerencsére lifttel mentünk fel a tetőre. Valamiféle előadó szövegelt épp, te mindenáron repülni akartál, alig tudtalak visszatartani, a szárnyaidat nyesegetve. Amikor befejeződött az egész program, megkérted az előadót, tanítson meg lebegni, és dobjon fel a levegőbe… bizarr! A többiek, mialatt én csak ámultam, bámultam, megkérdezték tőlem, mióta hisz a lányom(!!!) az ilyen misztikus dolgokban. Lefelé a csoport már lépcsőn ment…
– Mi ebből a tanulság? – kérdezte Zsuzsa kissé harapósan.
– Az veszít, aki sohasem hazudott. Tudom, te is elfáradtál… lehet, miattam. Láttam mint buggyan ki szívedből a múlt fájdalma, amit annak véltem, hogy őrlődik a lelked, és még mindig nem zártad le végleg a múlt azon szeletét, mely benned él. De hidd el, eszemben sincs megríkatni, már tudom, milyen stresszel, fájdalommal együtt élni és mennyi könnycseppel jár mindez. Nagyon is tudom! De azt is tudom, amikor elköteleztem magam feléd és talán Te is felém, a gondviselés is színre lépett. Ha ketten voltunk, próbáltál csak magadra és rám gondolni, felejteni minden sallangot, élvezni a pillanatot, a többit majd az a bizonyos gondviselés elintézi.
– Már nagyon régen nem voltunk csak úgy „ketten”. Erre jó egy vírus? Nem egy hétköznapi eset – vélte a kissé megfáradt nő.
– Erre is jó. Tégy kísérletet, és ne csak a köznapok részleteihez szólj hozzá, hanem a nagy egészhez is. Ehhez a mostani ló…izéhez, a korábbi lóizé után persze inkább örülni illene, sajnos azonban az egyik lósz… után egy másiknak nagyon nehéz maradéktalanul örülni.
– Akkor mostantól lepleződik le a világ: hogy mennyit is ér egy emberi élet, hogy mennyi mások lenyúzott bőre által szerzett pénzzel töltött ez a gömbféle, mely micsoda károkat okoz az élőlényekben, bennünk. Egy pillanat alatt térdre kényszerítette a világot egy nyavalyás vírus – vágta a falhoz a távirányítót Zoli.
Zsuzsa nehezen bírta ezt a feszültséget, az email-fiókjában turkált: a nemrég érkezett levélben szárazon közli vele valami gép, hogy covid tesztje pozitív lett. Csak az nem állt benne, vajon azt a szeretőt tartó férjétől kapta vagy a saját szeretőjétől nyalta be. Ördögi kör.
Légszomj, majd hosszan tartó, éles köhögési hullám tört rá, elsötétül előtte a szoba, a világ.

“Karantén történetek: Huszadik történet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!