A nyilak a feje körül röpködtek, jobbra is, balra is hullottak körülötte az emberek. Néhány ló felbukott, nyerítve kínlódtak, mielőtt kimúltak. A lovas nélkül maradt állatok fejvesztve menekültek a csatatérről. Csak arra vigyáztak, hogy földön fekvő emberre ne lépjenek.
A harcosok lassan hátráltak a közeli erdő felé, mintha megfutamodnának. A fák majd eltakarják őket a nyilazók elől. Ha sikerül becsalni az ellenséget a sűrűbe, akkor nyert ügyük van. Közelharcban ők az erősebbek sisakban, páncélban, éles karddal a csimbókba font hajú, szakállú, majdnem félmeztelen katonákkal szemben.
A kard szinte ellenállás nélkül csúszott az emberi testbe. Aztán a pogány haldokló arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, mint egy kereszteslovagén a haláltusa közben. Vidát megállította ez a hasonlóság. Minden ember az Úr teremtménye, akkor miért gyilkolják itt halomra egymást? Az Isten nem akarhatja saját gyermekei halálát. Ez valami emberi gonoszság szüleménye. Kapzsiság, hatalomvágy vagy ostobaság készteti erre a földi halandót.
Már papként is gyakran elgondolkodott a szép tanítások és a durva megvalósulásuk közötti ellentéten. Ezért lépett be a kereszteslovagok közé, hogy rájöjjön az igazságra, és megerősödjön a hite az egyházban. De minél több embert ölt, annál inkább nőtt benne a kételkedés. Szabad-e ölni egyáltalán bármilyen eszme nevében is?
– Hé, Vida! Megsebesültél? – kiáltotta egy szinte gyerekforma harcos.
– Semmiség, csak egy karcolás. De veled jól elbántak. Jó nagy vágás van a fejeden. Ott az erdő szélén van egy házféle. Biztos az erdőkerülőé. Hátha jó szándékú ember, segít bekötözni a sebedet – mondta Vida, és lassan, a fiatalembert támogatva a kunyhóhoz értek.
A paticsfalú, kis ház udvarán szörnyű pusztítás nyoma fogadta őket. Néhány felnyársalt tyúk, egy leszúrt anyadisznó, a kölykei a hasából kivágva.
Vajon kik csinálták ezt az értelmetlen gyilkolást? A mieink vagy az ellenség? – tűnődött Vida. Ahogy az alacsony ajtajú, homályos helyiségbe lépett, megkapta a választ. A mázolt földpadlón egy idősebb férfi holtteste hevert vérbe fagyva. A középen álló, nagy asztalon eszméletlen fiatal lány feküdt, rajta egy harcos. Néhányan körbeállták őket. Röhögve vártak a sorukra. Páncéljukon ragyogott a szent kereszt.
-Jó, hogy jöttél, Vida! Utánam te következel. Feltéve, ha addig még életben lesz a kicsike. Halottat nem hágunk meg, ugye? Azt tiltja az Írás.
Mielőtt Vida kifordult az ajtón, a szeme megakadt a sarokban álló, takarosan bevetett ágyon. Az ágy fölött ott lógott egy kopott, kis fakereszt.
“A lovag: Negyedik történet: A kereszteslovag” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Szia Kati! 🙂
Ebbe beleborzongtam, annyira jó. Bármennyire vérengző a középkori történelem, nekem egyik kedvenc témaköröm volt az órákon. Ahogy tanítottam, úgy mélyedtem egyre jobban bele, mert közelebb akartam kerülni a miértekhez, persze ez nem könnyű, hiszen sok mindent homály fed.
Nagyon tetszik, ahogy röviden, mégis velősen kifejtetted, majd egy kérdést hagytál a zárásban, mely mindannyiunkat foglalkoztat, és napjainkra is vetíthető.
A történethez igazodik a szóhasználat, néhány régies kifejezést is megvillantottál, így még hitelesebb.
Gratulálok, nagyon tetszett! 🙂
Szeretettel: Kankalin 🌺
Kedves Kati! Anno a kereszteslovagok sem voltak különbek a többi embernél. Tisztelet a kivételnek.
Szomorú, hogy a szent kereszt mögé bújva ilyen, és hasonló szörnyű tetteket elkövettek.
Kata
Kedves Kati!
Megrázó történet volt, csak az ember képes ilyen gonoszságokra.
Szeretettel: Rita🌹
Kati! Ez annyira szörnyű! Már a tyúknál fájt a történet, a disznónál a csúcsra ért és sajnos ott is maradt…